Rendezgetem a könyveimet. Ez abból áll, hogy próbálom odaajándékozni, és ahelyett, hogy legalább tízesével, egyenként-párosával ajándékozom oda vagy dobom el. (Könyvet eldobni? Kenyeret eldobni?) A dedikáltakat is? (Shakespeare: „Ó, a gyermeket is?”) Azok sem fognak kelleni senkinek, de azokat NEM! Valószínűleg jóval több mint kétszáz van belőle, néha kinyitom egyikét-másikát. Megtörténik – fogalmam nincs, mit jelent ez –, hogy elköltözött barátaim, dedikálóim némelyikét megálmodom. Például akiről nemrég megemlékeztem oldalunkon, Bogdán Lacit. De Bogdán Tibit is. Bodor Bandit. Adonyi Nagy Marival többször beszélgettem… Vajon ilyenkor mintha hívnának, hogy legyünk megint együtt?
Lám, a könyvek. Két napja talán, hogy a dedikáltakat lapozgatva felütöttem Brîndușa Armanca Media Culpa című kötetét, és kicsit bele is olvastam. Annak idején a Revista 22-ben is gyakran cikkezett, könnyen és tartalmasan írt, de ebbe a beválogatott fordításban, eredetileg magyarul megjelent írást is, például a Temesvári Új Szóból a kereken huszönöt évvel ezelőtt, 1991 augusztusában megjelent cikkét a jogállamról.
És most látom, Smaranda Enache búcsúzik tőle szép, megható szavakkal a Facebookon, és látom a Transtelex korrekt, terjedelmes cikkét, benne utalással Demény Péter románul írt búcsúszövegével. Hát valamiképpen együtt vagyunk, nem?
Brîndușa kétségtelenül zseni volt. Lehet, hogy magyar családban nőtt fel, írt is magyarul, sőt, de olyan szépen magyarul beszélni, mint ő, kevés moldovai születésű tollforgató lehetett román földön. Paul Drumarut, a nagyszerű fordító, a hatalmas magyar kötészeti antológia, a Transland szerzője szintén, de hát ő a gyulafehérvári születésű Deutsch Pali volt, álmaimnak szintén gyakori mélabús, szelíd szereplője… Előttük meg ugye sokoldalú e- és túlvilági jelenlétével és utánozhatatlan vármegyei stílusával a drága, a legendás Mikes Kelemen-fordító Hét-kolléga és jó barát, Gyalu: Gelu Păteanu…
Ismertük egymást Brîndușával a sajtóból, írásainkból, persze, emlékszem egy feltűnésére a bukaresti magyar nagykövetségen, de először úgy, hogy bővebben szóba is álltunk, Szárhegyen találkoztunk, egy szokott MÚRE-rendezvényen, ahol 2005-ben átvette egyesületünk Pro Amicitia-díját. (Ennek a létesítését magam javasoltam, még a kezdetekkor, és a díjra is többeket, bukaresti, de nem csak bukaresti értemiségeket, írókat-költőket, újságírókat – ha mond valakinek valamit, íme néhányuk: Gabriel Andreescu, Andrei Cornea, Smaranda Enache, Dan Pavel, Elena Ștefoi, Mircea Toma –, és hát Brîndușa Armancát is.) Nem (volt) ez „vidéki díj”, mindegyikük beírta szakmai életrajzába, szivijébe, Brîndușa is, aki rendszeresen olvasta a magyar sajtót is, közte natürlich, A Hetet.
Utána találkoztunk Budapesten is, akkor már kultúrdiplomata volt, „2006 és 2012 között vezette a Budapesti Román Kulturális Intézetet, 2010–2011-ben pedig a Magyarországon működő európai kulturális intézeteket összefogó EUNIC Hungary elnöke volt.” – olvasható a Transtelexen. Kedves, kollegiális közvetlenség, és egy szó sem a nyilván kölcsönösen ismert, enyhén eltérő világértelmezési (triviálisan: politikai) ízlésünkről, nézetkülönbségeinkről…
Armanca keresztneve, a ‘brîndușa’ kikericset jelent. (Vö. Apollinaire) Ég veled, kedves Brîndușa/kikerics, és beszélgetünk majd nyugtalan, fájdalmas álmaimban.
