Pétervári Zsolt: A Fidesz Mohácsa

A Magyar Hang cikke.

A bő másfél évtizeden át állampárti funkciót betöltő Fidesz tábora április 12-én váratlanul önmaga Mohácsát volt kénytelen megélni, ami a mohácsi vész 500. évfordulójához közeledve megrendítő égi sorscsapásként jelenhetett meg a 2,45 milliósra rúgó radikális jobboldali bázis számára. Vajon mely körülmények vezethettek az orbánizmus egész intézményhálózatát elsöprő totális bukáshoz, és milyen jövő várhat a szavazók közel 40 százalékát továbbra is kitevő nacionalista táborra az Orbán-éra véglegesnek tűnő összeomlását követően?

– Jézus Mária, győztünk! – hangzott el az adoma szerint a 2009-ben elhunyt Beke Kata író-pedagógus szájából a kijelentés a demokrata fórum 1990. tavaszi országgyűlési eredményváró rendezvényén a végleges mandátumarányok televíziós ismertetésekor. Az akkortájt a sokkal több forrással rendelkező, összehasonlíthatatlanul nagyobb nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró, mérhetetlenül jelentősebb médiaháttérrel rendelkező SZDSZ helyett ország-világ meglepetésére a sokak által lesajnált, széles körben afféle „skanzen pártnak” tartott MDF számára adatott meg a kormányalakítás lehetősége. Hasonló döbbenet uralkodhatott a 2026 áprilisában lezajlott választás eredményhirdetésének pillanatában mindkét egymásnak feszülő tábor berkeiben. Bármit is állítsanak utóbb: a nap végén kétharmados mandátumtöbbséggel bíró győztes fél se lehetett mindaddig bizonyos bázisa tényleges nagyságrendjében. Így a történtek magyarázat után kiáltanak.

Először célszerű a napjainkra véglegesített fontosabb bázisadatokból kiindulnunk alább kifejtendő elemzésünk precíz megalapozása gyanánt.

A győztes Tisza Pártnak 3,38 millió voksot sikerült összegyűjtenie szemben a vesztes Fidesz 2,45 milliós táborával, ami 892 ezer fős – a két tömb mérete közti – eltérésre világít rá. Utóbbi gigantikus különbség önmagában csaknem kiteszi a valaha az ország második legnagyobb pártjának számító rendszerváltó SZDSZ 1990-es listás bázisát (amely 21,39 százalékos listás eredmény a ’90-es első fordulóban 1 millió 50 ezer voksolót reprezentált). Az előző, 2022-es országgyűlési voksoláshoz képest a korabeli 3 milliónyi bázisához mérten a korábbi kormánypárt 800 ezer szavazatot vesztett, vagyis elbukta eddigi tábora bő ötödét (pontosabban 22,4 százalékát). A listás eredmények mutatják meg leginkább a léptékbeli különbséget a konkuráló felek között: a kihívó 53,18 százalékos bázisával szemben az eddigi állampárt 38,61 százalékot szerzett mindössze, azaz 14,57 százaléknyi a két tábor közti listás eltérés (ami a belföldi szavazók között 19,43 százalék volt). E nagyságrendi különbségből fakad a mandátumarányok látványos elmozdulása: 89 mandátummal szerzett többet a Tisza Párt, mint a Fidesz (előbbi 141, míg utóbbi 52 képviselővel fog rendelkezni). E léptékbeli eltérés okán a Mi Hazánk 6 mandátuma nem bír hatással a politikai folyamatokra az elkövetkezendő ciklus során.

Tovább növeli a kihívó győzelmének értékét a Nyugaton élő (zömében fiatal) szavazók által a külképviseleteken leadott 73 ezer voks (amely adat 2022-ben mindössze 57 ezerre rúgott). A Kárpát-medencében élő (csak pártlistákra szavazó) határon túli magyar szavazókat viszont e 16 ezres többleten felül mobilizálta a bukott rezsim, hiszen a 2022-es 278 ezer fő helyett 335 ezer fő vett részt körükben a levélszavazáson. A Kárpát-medence határon túli magyar közösségei bőséggel ellensúlyozták a munkavállalási céllal életvitelszerűen Nyugaton tartózkodó (egyéniben és pártlistán egyaránt szavazó) magyarok voksait, hiszen körükben 90 százalékos volt a Fideszre szavazók aránya. Az ekként előálló 66,5 ezres külhoni magyar szavazattöbbletnek hála 1-2 listás mandátumot pluszban realizálhatott a korábbi kormánypárt a határon túl élők segítségével, amely többlet azonban nem akadályozhatta meg a Tisza kétharmados mandátumtöbbségét.

A fentiek értelmében a Tisza Párt első látásra vitathatatlanul hatalmas diadalt aratott a 16 éve kormányzó rendszerpárt felett (nem mellesleg e 16 esztendőnyi időintervallum különös módon pontosan megegyezik a Fideszhez hasonlóan korábban szintén rendszerpártként funkcionáló MSZP 1994-2010 közötti, egy ciklusra megszakított regnálásának időszakával). A fenti számok valóban magukért beszélnek. Ennek ellenére a mögöttes erőviszonyok pontos láttatásához érdemes volna a makroszámok részadatait is megtekintenünk.

Az előző országgyűlési választástól napjainkig 390 ezer (túlnyomórészt idősebb) állampolgár hunyt el hazánkban, miközben 280 ezer fiatal lépett be a szavazókorba, közülük 181 ezer első szavazóként vett részt a mostani választáson (vagyis a helyhatósági és az EP-voksolás során se járult korábban a szavazóurnákhoz). A Covid kezdetétől fogva összesen 793 500 állampolgár hunyt el hazánkban (a vírus számukra végzetes hatásán túlmenően a túlterhelt egészségügyi rendszer miatt kezeletlen krónikus betegségük folytán). Könnyű ennek alapján belátnunk, hogy az előző voksolás óta 670 ezer fős demográfiai veszteséget kellett elkönyvelnie a bukott állampártnak, ami az első helyezetthez képesti 892 ezres szavazatkülönbség döntő részét adja önmagában (222 ezer voks híján), ami a 106 országos egyéni választókörzetet alapul véve lokációnként mindössze 2075 ügydöntő voksot jelent átlagosan. A Fidesz önnön (a mindenkori legerősebb pártot preferáló) választási rendszere csapdájába esett, amelynek 16 éven át élvezett kétharmados mérvű regnálását köszönhette. A 2010-es választási szisztéma jelenlegi megléte esetén a Tisza Pártnak ma nem lenne kétharmados mandátumtöbbsége.

Az elhalt törzsszavazókat és a kulturálisan ellen-azonosuló (a választási pénzszórásból állás híján nem részesülő) tanuló fiatalságot leszámítva fennmaradó 222 ezer fős társadalmi közeg egészét az utolsó pillanatban döntő bizonytalan csoportok tették ki nagy valószínűség szerint (akik táborát a legutolsó mérések országosan a szavazók bő tizedére tették). A bizonytalanok magas aktivizálódása alapvetően járult hozzá a (79,6 százalékos) rekordmértékű szavazói részvételhez (messze meghaladva a 2002 óta fennálló 70,53 százalékos részvételi csúcsot).

A legmeglepőbb adatot a kistelepülésen élők szolgáltatják, ugyanis körükben a 2022-es 65-70 százalékosból a 45-48-as sávba süllyedt vissza a korábbi állampárti derékhad nagysága, vagyis a régi ellenzék bázisánál a falvakban és a járási székhelyeken hozzávetőlegesen bő 500 ezerrel többen adták voksukat a Tisza Pártra. Ezen adatnál mindenképp érdemes némiképp elidéznünk. A Lavrov-Szijjártó telefonos megbeszélés felvételének és az egyik szintén telefonon zajló (2025. októberi) Orbán-Putyin egyeztetés leiratának villámgyors internetes elterjedése vélhetően a legjobban ezen agrárius gyökérzetű vidéki törzsszavazói közeget sújthatta, ahol még élesen élhet a nép kollektív emlékezetében szeretett felmenőik ’45-ös orosz megszállást követő kisemmizése a tömeges földrekvirálások és jószág elvételek során. A felvételek kiszivárogtatása akár lehetett lejárató szándékú orosz „kompromat” is a túlterjeszkedő orbáni hálózat ellenében. Afféle jól célzott „baráti tűz” gyanánt.

A tisztánlátás érdekében érdemes a számok nyelvén a fentiekben feltárt rögvalóság mögöttesére is rávonnunk választ kereső tekintetünket. Hiszen ilyen mérvű váratlan rezsim-összeomlás egy csaknem emberöltőnyi időszakig beágyazott politikai, gazdasági, társadalmi rendszer vonatkozásában elképzelhetetlen az azt körülvevő geopolitikai konstelláció teljes körű megváltozása nélkül. A radikális jobboldal nemzetközi ikonjának számító – egy évtizedig ezen irányzaton belül egyedül pozícióban lévő – magyar kormányfő maga mögött tudhatta látszólag az összes, hazánk szempontjából érdekeltséggel bíró nagyhatalom támogatását (a Berlin-Párizs-tengely saját hazájukban is egyre marginálisabb helyzetű kormánypártjait leszámítva). Az Egyesült Államok, Argentína, Izrael, Kína, Törökország, Olaszország, valamint korántsem utolsósorban Oroszország kormányzati elitjei által – legalábbis a világmédián keresztül – egyként nyíltszíni támogatottságot élvező orbánizmus körül mégis vitathatatlanul elfogyott a levegő, ami a brüsszeli apparátusi színtereket leszámítva mindeddig kevéssé volt érzékelhető.

Az 1989 decemberében Máltán lefolytatott Bush-Gorbacsov-találkozóval kezdetét vevő közép-európai rendszerváltás óta a posztszocialista táborban nyílt titok: e nagyrégióban semmi se mehet végbe a direkt térségi érdekeltséggel bíró nagyhatalmak bevonása, jóváhagyása, vagy legalább érdektelenségük kinyilvánítása nélkül. Erősen vélelmezhető, hogy a gyakorta túlmozgásosnak tűnő, a világsajtó felületein verbális intervenciók sorát végrehajtó, valamint hazája népességszámát és gazdasági súlyát messze meghaladó befolyás-potenciállal bíró Orbán Viktor terebélyes (ámbár reálgazdasági és pénzügyi téren felettébb sérülékeny) hatalmi talapzata zavaró tényezőként jelenhetett meg több (formálisan rezsimpártinak tetsző) globális vagy regionális hatalmi aktor számára. A belföldön másfél évtizedes egyeduralmat élvező orbánizmus külhonban hasonló vehemenciával kívánt fellépni expanziója során, azonban eközben messze túlterjeszkedett az (EU népességének 2 százalékát és GDP-jének 0,8 százalékát kitevő) általa reprezentált közepes fejlettségű tagállam számára reálisan kínálkozó hatalmi kereteken.

A magyar rendszerpárt holdudvara a Boszniai Szerb Köztársaságban, Macedóniában, Szlovéniában nyíltan beavatkozott a választások kimenetelét befolyásoló médiaviszonyokba, emellett gazdasági nagybefektetőként lépett fel Montenegróban és Albániában is. Emellett a pályázati forrásai révén a rezsim székelyföldi és vajdasági gazdasági expanziója alapvető nemzetbiztonsági érdekeket sérthetett a hazánkkal határos államok sorában. Az Orbán-éra expanziós kísérlete a donbászi konfliktust több évvel megelőzően vette kezdetét, és a Covid-járványtól kezdve érvényesülő világgazdasági pangás, illetve az azzal egyidejű uniós forrásblokkolás, valamint a donbászi és iráni konfliktuspontok miatti energiaár-robbanás közepette egyre depressziósabb külső környezet okán e koncepció érvényesülése (egyéb rendelkezésre álló források híján) az újbóli eladósodás és a tömeges népesség-deklasszálás útjára sodorta a hazai rezsimet.

Fejlődési vakvágány

A modernizációs rezsimeknek a külső hitelforrásokból való működtetése régi magyar tradíció, hiszen az osztrák bankhitelekből kivitelezett dualista vasúti modernizáció, a Népszövetség biztosította 1924-es kedvezményes hitelkeret terhére megvalósított Horthy-, illetve Bethlen-féle konszolidáció, valamint az 1957-es megtorlással egyidejűleg hitelből bevezetett életszínvonal-emeléstől az 1987-es kétszintű bankrendszer bevezetéséig bezárólag 30 évig folytonosan adósságspirálban működő kádárizmus is hasonló elvek mentén konszolidálódhatott a jóléti szocializmus évtizedeiben. Azonban a Fidesz alatti (egyre inkább kínai forrásból realizált) eladósító-politika kuriózum jellegét azon tényező adta, amely szerint a forrásbevonás tömeges középosztályi életszínvonal-vesztéssel párosult az elmúlt időszakban. Ezen összefüggésre világított rá az ELTE Szociológiai Intézete által 2026 elején publikált kutatási jelentés, amelyből kitűnik, hogy a 2020-2025 közötti periódusban a hazai roncstársadalom a másfélszeresére növekedett (3 millióról 4,5 millióra), miközben a diplomások fele és az érettségizettek kétharmada tartalékok nélkül, egyik hónapról a másikra él (azaz nem polgáriasult módon). Mindent egybevetve a hazai népesség közel fele szegénységre ítélten tengeti mindennapjait.

E fejlődési vakvágányért nem pusztán a Fidesz tehető felelőssé, hanem minden kormányzat 1990 óta, azonban a népes kormánypárti elemző apparátusok és a jobboldali holdudvar adós maradt a helyzet analizálásával, amiért a rendszer minden intézményi produktumának totális összeomlásával felelt. A kritikai attitűdjét mérsékelt egzisztenciális előnyökért feladó – mindkét oldali – értelmiség orientációs szerepköre a társadalom szemében megszűnt, legitimitása tartósan megrendült. Hasonlóképp vesztette el mindennemű erkölcsi tekintélyét az orbáni hatalomgyakorláshoz némán asszisztáló történelmi egyházak, kamarák, valamint az addigi függetlenségüket önként feladó egyetemi szenátusok mindegyike. A közbizalmat végképp elvesztő orbánizmus összeomlásával egyidejűleg minden más tekintélynek is lealkonyult belföldön. Ami utóbb még hatalmas rendszerhiátusnak fog tűnni, hiszen a mindenkori kormányzat ellensúlyát a térségünkben felettébb gyenge elfogadottságú állami intézményhálózaton túlmenően főként e szférák képezhetik.

A ’45-ös fordulat utáni földelkobzások, kitelepítések, és a történelmi egyházak kisemmizése óta komoly anyagi bázissal rendelkező világi vagy klerikális értelmiség nincs jelen az országban, amin az értelmiségi fórumok helyett alárendelt szellemi pártklientúrákat építő rendszerváltó kurzusok se változtattak. Az önálló értelmiségi egzisztenciák hiányának betudható kritikaképző-potenciál érvényesülése nélkül pedig állandósul a visszacsatolás-hiány. Minden rendszerváltó kabinet ezen európai léptékben is egyedinek minősülő magyar rendszer-jellegzetesség miatt vált izolálttá a mindennapi valóságtól. Ekként válhatott a korrekcióra képtelen (ugyanakkor vesztét zsigerileg érezve hatalmas mérvű szavazatvásárlásba kezdő) fideszes uralmi elit is közmegvetés tárgyává. Az MSZMP-vel ellentétben a Fidesz sohasem rendelkezett strukturált reformszárnnyal, így a kritikus jobboldaliak szemében kellő legitimitással bíró alternatív pártelit se bontakozhatott ki mára sorain belül.

Az állampárti bázisnak a bőséges források ellenére nyilvánvalóvá vált általános szellemi kiüresedése megrendítette a rezsim szavazatszerző potenciálját az idén április elején még összességében 15 százalékra mért bizonytalan (vagy válaszmegtagadó) csoportok körében, amely közeg az utolsó egy-két hétben az addig fej-fej mellett haladó pártpólusok között végképp eldöntötte a viadalt a Tisza Párt javára történő csaknem egyöntetű elmozdulásával. A rendszerpárt megrendülését a választást megelőző napokban jelezte a gazdasági hátország tömegmédiában is közzétett kifarolása a rezsim hatalmi talapzatának függelmi rendszeréből (például Balogh Levente, Wáberer György).

Megrendült globális pozíció

Azonban e belső rendszer erózió nem mehetett volna végbe, ha az Orbán-érának nem rendül meg egy csapásra a radikális jobboldal globális kapcsolathálózatán belül betöltött addigi kulcspozíciója. E váratlan trendváltás kiváltó okaira viszont kizárólag távolabbi kitekintés esetén állhat módunkban rávilágítani.

A kellő gazdasági alapok nélküli orbánista külső hálózatszervezés önmagában agyaglábakon állt volna, ha nem illeszkedik már sokkal korábban működő globális hálózatokba azok burkolt alárendeltjeként. A már a Szovjetunió létrejöttétől kezdődően kibontakozó, nyugati működésű külkereskedelmi vállalathálózatok – mint ismeretes – a hidegháború alatt összefonódtak a külhoni orosz diaszpórákkal az északi féltekének nagyváros-övezeteiben. E pénzközponti, világkereskedelmi, médiaipari póluslokációkban már a cári Ohrana is aktívan jelen volt a 19. század utolsó harmadától, majd a Cseka, (U)GPU, KGB, FSZB folytonosság révén máig célterületeivé váltak a jelcini éveket leszámítva rendszerektől függetlenül virulens orosz expanziós politikának. A pravoszláv kultúrkör primer hatalmának uralmi törekvéseit hol nyaltan, hol burkoltan szolgáló államszocializmus olajválság alatti ideiglenes forrásbősége során a Brezsnyev-féle vezetés önnön látszólagos enyhülésének jeleként nagy számban kezdte engedélyezni a zsidó származású szovjet állampolgárok Izraelbe történő kitelepülését, amely trendet utóbb alijázásként nevesített az utókor. Ekkortól datálható az alijázók közé beépített – később izraeli okmányokkal ellátott – KGB-ügynökhálózat nyugati nagyvárosokba történő tömeges (és legalizált) áttelepülése is.

A rendszerváltó összeomlást megelőző és azt követő néhány évben a titkosszolgálatok révén dotált posztszovjet maffiaszervezetek villámgyorsan behálózták e külső rezidentúra-talapzatok bázisán Amerika keleti partvidékének és az EU csaknem egészének világvárosait, ekkoriban jön létre New York kis Oroszország nevű oroszajkú negyede éppúgy, mint Florida kis Moszkva elnevezésű – orosz befektetőktől hemzsegő – partvidéke. Izrael két szélsőjobboldali konzervatív vallásos pártját is a helybeli oroszajkú közösség kezdte dominálni, amelyek koalíciós szándékának tudhatja be a nemzeti radikális Netanjahu csaknem egész politikai karrierjét éppúgy, miként a kis Oroszországban és kis Moszkvában a nyolcvanas évek óta komoly mérvű orosz tőkéken alapuló ingatlanvállalkozásokat irányító (a szovjet fővárosba még a kommunista időben tárgyalási céllal igazoltan elutazó) Donald Trump is. A csődöt többször orosz befektetői segítséggel elkerülő Trump környezetében a világsajtóban utóbb számos alkalommal megjelenő bizonyítékok fényében évtizedekig hemzsegtek a kémgyanús oroszpárti személyiségek (mármint két posztszocialista államból származó feleségén túlmenően). E személyiségek sorából kiemelendő a néhai Michael Cohen ügyvéd, Trump egykori mentora és jogi képviselője, Paul Manafort kampányfőnök-üzletember, Roger Stone politikai tanácsadó, Carter Page külpolitikai szakértő, Michael Fynn nemzetbiztonsági tanácsadó, valamint a Fox News jobboldali hírcsatorna reprezentánsainak sora (mint példának okáért John Hanick producer, Benny Johnson influenszer vagy a Moszkvába bejáratos Tucker Carlson újságíró). Ezen összefonódásokat részletekbe menően feltárta a The New York Times és a Washington Post, amely oknyomozásért a két szerkesztőség megosztva kapott kollektív Pulitzer-díjat még 2018-ban a nemzeti riport kategóriában. Emellett a The Wall Street Journal már 2015-ben cikkezett arról, hogy az FBI észlelte orosz ügynökök felbukkanását Trump környezetében, emellett a brit Guardian amerikai kiadása is foglalkozott e témával a 2016-os amerikai elnökválasztástól kezdődően sorozatosan.

A magát keresztényként láttató (valójában ex-KGB-s személyi garnitúrára épülő) Putyin-rezsim az általa függelmi helyzetben tartott izraeli kormányzat révén nagy befolyásra tett szert a Biblia-övezetben, amelynek tele-evangelizációs mozgalmait filoszemita irányultság jellemzi főként a 2007-ben elhunyt Jerry Falwell néhai prédikátor tevékenységének betudhatóan, majd a nyomdokaiba lépő (2023-ban elhunyt) Pat Robertson tiszteletes munkássága révén. Trumpot e vallásilag fanatikus Izrael-párti mozgalom repítette a Fehér Házba. A 100 éves korában 2018-ban elhunyt – a Biblia-övezetben közismert – Billy Graham tiszteletesnek a mozgalomban néhai apjához hasonlóan nagy tekintélynek örvendő fiaként Franklin Graham többször találkozott az általa nagyra tartott Putyinnal, aki 2015-ben 45 perces magánkihallgatáson fogadta őt. Billy Grahamről köztudott, hogy egyedüli prédikátor volt, aki még a Szovjetunióba is elmehetett építeni a vallási kapcsolatokat: 1982-ben, 1984-ben, 1988-ban bizonyítottan járt Moszkvában, emellett Gorbacsovval is találkozhatott 1987-ben és 1991-ben.

Ezen oroszpárti amerikai-izraeli hálózat az EU szélsőjobboldali pártjaiban is dominanciára tett szert a 2008-as globális krízist követően. Ide sorolható vitathatatlanul a holland és az osztrák Szabadság Párt (az utóbbi formáció a pártfinanszírozását anticionista – líbiai, iráni és iraki – kapcsolatokra alapozó Jörg Haider halála után), a német AfD és a francia Nemzeti Gyűlés, valamint az orosz fordulaton átesett Fidesz is a Paks II. beruházásról szóló nemzetközi egyezmény 2014. januári moszkvai aláírása óta.

A 2023 őszén Patrióták néven EU-ellenes európai pártcsaládot alapító, a radikális újjobboldal világszervezeteként funkcionáló CPAC sztárjának számító magyar kormányfő hatóköre minden jel szerint túlterjeszkedett a számára ellenfelei mellett szövetségesei által is kijelölt önnön regionális mozgásterén. Orbán látványos nemzetközi izolációja a radikális jobboldal hazai veresége óta rávilágít arra, hogy a fenti hálózatba való beágyazottsága közepette vélhetően autonómiaigénnyel léphetett fel a hálózat más csomópontjaival szemben, ami maga után vonhatta még jóval a magyar voksolás előtt pártja széles körű rejtett negligálását saját külső ideológiai térfelén is.

Könnyűszerrel elképzelhető ugyanis, hogy a titkosított energiaszállítási szerződések keretében valóban olcsón importált oroszforrású energiahordozók e fenti alternatív globalizációs hálózat Magyarországon keresztüli burkolt finanszírozását szolgálták. A háztartási energiát leszámítva belföldön közel világpiaci értékesítési áron (vagy időnként afelett) forgalmazott energiahordozókból származó felárból képződő forrástömeg eme nemzetközi politikai célok mielőbbi realizálása végett lett magyar állampárti szereplőkre deponálva. Vagyis az energiakereskedelem burkolt haszna a radikális jobboldal folytonos terjeszkedését szolgálta az orosz államgazdaság erőforrásai terhére. A hazai relevanciájú energiaügyleteket jelentős részt lebonyolító, Svájcban bejegyzett MET Holding 2007-ben jött létre ugyan, de 2013-tól napjainkig robbanásszerű növekedést realizált, amelynek keretében a 2013-2025 közötti időszakban összesen 750 milliárd forint üzemi eredményt könyvelhetett el összesen. Nem állhat távol a valóságtól, hogy e profittömeget idővel akár sajátjaként is kezelhette az orbáni vezetés, amely gyakorlat fenntartása nem állhatott érdekében a Moszkva irányítása alatt szerveződő globális hálózatnak.

Miként azon koncepció érvényesülése is túlzott önállóságnak tűnhetett a nagyhatalmak szemszögéből, hogy Orbán Viktor az utóbb az MBH bankcsoportba beolvasztott MKB Bankon keresztül meghitelezte a Nemzeti Gyűlés elnökválasztási kampányát 2022-ben 4,1 milliárd forint volumenben, emellett egyazon évben az állami Eximbankon keresztül 45 milliárd forint hitelt nyújtott a Boszniai Szerb Köztársaságnak. Ezen túlmenően az Eximbank 200 milliárd forintnyi hitelt biztosított Észak-Macedóniának. A kormányközeli 4iG vállalat mindezzel párhuzamosan a Balkánon (mindenekelőtt Albániában, Montenegróban és Észak-Macedóniában) összesen hozzávetőlegesen 500 milliárd forintot fektetett be az elmúlt 4-5 évben. Ezen extrém aktivitás sérthetett „baráti” nagyhatalmi érdekköröket is Törökországtól Oroszországon át az Egyesült Államok külügyminisztériumáig bezárólag.

A fentiekkel párhuzamosan a donbászi konfliktusban leterhelt Oroszország a Trump-Putyin-találkozó során és részben azt követően körvonalazódó nemzetközi alkumechanizmus részeként csaknem egyidejűleg kivonta gazdasági és fegyveres érdekeltségeit Szíriából, Venezuelából és Iránból a posztszovjet térségre való fókuszálása folytán, ekként könnyűszerrel elfogadható, hogy akár hazánkban lévő jelenlétét is önként minimalizálhatja átmenetileg. Ezzel egyidejűleg Magyarországnak a BRICS-en és a Türk Tanácson belüli megítélését is ronthatta az iráni konfliktus kapcsán látványossá váló (azonban korábban is érzékelhető) egyoldalú izraeli orientáció. Az orbáni „pávatánc stratégia” nyílt háborús konfliktusok időszakában folytathatatlanná vált. Az Orbánhoz köthető globális hálózatszervezési törekvés – amit a Frankfurter Allgemeine Zeitung a magyar választás előtt terjedelmes riportban mutatott be – kellő gazdasági alapok nélkül agyaglábakon álló stratégiának bizonyult.

A napjainkban érvényesülő „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” stratégia az 1998-as választáson váratlanul végbement Fidesz-győzelemhez hasonlóan azért mehetett végbe a Tisza Párt égisze alatt, mert hazánkban nem létezik valós beágyazottsággal bíró országos pártszervezet (anno a történelmi pártok köre és a szocialista utódpárt rendelkezett ilyennel legfeljebb). Emiatt külhoni elvárásoknak megfelelően fellépő érdekkörök rendszerint könnyűszerrel kibillenthették a hatalomból a mindenkori hazai kormányzatot, ha annak tevékenysége működési rádiuszukat bárhol sértette. A hazánk és térségünk NATO-taggá válása környéki években egy ilyen jellegű – akkor történetesen az USA felől generált – hullám részeként cserélélték le a közép-európai utódpárti elitek mindegyikét: 1996–ban Iliescu, a horni MSZP 1998 tavaszán és Meciar egyazon év őszén, míg Milosevics 2000 őszén, végül az utódpárti lengyel Baloldali Demokrata szövetség 2005-ben lett megbuktatva.

A Fidesz bukását az utcán népünnepély keretében ünneplő fiatalság számára intő jel lehet a fenti jellegzetesség, ugyanis egy más irányú geopolitikai alku évek múltán éppúgy egyik napról a másikra sodorhatja el a beágyazottság nélküli Tisza Párt kormányzatát, ha az új kormányerő nem oszloposodik villámgyorsan a társadalomba a Tisza-szigetekből koherens identitású tagsági struktúrát szervezve.

Hasonló jellegű demokratizáló hullám keretében avatkozott be a Nyugat (ezúttal a Berlin-Párizs-tengely) térségünkben Tusk pártját fogva a PiS ellenében 2023 decemberében, valamint 2026 márciusában a hazai jobboldal által is támogatott szlovén Jansa pártjával szembeszállva, illetve minap magával Orbánnal szemben.

Sikerül-e a konszolidálni Magyarországot?

A korábban többször érzékelhető beavatkozási törekvések alapján a legutóbbi voksolás során végbemenő külső beavatkozás újfent nyilvánvaló, viszont annak kimenetele felettébb kérdéses. Sikerül-e konszolidálni hazánkat jóléti viszonyok kialakítása révén, vagyis megnyerhető-e az etno-centrikus derékhad a nyugatosítási stratégiának szociális és fejlesztési intézkedésekkel? Miként az anno a ’49 utáni NSZK-ban oly’ sikeresen végbement nyugati segítséggel, vagy a 6 képviselővel a kiemelkedő választási részvétel ellenére az Országházban jelen maradó Mi Hazánk révén újfent erőre kap a nacionalista irányzat (esetleges orosz háttértámogatással). Miként az Milosevics bukását követően Szerbiában is végbement, amikor a Szerb Szocialista Párt bukása után a Szerb Radikális Párt, majd a Szerb Haladó Párt képében újra meghatározó szerb erővé válhatott (immár radikális jobboldali mezben) a nyugatellenes radikalizmus.

Toroczkai László, a Mi Hazánk elnöke 2025-ös moszkvai tárgyalása Medvegyev exelnökkel, valamint tavaly nyári Biblia-övezetben tett több hetes körútja annak esélyét valószínűsíti, hogy a Fidesz és háztáji ellenzékének hajdani vezérpártja (a DK) egyidejű összeomlása miatt e nemzetközi hálózat immár a Mi Hazánkra teszi tétjeit. Megkezdődött a párt beillesztése annak keretei közé, így a jövőben a hazai orosz behatolás primer pártpolitikai pontjának e formáció tekinthető. Fontos itt megjegyeznünk, hogy mostanság éppúgy nem fog automatikusan feloszlani a hazai poszt-KGB-s rezidentúra, miként a ’89-es rendszerváltó fordulat során se marginalizálódott annak kapcsolatrendszere. Hazánk fontos pontja volt mindig e képződménynek, amit azon tény is jelez, miszerint az utóbb Magyarországról New York kis Oroszországnak hívott oroszajkú negyedébe távozó Szemjon Judkovics Mogiljevics (azaz Szeva bácsi) a rendszerváltó években zavartalanul Budapesten tartózkodhatott. A vonatkozó visszaemlékezések szerint több – később magas posztra jutó – hazai állami vezető lett a kádárista honvédség kötelékében a sorállományú kiképzés során a kalocsai laktanyában a szovjet szakszolgálatokhoz beszervezve, akik kilétét a magyar szervek nem ismerhették. Azonban az érintettek onnan beazonosíthatók voltak kortársaik számára, hogy szakmai pályájuk villámgyorsan ívelt felfelé leszerelésüket követően. E személyi kör egy része még napjainkban is aktív korú, így a Fideszen túlmenően más formációkban is jelen lehetnek annak tagjai a szakértői bázisban éppúgy, miként a párttagsági körben.

Orbán Viktor sokak meglepetésére nem változtatta meg a választási rendszert tisztán arányos jellegűvé, emellett nem alakított ki a híresztelések ellenére félelnöki rezsimet, holott ezt megtehette volna a korabeli kétharmad birtokában, a fideszes dominanciájú ügyészség nem indított letartóztatás-sorozatot eredményező bűnvádi eljárásokat a Tisza Párt vezérkara ellen, ami háttéralku meglétét valószínűsíti a felek között. Nemzetközi ágensek szabad elvonulást garantálhattak egykorvolt klientúrájának (aminek már vannak jelei a Matolcsy-klán kapcsán), vagy az elszámoltatás kordában tartását prognosztizálhatták a demokrata minimum orbáni betartása esetén.

Jelen sorok írójának egy mára a pártpolitikától visszavonult egykori SZDSZ-elnök mondta még évekkel korábban: „a népszuverenitás odáig nem terjed, hogy hazánk kilépjen a NATO-ból, mert onnantól az oroszok a Lajtánál vannak”. Bárki is vezeti majd a jövő nacionalista ellenzékét, ezt az alapállást azért célszerű lesz észben tartania, hacsak Trump tevékenysége nem jár időközben az észak-atlanti szervezet feloszlatásával.

A Fidesz megoldhatatlan gordiuszi csomóval fog szembesülni ellenzékben, ugyanis a párt szavazói Orbán miatt voksolnak a nemzeti radikális formációra, azonban a túloldalt éppen Orbán személyének és az elmúlt évtizedben alaposan megtollasodott családjának elutasítása mobilizálta csaknem egységesen a Tisza Párt mellett. A korábbi rendszerpárt szavazói csaknem mind ötven év felettiek, így könnyűszerrel az MSZP marginalizálódási sorsára juthat egy-másfél évtizeden belül a Fidesz-utódpárt, amely folyamat lezajlott Berlusconi Forza Italia nevű pártja esetében is (az olasz jobboldali pártszövetségre legvégül pár százaléknyi támogatottságot jelentő nyugdíjas korú szavazott mindössze). A generációs elkopást a Fidesz nehezen kerülheti el. Miközben a párt mögötti klientúra lemorzsolódása is megkezdődött, ami annak tudható be, hogy a párt mellett végsőkig kitartó elvhű – habár szakkollégiumi gyökérzete folytán autonóm identitású – Simicska-hálózatot egy bő évtizede lefejezte a pártvezér annak zsigeri oroszellenessége miatt, így a korrupciós források privát célú felhasználása általánossá vált azok korábbi politikai-intézményesülési célú hasznosulása helyett. Holott a NER uralma alatt a HVG becslése szerint 6-7 ezer milliárd forintnyi közforrás került a párt tágabb holdudvarába, amely forrástömeg sorsa egyelőre beláthatatlan. A párt beágyazottságát tovább rontja a gigantikus közforrásokat felemésztő MCC-hálózat falanszter jellegén túlmenően az anno elhivatott aktivisták dominálta polgári körök mozgalmának 2010 utáni felszámolása, ami utóbb végzetes hibának bizonyult egy ütőképes ellenoldal megjelenésétől számítva, amelynek a nyugatosodás versus oroszorientáltság kérdéskörére fókuszáló kommunikációja még a rezsim egzisztenciális nyerteseinek körében is kedvező táptalajra talált. Ide sorolhatók az egykulcsos adó haszonélvezői, a magas tanári, orvosi, ápolói béremelésben részesülő szakmák sora; a 6 havi juttatással felérő fegyverpénzre jogosult váll-lapos testületek, az élethossziglan adómentessé váló kétgyermekes anyák, a 14. havi nyugdíj első részletét megkapó nyugdíjas korosztályok, a kedvezményes kamatozású házépítési hitelhez hozzájutó és szja-mentes fiatal felnőttek, a kedvező hitelekkel dotált vállalkozók. Utoljára a reformkorban látott olyat az ország, hogy a középréteg tagjai önként lemondanak kiváltságaikról egy közös politikai cél megvalósulása érdekében.

Azonban a kétharmados többségében rejlő legitimációs többlete folytán nemzetközileg egyre elfogadottabb Tisza Párt társadalmi talapzata nem értékek mentén rekrutálódott, hanem pusztán a közös ellenséggel való elszámolás céljára szerveződött ad hoc módon, ekként ezen időszakinak tűnő választói koalíció távlati fennállása felettébb kérdéses. A felhajtóerő állandósulása akkor következhetne be, ha a formáció nem pusztán a fideszes klientúrát számoltatná el, hanem a 2010 előtti oligarchákat is, vagyis nem volna a továbbiakban elévülési idő a korrupciós bűntények megalapozott elkövetése esetén. Ne feledjük: hazánkból 1980 és 2010 között a Tax Justice Network nevű nemzetközi szervezet adatai szerint 242 milliárd dollárra rúgó erőforrás-állományt szivattyúztak ki offshore számlákra illegálisan, amivel hazánk népesség-arányosan világelsőnek számít (mindez a vonatkozó oroszországi adat harmada abszolút értékben).

Minden jel szerint haza és haladás ügye újfent kettévált hazánkban. A hazánkat sokak reménye szerint a Szent István-i államalapítás során kitaposott tradicionális német stratégiai szövetség útjára visszavezető Tisza Párt nem rendelkezik modernizációs karakterű, demokrata alapállású váltópárttal, miközben a közbizalmat tartósan elvesztő és a történeti jobboldal becsületét tán’ emberöltőkre eljátszó új ellenzék se találhat partnerre egyetlen ügyben se a kormánypártban. A hideg polgárháború folytatódik, mégpedig keményebb eszközrendszerrel, mint valaha.

Eközben az etnocentrikus társadalom rész nem lett csekélyebb, mint volt, miközben az elosztás-centrikus éhes száj se lett kevesebb a periféria-megyékben, így a populizmus táptalaja továbbra is számottevő. A Fidesznek nincs hova hátrálnia szemben a 2002-ben és 2006-ban elszenvedett vereség utáni időszakkal, mert a megyei és a települési önkormányzatokat, illetve azok intézményrendszerét kiüresítette az elmúlt másfél évtized kormányzása során a váratlan hirtelenséggel kimúlt állampárt, így saját jövőbeni ellensúlyképző potenciálját lehetetlenítette el a radikális jobboldali erő.

Úgy látszik, hazánk finanszírozhatósága az uniós források lehívhatóságának függvénye, amit az új többség is helyesen érzékelt, hiszen ezért indította meg a kormányalakítást megelőzően a brüsszeli apparátussal a szükséges egyeztetéseket a Tisza Párt szakpolitikai köre. Azonban célszerű nem elfelednünk, a magyar demokrácia sorsa egyetlen erőtől függhet pusztán: a hazai választók közösségétől. A nép minap elsöprő erővel nyilvánult meg az országgyűlési választás alkalmával; megadva a kellő felhatalmazást egy új – az eddigiektől gyökeresen eltérő – kormányzati irány megvalósításához. A legutóbbi választást vitathatatlanul a Tisza nyerte meg a fiatal, demokrata szavazók szövetségeként. Egy vasárnap azonban nem elég a rendszerváltáshoz. Az újonnan felálló éra berendezkedése közepette a társadalom belső autonómiájának a korábban túlterjeszkedő államhatalomtól való visszaszerzése nem járhat együtt a nemzeti szuverenitás külső irányú elvesztésével, mert akkor népünk cseberből vederbe esik. Nem tehetünk mást, minthogy továbbra is bízunk a nép kollektív bölcsességében.