Könyv-végkiárusításon bukkantam rá egy sajtótörténeti antológiára, amely 1780 és 1956 között megjelent újságcikkekből szemelget. (Hírharang, vezércikk, szenzációs riport, Corvina Kiadó, 2009. szerkesztette: Buzinkay Géza) Ezt a könyvet lapozgatva kell rájönnöm, hogy az Orbán-rendszer nem valami véletlen kisiklás a magyar história zűrös folyamában vagy egy kioperálható kelés a nemzet testén. Sokkal inkább továbbélése egy sajnálatos hagyománynak. Néhány példával illusztrálom ezt a felismerést.
„Kereszténység – ez a szó összetett fogalmat jelöl, amelynek alkatelemi: a felebaráti, minden emberre egyformán áradó szeretet, megértés, a bűnök megbocsátása, szelídség, szerénység, alázatosság. […] A mai kurzus nem keresztény, híjával lévén a keresztényi erényeknek, legelsősorban a szeretetnek, megbocsátásnak, türelemnek és szelídségnek. Annál kevésbé keresztény, mert viszont ékeskedik oly erényekkel és tulajdonságokkal, mint bosszú, megtorlás, harciasság, fajgyűlölet, kíméletlenség, sok esetben kegyetlenség, bűnök elkövetése és palástolása. […] Az ilyen politika minden jóval dicsekedhet, de a keresztény jelző ezt soha meg nem illetheti” – írta mindezt Nagy Lajos 1921-ben. A Keresztény-nemzeti irány című cikket ráadásul azzal a felütéssel indítja, hogy az uralkodó kurzust az akkori pápai prelátus, nem mellesleg keresztényszocialista politikus is csak „úgynevezett keresztény”-nek nevezte egy nyilatkozatában. Figyeljünk a dátumra: 1921, és az idézet több mint száz esztendővel később is abszolút érvényes.
De nem csak az ideológia terén vannak ódon párhuzamok. 1869. április 30-án jelent meg Csávolszky Lajos írása, mely szerint „A közlekedési minisztérium 420.000 frtért megvette az új Barber-féle budai házat. Az alkut az államtitkár úr kötötte, a szerződési pontozatokat is ő állapította meg. Ez a ház pedig legalább is 100.000 frttal ér kevesebbet, ezen kívül ki van adva haszonbérbe, s a bérlőkkel egyenkint kell egyezkedni, ami ismét belekerül úgy 60-80.000 frtba; és mind e roppant költségekhez az egész házat még át is kell alakítani, úgyhogy ez a ház annyiba kerül, miképp azért kétszer akkorát lehetett volna építtetni.”
Ez utóbbi cikk – ha a konkrét összegeket és a „Barber-házat” aktualizálnánk – akár hetente megjelenhetett volna az utóbbi pár év független sajtótermékeiben. És érdekes áthallásokra ad módot Csenátony Lajos 1872. november 16-i írása is, amelyet – kicsit terjengős jellege miatt – nem szó szerint idézek. Gróf Lónyai Menyhért vett egy farkadinai uradalmat, amihez „nincs is senkinek semmi köze”. De „felfedeztetett”, hogy az erdőségekben gazdag uradalom tőszomszédságában lévő vasbányákat célszerű lenne bérbe adni. Arra pedig, hogy a hámorokhoz rengeteg fára lesz szükség, s így a fa ára nagy „magaslatokba” emelkedik, a gróf nyilván nem számíthatott – ironizál a tudósító, majd hasonló hangnemben leszögezi: „az eladósodással küszködő Magyarország adófizetői vigasztalhatják magukat szomorú helyzetükben a folytonos tapasztalással, hogy kormányelnökük kitűnő üzletember, s hatalmasan gazdálkodik a maga részére.”
Bár Hérakleitosz szerint minden változik, és nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, de a politika szennyét tekintve úgy tűnik, hogy mégis inkább a Prédikátor könyvének van igaza, azaz: nincs új a Nap alatt.
Talán a Tisza mégiscsak más folyónak fog bizonyulni. Elvégre is, hogy még egy klasszikus idézettel éljek: a remény hal meg utoljára.
