Tisztelem a dolgozó nyugdíjasokat, akik nemcsak a többletjövedelemért dolgoznak, hanem azért is, mert nem tudnak meglenni az életen át végzett munkájuk nélkül. Ez azt is jelenti: szerették és szeretik mesterségüket, hivatásukat. S aki évtizedeken át azzal foglalkozhatott, ami érdekelte, az élete számtalan nyolc órájában boldog vagy legalábbis elégedett volt.
Ezek között a gondolatok között bolyongunk beszélgetésünk kezdetén Illyés Lajos nyugdíjas gyógyszerésszel, aki 1919. január elsején állott először a patika pultja mögé. Ma, 75 évesen is kijár Marosvásárhelyről dolgozni. Idestova 55 éve szerezte meg a gyógyszerészeti képesítést 1922-ben. Az aranydiploma is megilleti már.
– Eredetileg nem gyógyszerésznek álmodtam magam. Orvos szerettem volna lenni vagy a nagybátyám, Deák Farkas nyomdokaiba lépni, de a család másként határozott. A diploma megszerzése után a jogra is beiratkoztam, de családi okok miatt abba kellett hagynom. Hazajöttem szülővárosomba, Marosvásárhelyre, s két évre rá beházasodtam a berecki patikába. Meg is ragadtam itt 22 évig, aztán falusi stációk következtek: Ákosfalva, Makfalva, Parajd – innen mentem nyugdíjba. Az utóbbi években: Maroshévíz, Korond, Libánfalva – s most éppen Palotailvára járok.
– Az inaséveit tehát Vásárhelyen töltötte…
– Igen. Bejárt akkor még a patikánkba a 82 éves Miklós Árpád gyógyszerész, tőle rengeteg régi dolgot tanultam s hallottam a mesterség titkairól, fogásairól. Akkoriban még nagy szükség volt erre, hiszen a legtöbb patikaszert házilag kellett előállítanunk. Az első persze az volt, hogy megtanították az embert italok, főleg likőrök készítésére. Aztán a lepárlások titkára, hiszen az úgynevezett percolátoron keresztül mi vontuk ki a növényekből, például a nadragulyából, a belladonnát, aztán a digitálist, az Ipecuana tinktúrát és sok-sok mindent, amit a mai gyógyszerész készen és sokkal vegytisztább formában kap.
– A nadragulya nem méreg?
– Dehogynem, majdnem minden gyógyszer az nem megfelelő adagolásban.
– Régebb is olyan szigorúan vették a mérgek és kábítószerek kezelését?
– Ez a gyógyszerészek lelkiismeretére volt bízva. Berecken például előttem egy arzénes kenőcsöt készítettek, amelytől kipirult az arc és csillogott a szem. Ezt az ottani lakosság nagyon kedvelte, szecserikának hívta. Ez ugyanaz a méreg, amit a Mediciek oly előszeretettel használtak, pedig még évtizedek múlva, akár egy hajszálból is kimutatható a jelenléte. Mi megnyugtattuk a falusiakat, hogy van a kenőcsben szecserika. De nem tettük bele.
– Olyan érdekes elnevezése volt a régi patikáknak…
– Minden gyógyszertárnak díszes emblémája is volt. Azt a patikát, ahol én kezdtem Marosvásárhelyt, Aranyszarvasnak hívták, a berecki patikát Salvatornak kereszteltem. A legszebb és legrégibb berendezésű patika Erdélyben a kolozsvári Hintz-féle gyógyszertár volt, azt Egyszarvúnak hívták.
– Minden patikának megvolt a speciális készítménye is?
– Nekem is. Gyomorcsepp, arckrém, fogcsepp. De ezek mind olyan helyi érdekű dolgok voltak. Némelyik készítmény azonban messze földön híressé vált, sőt ma is használják. A Diana sósborszeszt például még a tizennégyes háború előtt egy Erényi nevű pesti gyógyszerész eszelte ki, s milliókat keresett vele. Most is szeretik a vevők, s bíznak benne, de még az üveg is pont olyan legyen.
– Valamikor híresek voltak a gyógyszerészek arról, hogy a legpocsékabb írással készült receptet is ki tudták silabizálni. Azt hiszem, ez a képességük lassan elsatnyul, hiszen nincs már szükség rá.
– Az biztos, hogy az írógéppel írt receptek korában, vagy mert hogy egyáltalán egyre kevesebb, úgynevezett magistrális receptet kell elkészítenünk – kevés szükség van rá. Anatol France anekdotája: a híres írót egy orvosbarátja jobb híján receptpapíron hívta meg vacsorára, ő meg nem tudta elolvasni, mit akarhat, elvitte a patikába a papírt, ott a gyógyszerész bevonult a recepttel a laboratóriumba, majd megjelent egy jókora üveg gyógyszerrel és két frankot kért érte – hát ez már nemcsak az anekdota miatt a múlté.
– Úgy tudom, Illyés bácsi minden állomáshelyén gyűjtötte a gyógyszerek népi elnevezéseit is…
– Hát ilyet egy falusi gyógyszerész sokat összeírhatott. Sajnos nem mindegyiknek sikerült az eredetére rájönnöm. Azt hiszem, egy mai fiatal gyógyszerész értetlenül állna, ha valaki mondjuk ökörzsírt kérne tőle. Ez ólomecetes kenőcs volt, az Ungentum Plumbii Aceticii. A szúnyogháj – a sárga szemkenőcs neve volt. A semmipor, valószínű a szemporból módosult. Berecken volt például egy öregasszonyom, az bejött a patikába s mindig kért egy lejre zenebona port, azaz szódabikarbónát. Az Aquva Carminativával pirosított, illatos olajból, mentából, ánizsolajból, álkörmösből készült úgynevezett Hoffman-cseppeket rendszerint okmánycseppként kérték. Veresrákzsír, ez egy piros higanykenőcs volt. A szűzleánytej a cinkoxid, melyet folyékony fehér tejszerű arcfestéknek használtak a román falusi asszonyok. Ábel-vér – álkörmös szirup, azt tartották róla, hogy a gyermekek gyomorgörcsét oldja.
– Mi tulajdonképpen az álkörmös?
– A bíbortetű szárított kivonata. Az ún. kermesinus. Most is festenének tortákat vele vagy különböző cukrászkészítményeket, ha lenne. Aztán kértek kutyazsírt tüdőbaj ellen, ehelyett rendesen disznózsírt adtunk. Az ínerősítő pópiumot – az Ungentum Populiból csökött szó – akkor kérték, ha a gyermek későn kezdett járni, hogy erősödjék tőle.
– Régebb ember- és állatgyógyszereket egy helyen árusítottak?
– Faluhelyen ma is. Például minden jó patikusnak tartania kellett az ún. poncot, ezt a székelyek a beteg disznó fülébe húzták. A Helleborus niger gyökere.
– Hol szerezte be az ilyesmit?
– Apósom berecki patikájával sok mindent örököltem, s aztán kegyeletből tartottam. Ott volt a fiók mélyén az ún. bécsi rongy, pirosra festett rongydarabok, a rúzs elődje. Aztán a Deák Ilon vagy deákliliom flastrom, ez kelésre való ólomoxidos dolog volt, eredeti neve Emplastron Diákilon, a készítője után. De azt hiszem, megdöbbenne egy mai patikus, ha valaki ördögszart kérne tőle, amely egzotikus növény, az Asa Foetida gyantaszerű izzadmánya, amit bűzaszatnak is hívtak. Erős fokhagymaszaga volt. Ha jól emlékszem, pálinkába keverve, idegbajokra használták. A medveszar alatt az édesgyökér besűrített kivonatát értették, fekete hengeres alakban árultuk köhögés ellen. Ebből készült később a medvecukor. A liktáriumot, eredeti nevén Electuárium Lenitivumot rendszerint öreg nénikék használták. Szilvaízbe keverve árultuk ezt az enyhe hashajtót, s kenyérre kenve ették.
– A gyógynövényeket honnan szerezték be?
– Nagy részét mi gyűjtöttük. A piócákat is. Ákosfalván túl például, Kisgörgénnyel szemben a Peres nevű mocsaras helynek voltak szép tiszta részei, ahová beálltam s jöttek rám a piócák, de nem engedtem, hogy rám tapadjanak. Nem hiányozhatott az ún. orvosi vérszípó a régi patikából. A piócázás volt az érvágás utódja, vértolulások, gyulladások, magas vérnyomás, erős főfájás kezelésében.
– Annyiszor olvas az ember régi könyvekben a repülősóról. Ez mi volt?
– Az Ammonium Carbonicum. Volt hely, ahol a repülősót szarvasszarvsónak vagy amonikának, esetleg keletőpornak kérték, jó volt ájulás ellen is, ma szalakáli néven az élelmiszeriparban használják. Sok patikaszert ma már nem is állítanak elő, kiment a divatból. Volt például egy úgynevezett apadályzsír. A latin neve Opodal doc. Mi még tanultuk, hogyan kell az effajta kocsonyás bedörzsölőt készíteni. Tulajdonképpen elszappanosított stearin, kámforos ammóniák, rozmaringolaj keverék, s addig főztük, míg kocsonya lett belőle. Nagyon jó szer volt reuma ellen. Egyre jobban sajnálom, hogy sok elnevezésnek nem tudtam megfejteni az eredetét. Például honnan jöhetett a fiákerpor elnevezés? Köhögés ellen használták, édesgyökérből és kénből vegyítettük. A rákszemport tüdőbaj ellen használták, ebben az elnevezésben már volt valamelyes ráció, mert a rák ugye minden hónapban vedlik, s van egy mészképző pont a testén – ezt abból készítették. A kénpornak rendkívül plasztikus neve volt: büdöskővirág. A szaharin ezerédes, százszorédes. Elszórakozott az ember ezeken a zamatos elnevezéseken. Talán vannak vidékek, ahol még ma sem érdektelen a népi gyógyszernevek gyűjtése és lejegyzése, a gyógyszerésztörténet vagy a nyelvészet is hasznát látná.
– Gyermekei közül egyik sem követi Illyés bácsit a gyógyszerészetben?
– Sajnos, egyik sem, pedig hat gyermekem van. Kiskorukban gyakran jöttek velem gyógynövényeket meg piócát gyűjteni, Kinga ma is annyi növényt ismer, akár egy biológus, de hát ő színésznő lett. A többieket is más pálya vonzotta. Régebben, amikor a patikák magánkézben voltak, s öröklődtek, ezek voltak az ún. reáljogú patikák a személyjogú gyógyszertárak mellett – minden gyógyszerész nevelt utódot a családjából. Valóságos gyógyszerészdinasztiák alakultak ki.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.