Györffi Kálmán: Csendes hétköznapok. Novellák. Forrás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Egymástól nagyon távol eső két dolgot állít szembe egymással a cím, s vonja össze őket ugyanakkor. Akárcsak az irodalom.
Szerb Antal a Hétköznapok és csodákban a regény lényegét a csodában véli megtalálni. (S még inkább vonatkoztatható ez a novellára, melynek már neve is jelzi: újdonság.) „A legrealisztikusabb ábrázoló sem boldogul a szenzáció nélkül…” „Az olvasó szerelemről és halálról akar olvasni, és ezért hajlandó elszenvedni a társadalmi és lélektani célkitűzéseket is.”
Györffi Kálmán írásait olvasgatva nem tudok a hétköznapok és csodák gondolatkörétől szabadulni. Annál is inkább, mivel szerzőnk a múlt év végére ugyancsak elhalmozott: Forrás-kötete (Csendes hétköznapok) mellett két kisregényét olvashatjuk az Igaz Szóban: a Házavatókat és a folytatásokban most megjelenő Ágnest. Programja a kötetben és a két kisregényben: egyszerű átlagemberek csendes hétköznapjait megírni.
Jómagam, mint minden hétköznapi olvasó, egy kicsit „csodaelváró” vagyok, s be kell vallanom, hogy mikor pár évvel ezelőtt az Ifjúmunkásban olvasni kezdtem a Csendes hétköznapok címadó novelláját, csak a feléig ha eljutottam.
Letettem, mert untam.
Türelmetlen olvasó voltam, nem nagyon érdekeltek az irodalomban a megszokott mindennapok, melyekben élünk. Azután viszont meguntam az évezredek óta működő „vándorcsodákat”, s az irodalomban is a hétköznapokra vágyom. De ha meg is maradok ennél az igénynél – csak ez nem tud kiszabadítani a körből, mert mégis: mi lesz a csodával, az irodalommal?
Ahogy elgondolom, bizony jócskán hozzászoktatott minket az irodalom a csodához – végül is nem egyszer azonosul a kettő nemcsak az elméletben, de (s ez a döntő) a hétköznapok emberének irodalom- és művészetfogyasztó gyakorlatában.
Ezért történt meg, hogy a közönséges banalitást is beragyoghatja a művészet „fényglóriáját” évezredek óta ragyogtató, akkumuláló megszokás. Egy kiállítóterem sokak számára művészivé, jelentésessé tud tenni egy, a szemétről behozott bakancsot is. S ebben a jelenségben van valami meggondolkoztató, hiszen nagyon is reális lélektani alapokon nyugszik. A kiállítóteremnek más a „légköre”, mint az utcának, mintha a kiállított remekek lehelete töltené fel, ami képes átlényegíteni valamiképpen a bakancsot is a látogató képzeletében, ki az életben elhaladna mellette, de itt felfigyel rá, mert – itt figyelni szokás, itt kiemeltek valamit az életből, amivel lényegeset akarnak mondani róla.
Az érdem persze nem a bakancsgyűjtőké. Még ha a kiállítótermek világa, atmoszférája – hála azoknak, akik megteremtették – eltarthatja is őket egy ideig.
Nyilvánvalóan hasonló a helyzet az irodalomban. Az irodalom is ezért tudja eltartani bakancskereskedőit. Képzeljünk el egy hétköznapi életet – János bácsiét, Alfréd úrét, Szabó elvtársét –, melyet minden nap, éveken keresztül figyelhetünk anélkül, hogy észrevennénk benne valami „csodálatosat”.
De eljöhet bármikor egy olyan pillanat, amikor annak látjuk. Amikor elgondolkozunk az életükön, rendezzük, összefűzzük az emlékeink felhozta-elsüllyesztette részleteket – mintha mesélnénk magunknak.
Vagy ha ő maga teszi ezt, összesűrítve arra a fél órára a megért 50-60 esztendőt, s mi hallgatjuk áhítattal.
A csoda: a mesélés pillanata.
A csodatevés atmoszférája összpontosul oda, ahol mesélnek – ezért állhatjuk körbe pár pillanatig a dilettánsokat, bakancskereskedőket –, de el is tűnik pillanat alatt, ha rosszul mesélnek.
Nem kell a szenzáció, de kell a csodatétel. Kell a mesélés kiállítóterme, amelyet valamirevaló író egymaga igyekszik felhúzni-építeni – Györffi esetében hétköznapjaink köré.
Ezért szeretem novelláit. S mert nem harsogóan, látványosan, hanem szinte észrevétlenül teszi.
Öregasszony mesél egyes szám első személyben (Nagytakarítás) az életéről, a boldogságról, szőnyegvásárlásról, mert „mi volt ez, jó uram, ha nem a boldogság?” És mi is az író feladata, ha nem az, hogy keresse a boldogságot, ott, ahol annak lennie kell(ene): szőnyeg- és bútorvásárlás hétköznapokban?
Így realista Györffi: mert ott „idealista”, „szentimentalista”, „romantikus” stb., ahol annak helye van. A mesélésében a bonyolult, más és más minőségű részletek egységesen tömör egészbe szerveződnek.
Íme: egy mosás, egy pillanat – benne az élet.
„Mari meleg vizet önt a ruhákra, letérdel a földre, beszappanozza, dörzsöli az ingeket, alsóruhákat, blúzokat, az ébresztőórán lassan körbejár a mánus, egyszer, kétszer, háromszor; ülök az ágyon, fejem az ökleim között. Mari térdel a földön, vörös a bőr a kezén, a homlokára lassan belemélyül egy ránc. Ülök az ágyon, fejem az ökleim között, az ébresztőórán lassan körbe jár a mánus, Mari térdel a linóleumon, a lábai megvastagodnak, a bőre megzsírosodik, a haja megszürkül. Hosszú, keskeny az arca, a szemében nem csillog a fájdalom. A körmei fehérek, vörös a bőr a kezén, ahogy dörzsöli, szappanozza a ruhákat, ülök az ágyon, fejem az ökleim között. Mari kiönti a szappanhabot, tiszta vizet mer, úsztatja, csavarja a ruhákat, az arca csupa ránc, a kezei kifehérednek, csepeg a víz, az ébresztőórán körbejár a mánus, ülök az ágyon, a fejem az ökleim között…”
Györffi Kálmán stílusáról nem akarok bővebben beszélni, mert azt már elemezte Marosi Péter (Utunk, 1974. 4. szám: Emléktárgyak leltára). A fenti sorokat azért idéztem, hogy jelezhessem, bár egy példával, mint simul stílusa, a mesélés („csoda”) a hétköznapokhoz.
Rendkívül fontos ez az író művészetének alakulása szempontjából.
Hiszen a legtöbb prózai mű, tartozzék bármilyen stílusirányhoz, nem mentes bizonyos megformálásbeli beidegződésektől. Csak egy példa: akkor is, ha a cselekmény- vagy gondolatszál szempontjából lényegtelen, a prózaíró le nem mondana az efféléről: „X. Y. megfordult, kinézett, vakarózott” – közben folytatódnak a párbeszédek; s így ír meg egy regényre való történést.
Nyilván, hogy hasson, a szenzációhoz kell fordulnia (s ki gondolna akkor is, ha a cselekmény- vagy kommunikáció világában azonban szerintem a könyv nem engedheti meg ezt magának: intellektuálisabbá, tömörebbé kell válnia. Az irodalom eszköztárának kell „csodásnak” lennie, hogy a hétköznapok (s ne szenzációk) felé fordulhasson. Márpedig e novellák tanúsága szerint Györffit írói eszközei képessé teszik, hogy hű maradjon vázolt írói programjához.
Az Igaz Szóban közölt kisregénye, a Házavatók, sikerült alkotásnak érzem bár, stílusában mintha visszahátrálna az epika megszokott (és az imént kárhoztatott) eljárásához.
Amire mégis fel kell figyelni, az író szerkesztőkészsége, arányérzéke. Eredményei és hite, no meg életkora is Farkas Árpádék nemzedékéhez köti Györffit (nincs ebben semmi különös: a prózaíró később érik), akinek máris kétkötetnyi művét tarthatjuk számon. S velük a Cipőfűzőárus szellemét, prózában.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.