Tisztelt Elnök úr!
Tisztelt Házelnök asszony!
Hölgyeim és Uraim!
Gyermekkorom úgy telt el innen jó hétszáz kilométerre, a Kárpátok délkeleti csücskében, egy magyar kisvárosban, Kézdivásárhelyen, hogy sohasem jártam Magyarországon. Úgy szerettem Magyarországot, hogy sohasem láttam egy élő fűszálat, egy szélfújta ördögszekeret sem belőle. Úgy rajongtam érte, hogy nekem csak vers volt Tihany vagy az Üllői út, és regény csupán Eger, Debrecen vagy Sopron. Úgy voltam büszke Magyarországra, hogy csak napvilágát, napmelegét, napnyugati okosságát vettem tudomásul könyvekből és álmokból, árnyékát pedig nem ismertem. Úgy voltam magyar, hogy azt hittem, magyarnak lenni örökös ünnep. Magyarországon mindig vasárnap van, valami olyan fehér inges fényesség, amikor mindenki magyarul beszél: a rendőr, a boltos, a vonatkalauz és a miniszter.
Igazán magyarnak lenni számunkra vágy volt, képzelet, jövő.
Ma sem tudom valójában, milyen magyarnak lenni Magyarországon, csak azt tudom, milyen fontos magyarként élni Erdélyben, milyen szép, milyen nehéz időnként, és milyen nagy felelősség.
Nem tudhatom azt sem, mekkora öröm itt az, hogy az Európai Unió tagjává lett ez az ország.
Nekünk nagy öröm.
És nemcsak azért, mert a mi álombeli Magyarországunk eddig is csupa büszkélkedni való Nobel-díjas tudósból, aranylábú labdarúgóból és remekíróból állt, akik rég megérdemelték, hogy Európa keblére ölelje őket, hanem végtére sokkal mindennapibb okokból is örülünk ennek a csatlakozásnak.
A határon túli magyarságnak ez ugyanis hatalmas esély. Azoknak is, gondolom, akik most szintén csatlakoznak, de azoknak is, akiknek még várniuk kell. Az is igaz, hogy ugyanakkor hatalmas próbatétel is Magyarország belépése nekünk, hiszen még évekig külön leszünk, és ezalatt továbbra is nagy lesz, sőt, valószínűleg egy időre növekszik is a csábítás, hogy itt keressen boldogulást az erdélyi, romániai – vagy általában a határon túli – magyar. Nagy kihívás lesz ez itt is, odaát is. Néhány évig mindenképpen összehangolt stratégiára lesz szükség ahhoz, hogy a szomszédos országok magyar közösségeit szülőföldjükön segítsük munkához, megélhetéshez, méltóbb emberi léthez. Erre viszont mostantól fogva sokkal hatékonyabb eszközei lesznek Magyarországnak a politikában és a gazdaságban is.
Magyarország úgy lett az Európai Unió tagja, hogy természetesen helyben maradt. Nekünk is úgy kell bejutnunk Európába, hogy közben ne menjünk el onnan, ahol születtünk, ahol eleink is születtek, éltek és meghaltak. Éppen a minap állítottuk köztérre ismét egyik legszebb magyar szimbólumunkat, a Szabadság-szobrot.
Aki pedig szobrokat állít vissza a helyükre, az nem mehet el onnan, annak vigyáznia kell a szobrokra. És persze, ahhoz, hogy múltját megőrizhesse, jövőt kell teremtenie magának.
Gondot is jelent tehát nekünk a következő néhány esztendő, amíg megmarad a távolság közöttünk, de ennél sokszorosan fontosabb, hogy – mint mondottam – a mi esélyeinket is megnöveli Magyarország csatlakozása.
Hiszen a magyar nemzet ma nagyobbrészt már házon belül van. Csak a kisebbik részét kell az elkövetkező években közösen bevinnünk.
Végre megszűnhet szétdaraboltságunk, és együtt lehetünk majd mindannyian. Ebben belülről sokkal jobban támogathatja Magyarország a kint maradókat, mint eddig, sokkal hathatósabban működhet együtt országainkkal, de magyar közösségeinkkel is. Sokkal jobban segíthet, hogy építsünk autópályát, és építsünk autonómiát is magunknak.
Az erdélyi magyarság eddig két „b” betűs fővárosra figyelt elsősorban: Budapestre és Bukarestre. Ezután egy harmadik „b” betűre is figyelni fog: Brüsszelre. De ezzel, meggyőződésem szerint, nem a figyelem szóródik, hanem tényleg az esélyünk növekszik. Többet segíthet ebben a virtuális Brüsszel–Budapest–Bukarest háromszögben Magyarország azzal is, hogy integrációs tapasztalatait átadja nekünk is, fiataljainkat eligazítja.
De végül is miért lesz jobb nekünk, magyaroknak az Európai Unión belül? Én például személy szerint is alig várom, hogy eltűnjön legcsúnyább szószerkezetünk, legigazabb és legmegalázóbb nyelvi leleményünk: a határon túli magyar. Erre pedig, úgy néz ki, ma azáltal van lehetőségünk, ha mindannyian együtt leszünk egy közös Európában. Nem is lehet ma még prognózist készíteni arról, hogy milyen távlatokat nyit meg ez az együttlét az eddig szétszakított magyar nemzet számára.
Maga Európa is most keresi a válaszokat a nemzeti nyelvek, kultúrák egyenjogú társulásának kérdésére, és ehhez már nekünk is hozzá kell szólnunk, Magyarországtól is azt várjuk el, hogy minél kezdeményezőbben, minél cselekvőbben vegyen részt ebben az együttgondolkodásban.
Az Európai Unióba való belépés pillanatát természetesen meg lehet határozni: 2004. május elseje. Viszont európaiságunk, európaivá válásunk nem köthető egyetlen dátumhoz. Nekünk a történelmünk során folyamatosan választanunk kellett Róma és Bizánc, német és török, Nyugat és Kelet között. Szent Istvántól Rákóczi Ferencig vagy Kossuth Lajosig, sőt, napjainkig ez volt a magyar dilemma. Mi végül is választottuk Európát, nem pedig beleszülettünk, ezért is éltük át másoknál fájdalmasabban az időnkénti elvesztését, és fogadtuk másoknál nagyobb örömmel talán a visszaszerzését.
Most arra támadt esélyünk, hogy ez a dilemma egyszer s mindenkorra múlttá váljék. Értelmét vesztheti itt a Kárpát-medencében sok-sok szembenállás, népek és nemzetek, köztük magyarok és románok egymásnak feszülése, most végre feloldhatjuk a trianoni traumát, mert értelmét veszti maga Trianon is. Nem szeretnék sem rajongónak, sem naivnak látszani, hiszen gondunk lesz elég ezután is – bizonyos értelemben talán még több is, mint eddig –, de bízom benne, hogy megszűnhet örökös kettészakítottságunk is, és végre helyére kerül közéletünkben a régi és az új, az ősiség és a változás, a nemzeti és az európai, és rájöhetünk arra is, hogy fontos a politikai pártok szembenállása, fontos az eszmék, elvek, ideológiák, programok ütköztetése, de ettől még egyetlen magyar nemzet, egyetlen magyar kultúra, egyetlen magyar szellemiség létezik, és ezt nem szabad, de nem is lehet kettészakítani. Nekünk, erdélyi magyaroknak, szükségünk van erre a nemzeti egységre. Szükségünk van arra, hogy továbbra is büszkék lehessünk a hallgatást megtörő, a szögesdrótokat lebontó Magyarországra.
A görög mitológiában Európa története visszavezethető a virágokat szedegető főníciai királylány, Europé elrablására. Azt gondolom, hogy Europé végül is mindig itt volt közöttünk, el sem rabolták, mert bújtattuk mindvégig, hamvas orcáját bekormoztuk, fekete fejkendőt kötöttünk a fejére, öregasszonynak álcáztuk az ifjú hajadont. Tudtuk, miért tesszük, hiszen hadak útja volt errefelé minden út ezidáig.
Bízom abban, hogy mégis másképpen lesz ezután, és teljes szépségében kibontakozhat nálunk is Európa. Érvényesülhetnek legfontosabb értékei: az egyéni lét tisztelete, a közösségek sokszínű együttléte, a nemzetek szabad szövetsége.
Hölgyeim és Uraim!
Áldozatokkal is jár, kompromisszumokkal is, kényszerekkel is az Uniós csatlakozás, jól tudjuk ezt mi is. De – ismétlem – előnyei sokszorosan nagyobbak számunkra, mint hátrányai. Gyakorlatilag ezt az Európai Unióban való együttlétet látjuk alkalmasnak arra, hogy kisebbségi sorsunkból kisegítsen. Ahogy mondani szokás, az Európai Unióban mindannyian kisebbségben leszünk, még a nagy nemzetek sem lesznek többségben. Talán így sikerül jobban megértenie egymást minden európai közösségnek.
Végül is az európai országok az Európai Unió fokozatos megerősítésével és kibővítésével sem többet, sem kevesebbet nem tesznek, mint egy huszonegyedik századi választ adnak a huszadik századnak. Háborúk helyett közös gazdaság, konfrontáció helyett együttműködés! Ez ennek a válasznak a lényege. A huszadik század volt a kérdés, tele szörnyűséggel, tele tragédiával. A huszonegyedik századnak kell lennie a megnyugtató feleletnek.
Mától fogva egy erősebb Magyarország állhat mellettünk is, hogy együtt keressük kínzó kérdéseinkre a választ.
És bízunk abban, hogy most már többször nem kell bekormoznunk Európa arcát, és nem kell vénasszonyruhába öltöztetnünk ezt a szépséges királylányt.
Gratulálok a magyar kormányoknak, amelyek a csatlakozási folyamatot végigvitték, a magyarországi politikai pártoknak, a magyar értelmiségieknek, Magyarország népének.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Beszéd Budapesten, az Operaházban 2004. május 1-jén, a Magyarország Európai Uniós csatlakozása alkalmából rendezett ünnepségen.
