Hurrá! Holnaptól bent vagyunk, és mielőtt bármit gondolni kezdünk az Európai Unióról, jogos egy önfeledt Éljen! önmagunknak. Magyarország talán soha nem volt olyan külső biztonságban, belső szabadságban, sosem állt akkora fejlődési lehetőség előtt, mint a csatlakozással. Az elmaradó, kiszolgáltatott perifériáról felkapaszkodtunk az egyenjogúak, haladást szolgáltatók centrumának küszöbére.
Ez tény, történelmi realitás – örülhetünk hát szívből, meg reálisan is. Az unió keleti bővítése kőkemény reálpolitika ugyanis. Az orosz és német birodalom közötti térség tizenöt éve megszabadult legutóbbi urától, Moszkvától. Kelet-Európa – amely történelmileg önmagán belül is mozaikosra tördelt, kusza nemzeti, felekezeti és civilizációs vonalak mentén – megint szétesett. Ám ezúttal úgy, hogy nem léptek föl újabb birodalmi tulajdonosok, a régió „gazdátlanul” maradt. S ha némi nosztalgia táplálta volna is – fölbukkantak róla kósza ötletek –, az „elárvult” térségnek többi között ereje végképp nem volt arra, hogy önmagát szervezze külön integrációba.
Két lehetőség maradt, az egyik csak elméleti: a keleti országok külön-külön,esetleg kis csoportokban egyedül kínlódnak a globalizációs világversenyben. A másik az, hogy külön-külön, esetleg kis csoportokban megpróbálnak beilleszkedni a nyugat-európai társulásba.
Ezt felmérve könnyen érthető, hogy a legtöbb keleti állam rendszerváltás utáni politikai elitje a nyugati út mellett döntött – Magyarország egyébként legelsőként. Az már nem volt ilyen egyértelmű, hogy a jelentkezők belátható időn belül képesek lesznek legalább elemi szinten teljesíteni a fejlett tőkés integráció feltételeit. S az sem, hogy – feltéve a teljesítést – Nyugat-Európa tizenötéves távlatban hajlandó is lesz befogadni a keleti felet.
Közös vívmánya, az Európai Unió a kilencvenes évek közepére mélyülő, dinamikus egységespiaccá, s megbízhatóan működő politikai és jogi közösséggé érett. Túlnyomórészt megszűntek az áruk, a szolgáltatások, a tőke és az emberek útjábanálló belső akadályok, és kiépültek az EU-nagytérséget a külvilággal szemben védő gátak. Kialakultak azok a finom, de meghatározó jelentőségű dinamikus egyensúlyok, amelyek között a nagyobb európai hatalmak, a köréjük frontosodás nélkül sereglő kisebbekkel, állandó és igazi szövetséget tarthatnak egymással államközi és nemzetekfölötti (uniós közösségi) szinten. Mindezt most kockára kell tenni!? – gondolták a bentiek a brüsszeli ajtón dörömbölök láttán. Hiszen azok szinte minden szempontból szegényebbek és fejletlenebbek, tehát beengedésükkel gyengébb lesz az unió is. Nyugaton tehát először is azt kellett belátniuk, hogy ez bármennyire igaz is, a keletiek kívül tartása még gyengébbé tenné őket is. A földszinten azért, mert hidegháború híján egy új „berlini nagyfal” már csak technikailag sem építhető, nem lehet tehát igazán kívül tartani bennünket. Középszinten azért, mert nem is érdemes, amibe az újak befogadása a régieknek kerül évente és fejenként egy ebéd ára, annak a sokszorosát keresik meg a bővítés után.
Stratégiai szinten pedig azért, mert kitűnt: Európa csak növekedve lesz képes legalább csökkenteni hátrányát Amerikával szemben (és jön Ázsia). Közben azért a folyton újabb határidőkkel hitegetett keletiek zöme tényleg haladt is a fölkészüléssel. Mindennek belátásával, kacskaringósan bár, de logikusan vezetett oda a gondolatmenet és a valóság, hogy ma tíz ország egyszerre csatlakozik a nyugati unióhoz. (Bulgária, Románia és Horvátország néhány évre, Szerbia és környéke legalább egy évtizedre lemaradt, sajnos. Törökország, Ukrajna, Moldova és Fehéroroszország külön ügy, amibe az is beletartozik, hogy hol lesz az unió végső földrajzi határa.)
E második Hurrá! is reális tehát. Még akkor is, ha a keleti bővítés miatt átkell alakítani magát az uniót is. De csak részben emiatt. Sokkal inkább azért, mert az elmúlt évtizedben Nyugat-Európa is megszűnni kezdett. Geopolitikailag is, hiszen magába olvasztja Kelet-Európát – a csatlakozással nem annyira mi megyünk be, sokkal inkább az unió szivárog be hozzánk. De mostanra, mire Nyugat-Európa ráébredt (vonz)erejére, rádöbbent a korlátaira is. Több magas, kemény korlát áll. A lakosság elöregedése, valamint a gazdasági világverseny miatt a szociális modell legkésőbb 2020-ra végképp összeomlik. Eddig ismert formájában biztosan – és a helyébe lépő új modell még a tervezőasztalon sincs kész, bár sokan sokféle makettet bütykölgetnek. Tény, hogy a globális tudásgazdaság fő húzóágazataiban Európa lecsúszó pályára került, ennek egyre fenyegetőbb anyagi és szellemi következményeivel. Durván fogalmazva: munkaerő, adózó és friss ész kell, „emberimportigény” lépett föl, s az EU 2000 végén el is törölte azt a korábbi célját, hogy megszüntesse a bevándorlást. Ám pont akkor, amikor a bennszülötteinek (okkal-ok nélkül) elegük lett az idegenekből, (Nyugat-)Európa szembesül azzal, hogy a huszadik század második felében szinte tökélyre fejlesztett demokratikus jóléte több oldalról erodálódik.
Közben szembeszökő, hogy Amerikával szemben már nem csupán behozhatatlan, hanem szinte beláthatatlan katonai hátrányban van, és a világszínpadon csak félkarúóriás. Az integrációt tehát nem elég bővíteni, hanem – egyszerre több téren – mélyíteni is kell. S pont a bővítés éveiben kellene dűlőre jutni korszakoskérdésekben. Mutatóba’ néhány.
Hol a mélyítés határa, mit és mennyit tesznek a közösbe az államok? (Amelyeknek eszük ágában sincs elhalni.) Legyen-e közös erő (hadi, rendőri, stb.), s ilyen, mire, miből? Mit kell tenni(egymással és Amerikával) együtt és külön az iszlám álruhájú terrorizmusellen? Mi lesz a közös pénzzel közös adópolitika nélkül? Mi lesz az egységesített munkaerőpiacon egységesített szociálpolitika híján? Milyen lesz anémet-francia-brit-spanyol-olasz-lengyel viszony geometriája, lesznek-ekülön uniók az unióban?
Egyáltalán: mire jó és mire nem jó az unió? Amennyire a biztonságba, majdnem annyira a bizonytalanba is belépünk. De az is realitás, hogy ilyen sok és sokféle országgal népek szövetségben a saját erőnk is sokszorozódik. És mostantól sem nélkülünk, sem ellenünk nem döntenek semmiről – ezt vessük össze azzal, hogy ha kívül maradtunk volna, pont fordítva lenne. Belül tágasabb.
Harmadszor is: Hurrá! Hogy pontosan mennyire, javarészt Magyarországon múlik. A „bemenet” véget ért, de az uniósodás átmenete, a valódi felzárkózás több évtizedes folyamat. A honi politikai elit zöme egyelőre úgy tesz, mintha tovább álldogálhatna letűnő eszmék és halogatott reformok bús düledékein. Holott az unió, bármilyen legyen is, egyértelmű modernizációs és civilizációs kényszer – ez a létének értelme, és ez a haszna is. Végleg megszűnhet a félévezredes történelmi késés, belátható időn, úgy negyedszázadon belül.
Haza és haladás végre abban is összenő, hogy ez idő alatt az uniós keretben eltűnő határok mentén újra egyesülhet a korszerű nemzet. Addig is, tisztább lesz a víz, a levegő, tán még a közélet is. Csak látszólag jogos kérdés, hogy a magyar csatlakozást kik és hányan érzik majd veszteségnek. Valójában csak az veszik, ami unió nélkül is életképtelen, folytathatatlan, bármennyire a szívünkhöz nőtt némelyik hagyományunk (köztük sok rossz, fojtogatóan szorító is, például a nadrágszíjparcella).
Más kérdés, hogy az egész csatlakozást egy alig száz fős szakembergárda bonyolította le, kívüle a politikai osztály és a széles közvélemény többsége elképesztően tájékozatlan maradt, amit súlyosbított a félresikerült „EU-kampány”. Egyik oka, hogy e hét végén sem csak örömünnep lesz, hanem afféle óvatos hurreál. Azért ez sem olyan nagy baj, akinek kell, magától beletanul az unióba. Beleéli magát, ha már benne él. Ez a lényeg.
1988-ban még szürreálisnak tűnt, hogy ezen a szombaton igazi nyugatiak leszünk. Jogilag holnaptól azok vagyunk, lám, tárgyi okunk van nemzeti önbizalomra. Most már az is reálisnak tűnik, hogy újabb tizenöt esztendő múlva Magyarország még nagyobb gyarapodásnak és haladásnak örüljön, mint amekkorát most megéljenez.
Ha élünk az unióban nekünk járó hatalommal és lehetőséggel, akkor szívből, de józan ésszel is lehet örülni. Szóval, uniós honfitársaim: háromszoros Hurreál!
Megjelent a Népszabadság LXII. évfolyama 101. számában 2004. április 30-án.
