„Cipőmre nézek: fűző benne
– nem lehet, hogy ez börtön lenne.”
Petri György (1972. február 23.)
A Körülírt zuhanás – hogy Petri-verskötetének címét kölcsönözzem – napjainkban ér véget. Jelképértékű, hogy közvetlenül a budapesti szamizdatkiállítás után lép be Magyarország az Európai Unióba.
A magyar szamizdat két évtizeddel előbb érkezett vissza Európába, mint maga az ország. Megbontotta a hallgatás és félelem falát, amit a szovjet megszállás, a Rákosi-éra totális diktatúrája és a Kádár-rendszer – bibói értelemben vett – „hamis kiegyezése” emelt Magyarország és minden egyes polgára elé. Orosz, cseh és lengyeltársaival együtt összekapcsolta a megosztott Európa egyik felén azokat, akik a szabadságot akarták azokkal, akik Európa másik felén nem törődtek bele Európa széthasításába. „Szellemileg és kulturálisan a vasfüggöny sosem volt képes megosztani Európát, amely a szabadság gondolatán alapult” – hangzott el Joschka Fischer német külügyminiszter szájából is a kiállítás budapesti megnyitóján. A szamizdat- és tamizdat-korszak Európa szabad és elnyomott felének elsőegyesülési kísérlete volt.
A 70-es, 80-as években is létezett egy „Másik Magyarország” – ahogy Ottlik Géza keresztelte el a tisztességes magyarok szellemi közösségét még a 40-es években, akkor persze Horthy Magyarországával szemben. Az 1968-as csehszlovákiai megszállásutáni időkben fogant magyar demokratikus ellenzék a ’68-as és chartáscsehekkel, szlovákokkal és a Szolidaritás Lengyelországával együtt képviselte Közép-Európában a szabadságeurópai eszméjét. Ez a négy középeurópai ország most együtt lép be az Európai Unióba.
Erre utaltam a minap, amikor az „EU-lomtalanításon” letettem a néhai politikai rendőrség rólam és hat barátomról készített megfigyelési jelentéseit, a két kötetben általunk összeállított „Egyesített dossziét”. Arra utaltam, hogy nem vihetjük magunkkal az Unióba azt a bolsevista gyakorlatot, amelyikben megfigyelték, lehallgatták, követték, zaklatták, üldözték, bebörtönözték a polgárokat, csak azért, mert más politikai nézeteket vallottak, mint a pártállam vezetői. Nem vihetünk magunkkal az Unióba olyan titkosszolgálatokat, amelyek a terroristák, kábítószer-csempészek, pénzmosók, maffiózók, erőszakra szervezkedők és kémek helyett vagy mellett bármilyen gondolkodású és pártállású, a politikai jogaikat békésen gyakorló állampolgárokat figyelnek meg. És nem vihetjük magunkkal azt a gyakorlatot sem, amelyik a múltban folytatott törvénytelen tevékenység egy jelentős részét továbbra is titkolja, megfosztva a diktatúra üldözöttjeit és a társadalmat saját múltja valódi megismerésétől. Semmilyen diktatórikus reflexet tanúsító gyakorlatot nem vihetünk magunkkal a demokratikus, szabad Európába.
Ha egyszer elszánjuk magunkat az országos lomtalanításra, azon sem árt elgondolkozni, mi az viszont, amit magunkkal vigyünk Európába. Az autonóm és kritikai szellem alternatíváját. Azt a szellemet, amelyet a Millenárison megrendezett közép- és kelet-európai szamizdatkiállítás demonstrált. Mert a szovjet emberjogi és kisebbségi ellenzék, a Charta ’77, a Solidarnosc, a magyar demokratikusellenzék, az underground-avantgárd kultúra ütötték azokat befoltozhatatlan réseket a vasfüggönyön, amelyekről Joschka Fischer beszélt.
Vigyük magunkkal a hajdan diszszidensnek nevezett viselkedésmódot. Amiről Kis János azt írta, hogy „a disszidenst a cselekvésmódja állította szembe a kritikusokkal, reformerekkel, belső emigránsokkal. Disszidens az volt, aki tüntető módon figyelmen kívül hagyta a pártállam által előírt és szankcionált magatartási szabályokat. Nem megkerülte őket, hanem elutasította, s nem titokban, hanem a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. A rendszer törvényeivel, szokásaival és eljárásaival magasabb elveket állított szembe: az emberi jogok alapelveit. Azt mondta, hogy bár az állam tiltja és bünteti az előzetes engedély nélküli megszólalást, neki joga van a szabad beszédhez. Azt mondta, bár az állam tiltja és bünteti az előzetes engedély nélküli gyülekezést és szervezkedést, neki joga van hozzá, hogy másokkal gyűlésbe jöjjön össze és szervezetet alkosson. Nem ő sérti meg a jogot, amikor szabadon cselekszik, hanem az állam sérti meg az ő jogát, amikor meg akarja akadályozni őt a szabad cselekvésben. A disszidens az elvekkel igazolt engedetlenség gyakorlatát űzte.”
Az ellenzéki magatartástól a reálpolitikai tevékenységig erkölcsi pályán Václav Havellal szólva, „a hatalomnélküliek hatalmán” át vezetett az út. A disszidenseknek nincsenek tankjaik, nincs erőszakszervezetük, nincs pénzük, de van egy minden erőszakszervezetnél hatalmasabb eszközük: az erkölcsi igazság – írta aCharta ’77 szóvivője. A totalitárius állam az emberek kényelemszeretetére, a fogyasztói javak utáni vágyakozására épít. Addig van hatalma a társadalom fölött, ameddig az egyének ilyen kicsinyes érdekeknek hódolnak. Ha csak néhányan is akadnak, akiket nem a kényelem és a jólét érdeke vezérel, hanem az igazságszeretet, a totális államhatalomnak vége. Azokat, akik eldöntötték, hogy igazságban fognak élni, sem megfélemlíteni, sem megvásárolni nem lehet. Nevükön nevezik a dolgokat, az igazról kimondják, hogy igaz, a hamisról, hogy hamis. Példájuk menthetetlenné teszi a totális államot, mert az nem lehet meg a hazugság egyeduralma nélkül.
A Millenáris D-csarnokában megrendezett kiállítás, a Szamizdat – Alternatív Kultúrák Közép- és Kelet-Európából 1956-1989 című tárlat demonstrálta, hogy a politikának van egy reálpolitikán túli hatékony szférája is. Ez az ideálpolitika győzött Közép- és Kelet-Európában 1989-ben. A reálpolitikai felfogás alapján az európai bolsevik diktatúrákat a reagani túlfegyverkezési verseny és az államszocializmus gazdasági csődje buktatta meg. Ez igaz. Ám a belső ellenzék, a szamizdat és az autonóm szellemi tevékenység mutatott fel alternatívát a diktatúrával szemben, ezért e köré kristályosodott ki a krízisek nyomán az új demokratikus intézményrendszer. Ahogy Adam Michnik mondta a Szolidaritás-mozgalomról: „Maroknyivédtelen ember magán-összejöveteleiből újjászületett egy egész nemzet”. Vagy ahogy Konrád György írja a magyar demokratikus ellenzékről: „Kicsiből lesz a nagy, perifériából a centrum.” A szovjet emberjogi és kisebbségi ellenzék, a Charta ’77, a Solidarnosc, a magyar demokratikus ellenzék, az underground-avantgárd kultúra befoltozhatatlan rést ütöttek azon a bizonyos falon Közép- és Kelet-Európában.
1990 után sok minden másképp történt, mint ahogy azt mi, kelet- és közép-európai ellenzékiek reméltük. De a sajtó szabadsága tényleg olyasformán alakult, ahogy reméltük. És ennek a szabadságnak a pionírjai a szamizdatkészítők, a független írók, gondolkodók és alternatív művészek voltak. A szamizdat ősformájában a halálos megtorlás árnyékában megnyilvánuló elemi kifejezési vágyból született. 1936-38 között a Szovjetunióban a „nagy terror” évei alatt hárommillió embert tartóztattak le, s egymilliót kivégeztek. Anna Ahmatova fiát, Lev Gumiljev költőt és orientalistát is letartóztatták és kényszermunkára ítélték. A nagy orosz költő versben panaszolta el fia sorsát, emléket állítva mindazon asszonyoknak, akik a börtönök előtt hosszú sorokban várakoztak nap mint nap. Mivel e versért hasonló sors várt volna rá is, a költő egy bizalmasa betéve megtanulta a verset, majd a kéziratot elégették. így terjedtek szájról szájra a Gulágon született lágerdalok is, ugyanígy születtek és maradtak fenn a Rákosi-korszak és az ’56 utáni megtorlás börtönversei. A Recsken bebörtönzött Faludy György rabvers-kötetét rabtársai fejezetenként megtanulták, bízva abban, hogy kijutnak a magyar gulágról, s majd szabadon papírra is vethetik azokat. Ahogy Ahmatova mondta: visszatért a „Gutenberg előtti korszak”. Nagyjából 1956-tól a Szovjetunióban megindult az előbb szórványos, majd egyre szervezettebb gépiratos illegális önkiadás (szamizdat – szemben az állami goszizdattal). Az irodalomhoz hamarosan csatlakoztak a jogsértésekről, a Gulágról, a másként gondolkodók sorsáról szóló beszámolók. Ennek a szamizdatnak a csúcsműve volt Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoport című dokumentumregénye.
Közben a megszállt és bolsevizált közép-európai országokban megszülettek az alternatív kulturális mozgalmak. 1968 után pedig Lengyelországban, Csehszlovákiában, majd Magyarországon is megjelent az emberi jogokat követelő, az ellenállás módozatait taglaló, a jogsértések ellen tiltakozó szamizdat. A diktatúra feltételei között minden erkölcsi ellenállás erjesztő kovász, és ezáltal politikai hordereje van. A ’70-es évek végére Közép-Kelet-Európában az öncenzúra nélküli művészet megjelenése, a művészi szabadság és az emberi jogokkövetelése történelmi szövetséget kötött egymással. Párhuzamos második nyilvánosság alakult ki, amely átalakította a politikai tájképet. Ma, a műholdas televízió és az internet korában már nehéz elképzelni, hogy a keleti blokk országaiban a múlt század utolsó évtizedéig legális úton magánember lényegében nem juthatott semmiféle információtovábbításra alkalmas eszközhöz. A sokszorosító, a másoló, a nyomdagép magáncélú használata büntetőjogilag tiltott volt. Mégis megtörtént Kelet-Európában a szóbeliségről az írásbeliségre, arról pedig a nyomtatott sokszorosításra való áttérés – újra eljutottunk a Gutenberg-korszakig. A kézzel írott versesköteteket és kéziratokat hamarosan felváltották a gépelt másolatok. Ehhez nem kellett más, mint átütőpapír, indigó, írógép. Ezután jöttek a kőnyomatok, a stencilpapír és a legdemokratikusabb, a ramka technika, a szitanyomtatás és a stencilpapír együttes alkalmazása. A ramkát – ami egy képkeretbe feszített szitából, nejlonból és egy lehúzógumiból állt – nem lehetett kiirtani. Ha rávetette magát a rendőrség, akkor máshol bukkant fel. Nem csapott zajt, és nem kellett hozzá elektromos áram. Ez a zseniális lengyel találmány csapás volt a puha diktatúrára. Bárki és bárhol sok ezer példányban sokszorosított újságot vagy röplapot készíthetett vele.
A szamizdat legkifejlettebb formáját Lengyelországban érte el. A lengyelek nélkül nem is beszélhetnénk politikai mozgalommá terebélyesedett földalatti kultúráról és az első nyilvánossággal versengő maradék nyilvánosságról. A KOR jogvédő tevékenysége és a szamizdat nélkül nem jöhetett volna létre a Szolidaritás-mozgalom. 1976 és 1980 között, a független sajtótermékek 440 ezerpéldányát, 121 nyomdagépet, 106 írógépet, 1770 ív papírt és 113 kg nyomdafestéket foglaltak le. A negyvennyolc órás elzárás mindennapos volt, számos ellenzékit összevertek, aki feljelentést tett, az ellen pert indítottak hatósággal szembeni engedetlenség miatt. Sokakat koholt vádak alapján ítéltek el és zártak börtönbe – ilyen volt a bolsevik rendszer, amikor „liberális korszakát” élte. Ennek ellenére a szamizdat a haraggal és csalódással telítődött lengyel társadalomban valódi ellentársadalmat hozottlétre. Ugyancsak a szamizdatnak volt köszönhető, hogy a szükségállapot bevezetése után gyorsan sikerült áttörni az információs blokádot. Már a szükségállapot bevezetése után kétnappal feltűntek az illegális röplapok. Az internáltak helyére új munkatársak léptek. A független kiadók a Szolidaritás legalizálása idején is konspiratívan dolgoztak – én is tőlük tanultam nyomtatni, s ezt az ismeretet igyekeztem minél több társamnak átadni –, és ez az óvatosság a később kifizetődőnek bizonyult. A szükségállapot kihirdetésétől kezdve, összesen1500 folyóirat jelent meg Lengyelországban. Kilencmillió lengyel legalább egyszer kapcsolatba került a független sajtóval, a rendszeres olvasók száma 200 ezer volt. Magyarországon is egyre nagyobb példányszámokat értünk el, köszönhetően az új technikáknak, a gombamód szaporodó kiadóknak, nyomdáknak, szellemi műhelyeknek. Amíg írógéppel sokszorosítva csak néhányszor tíz példányban tudtuk megjelentetni kiadványainkat, a nyolcvanasévek elején már ötszáz körüli példányszámot értünk el, amit utóbb négyezer körülire sikerült emelni. Négyezer példányban jelentettük meg például Faludy György recski fogságát megjelenítő regényét, a Pokolbeli víg napjaimat. Hogy ez nem kevés, azt akkor is tudtuk, hiszen a könyvhöz felhasznált négy tonna papírt a rendőrök elől elrejtve raktározni, szállítani, nyomni, bekötni és a vevőkhöz juttatni nem kis munka volt. Ám, hogy az általunk elért példányszám milyen magas volt, az csak mostanában derül ki – hiszen néhány kivételtől eltekintve ma sem kel el többpéldányban egy átlagosan sikereskortárs regény. Vagyis, a szamizdat kiadványokkal képesek voltunk csaknem ugyanakkora értelmiségi kört elérni, amekkora ma is megmaradt az igényes szépirodalom vásárlójának. Persze, a szamizdatban eleve nem a nagy számok törvénye érvényesült. Gondoljunk csak bele: a Charta ’77emberi jogi mozgalma 240 aláíróval indult, a rendszerváltásig összesen1883-an írták alá. Ugyanakkor, a hatalom által elismert, megfélemlített értelmiség részéről hónapok alatt 7500 „ellenaláírót” gyűjtöttek. Tízezer fős állambiztonsági erő állt a mozgalommal szemben, de ez sem volt elég az elfojtásához. Az a megfélemlítő, kivándorlásra kényszerítő, halálba kergető hadjárat sem, amelyért épp a napokban ítéltek el néhány állambiztonsági tisztet és ügynököt Csehországban. Az egykori NDK-ban 92 ezer fő hivatású állambiztonsági és ráadásként félmillió megszállószovjet katona vigyázott a „közrendre”, végül mégiscsak ki tudtak fejlődni az illegális kiadványok nyomán a pacifista béke- és környezetvédelmi mozgalmak, főként az evangélikusegyházak gyámkodása alatt.
Magyarországon 70 ezer „hivatásos” állományú állambiztonsági tiszt figyelt megcélzottan 20-30 ezer embert. Saját bevallott nyilvántartásuk szerint még 1987-ben is 200 belügyes akciója kellett ahhoz, hogy egyetlen nyomdánkat felkutassák. A mai napig nem tudjuk, hogy az államszocialista rendszer végnapjaiban milyen iratokat semmisítettek meg, csak sejtjük, hogy hatalmasadatbázis lett rövid idő alatt az enyészeté. Most, a holokauszt-évforduló kapcsán került ismét a figyelem előterébe az a tény, hogy megsemmisítettek 1944-es dokumentumokat is. Pedig azt gondolnánk, a halódó kommunista rendszernek semmi érdeke nem fűződhetett a nyilas-rezsim rémtetteinek kozmetikázásához…
Rainer M. János történész, egy néhány évvel ezelőtti történettudományi világkongresszuson tartott előadásában azt mondta: a 110 ezer ügynökbeszervezési dosszié 91 százalékát, azaz 100 ezer aktát, 1989-ben megsemmisítettek csakúgy, ahogy eltűnt számos ’56-os és a nyolcvanas évek legvégén keletkezett operatív dosszié. Rengeteg iratot az új Nemzetbiztonsági és Információs Hivatalokba „mentettek” át, talán a KGB-s és STASZ-kapcsolat adattömegét is. Hogy ott milyen sorsra jutottak, alig tudni. És ami fennmaradt, ahhoz hozzáférhet-e – tisztességes módon – az egykori áldozat és a mai történészkutató? A „zsarolási adatbankot” úgy védi a törvény, mintha tényleges banktitok őrzésére lenne felhatalmazása. A nagyobb pártok, az állambiztonságiszervek utódszervezetei, a Történeti Hivatal és utódja, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára féltékenyen őrködik a hazugsággyár egykori termékei felett. Mintha csak hitbizományuk lenne a jövő, úgy, ahogy a múlt volt. Az információs kárpótlás, az egykori megfigyeltek személyiségijogai és a társadalomnak a múlt hiteles feltárásához fűződő jogos érdekei csupán retorikusan élnek a közéletben. A valóságban nem léteznek.
A rendszerváltás után csaknem tizenöt évvel, az egyesült Európa küszöbén, itt tartunk, ma bárki zsarolhat és akárki zsarolható vélt vagy valós tetteivel. Németországban a Gauck Intézet jóvoltából mindenkinek módja van megismerni teljes és valódi történelmét. Nálunk azonban, sajnos, a bal- és jobboldali nagy pártok tizennégy éve vállvetve akadályozzák, fékezik a diktatórikus múlt feltárását. Az erre vonatkozó törvényeket késedelmesen és korlátozottan fogadták csak el. Most is azt mondom, amit már évekkel ezelőtt: ki kell szabadítani a köziratokat a nemzetbiztonsági szemléletfogságából! Az, hogy a volt III/I-es és III/II-es hírszerzési, kémelhárítási és egyéb iratok csak most – és a jogszabály jóvoltából töredékesen és lassan csepegtetve – jutnak el a Nemzetbiztonsági és Információs Hivatalból a fizikai és jogi korlátokkal körülbástyázott Történeti Levéltárba, behozhatatlan hátrányt jelent.
Magyarország nem léphet be úgy az Európai Unióba, hogy nem teremtvégre tiszta helyzetet ezen a területen is. Sem kül- és biztonságpolitikai, sem belpolitikai okból. A demokratikus, független Magyarországhoz lojális és ma is aktív kémek és kémelhárítók anonimitását természetesen védeni kell. Ám amíg a titkosszolgálatok jogfolytonosságának védelme minden más szempontot megelőz, addig nem csodálkozhatunk, ha a hasonló nyugat-európai szolgálatok nem merik megosztani a csatlakozó országokkal még a terrorizmussal kapcsolatos információikat sem. Másrészt addig nem lesz reális történelmi tudatuk az újabb nemzedékeknek, hiszen fél évszázad történetének torz és hiányos ismerete nélkül nem tudhatják pontosan, mi az igazán folytatásra érdemes, és mi a zsákutcás örökség. Az előbbi Magyarország biztonsága, az utóbbi szellemi egészsége szempontjából káros és veszélyes.
Az 1956-90 között Magyarországon komoly liberális antibolsevista eszmei tradíció képződött. A rendszerváltáskor ez széles körben ismert és elfogadott volt. Minden erőnkkel újjá kell élesztenünk és ébren kell tartanunk ezt a tradíciót. Ez az egyedüli záloga annak, hogy nem a fél-cinikus szocialista narratíva vagy a neohorthysta – vagy annál is rosszabb – „kibekkelési” mitológia hamis alternatívája váljék uralkodóvá az újabb generációk tudatában. És ez az egyedüli záloga annak, hogy egyenrangúan kapcsolódhassunk Európa magvához, a folytonos történelmi tudattal rendelkező nyugateurópai nemzetek közösségéhez.
Megjelent az Élet és Irodalom XLVIII. évfolyama 18. számában 2004. április 30-án.
