Civil beszéd

Mi tagadás, én is megsajnáltam. Nem azért, mintha méltánytalanság történne vele, mintha nem kellene valóban távoznia. Hanem azért, mert ott áll egy nem tisztességben, hanem riadt engedelmességben megöregedett ember, akit urai és parancsolói ott felejtettek. És nem érti. Nélkülük semmit sem ért. Nem is mer érteni. A volt miniszterelnök, aki stallumába parancsolta, megteheti, hogy távol marad az új Országgyűlésről, mert nem akar legyőzői szemébe nézni.

De mit tegyen szerencsétlen kreatúrája? Ott ül a páholyban, egyre kínosabb, egyre merevebb mosollyal hallgatva, amit fejére olvasnak. Átadja a kinevezéseket, ahogy azt már megszokta. És azt sem érti, miért nem akarnak vele mosolygós-parolázó fotókat. Hiszen ő csak azt tette, amit vártak tőle. Talán kérni sem kellett, már az Alkotmánybíróság élén begyakorolta, hogy kell szolgálni.

Lemondhatott volna rögtön, de tart a régi főnöktől. Ki tudja, annak milyen zsaroló dossziéi vannak azokról, akiket beépített akadályként, afféle eleven fekvőrendőrként a helyükön akar tartani. Vagy inkább akart.

Mert Sulyok már inkább teher a Fidesznek is, ahogy Batka Zoltán írta a tegnapi Népszavában, mások, így Palotás János véleménycikkben adtak tippeket a gyors leléptetéshez. 

A volt kormánypárt először tett egy vértelen kísérletet a Sulyok melletti aláírásgyűjtésre, majd csendben eloldalozott saját ötletétől. „Sulyok for president” jelszóval azért elég nehéz tömegmozgalmat indítani. Ahogy az egykori rapszöveg mondta, valamelyik elődjéről: „Elvesztette elnökjellegét”.

Annak idején nagy siker volt Az elnök emberei sorozat. Neki már nincsenek hű emberei. Saját volt munkatársa épp most jelentette fel. De annál, hogy az elnöknek nincsenek emberei, nagyobb baj az, hogy az embereknek nincs elnökük. Aki a székben ül, azt nem tekintik annak – elég a közvélemény-kutatásokra nézni.

De ezt sem érti. Vagy nem tudja, mit kezdjen vele. Ezért sajnálom, ahogy összehúzott vállal, a ráfagyott mosollyal, magát nyilván a mártírszereppel vigasztalva, áll egyedül. Az utcán, a téren, az újságok fotóin ünneplő tömeg. Azt ünneplik, hogy többek között tőle és rendszerétől megszabadultak.

Ám sokkal többen vannak, akiket nála jobban sajnálok. Akiket éppen miatta kell sajnálnom. A gyerekek, akikért nem emelt szót. Sőt: azt bírta csak kinyögni, hogy ne keressünk bűnbakokat. Nem tette hozzá: a valódi bűnösöket viszont igen! Ez volt a pillanat, amikor végképp alkalmatlanná lett arra, amire pozíciója való: a nemzeti egység kifejezésére. Mert sok mindenben van vita köztünk, állampolgárok között.

De abban nem, hogy a gyerekeket védeni kell és nem zaklatni, gyötörni, kihasználni. Aki ezt teszi, annak nincs helye a tisztességes emberek között.

És jobban sajnálom nála a kirúgott pedagógusokat, a Szuverenitásvédelmi Hivatal áldozatait: meghurcolt civil szervezeteket, újságírókat, jogvédőket. Azokat is, akiket még az Alkotmánybíróság elnökeként segített tönkretenni: a rabszolgatörvénnyel járomba kényszerített munkavállalókat, az egyetemükről kiűzött színművészetiseket, a Stop Sorossal bűnbakká tett civileket, az Erasmus adta világlátástól megfosztott, mamelukok kuratóriumai alá kényszerített egyetemek hallgatóit, az engedelmességre szorított bírókat, háziorvosokat, a pedofilnek bélyegzett melegeket vagy azokat, akiknek az irreális adóval kirabolt önkormányzatoktól emiatt nem jutott szociális támogatás. Csupa olyan törvény jóvoltából, amit Sulyok Alkotmánybírósága a segítségkérő beadványok ellenére helyénvalónak talált.

Rajtuk ütünk még egyet, ha nem kapnak jogszerű elégtételt. Ha továbbra is azt az elnököt kell tisztelniük, aki bűnrészesként ezt tette velük. Lehet, nem az elnök tudja a legdurvábban akadályozni az új rendszer kiépítését. Vele együtt vagy nála jobban képes erre az Alkotmánybíróság, a Költségvetési Tanács. De ő a jelkép. A ronccsá tett köztársaság erkölcsi ronccsá lett elnöke. Az ő távozása jelképezi a régi rendszer távozását.

Persze ha nem mond le, akkor is lehet meneszteni. A Fidesz utolsó éveiben külön törvénnyel és alkotmánymódosítással betonozta be. Ezeket kell módosítani, visszaállítva a régi állapotot és a méltatlansági eljárás EU-ban szokásos szabályait. 

(Ilyen keményen kötő betonba sehol máshol nem ágyazták be az elnököket.)

Sajátos helyzetben vagyunk. Társadalmi értelemben, méretét, indulati erejét, átfogó, rendszerváltó akaratát tekintve választási forradalom zajlott. Mégsem választhatjuk az általában rossz emlékű „forradalmi törvénykezést”. Mert a miénk ugyanakkor jogállami forradalom is volt, a jogállamot és a jogbiztonságot akarta helyreállítani, az azt módszeresen romboló rendszer helyett. Vigyáznunk kell tehát a jog törékeny építményére is, az nem sérülhet a jogállam rombolóinak számonkérésében sem. De szerencsére van a közakaratnak megfelelő parlamenti mód erre is. A forradalmi hév inkább a tempóban és az elszántságban mutatkozhat meg.

Az útirány világos. Az elnök a lemondásával csak a gyorsításban segíthet. De az „Elnök, Aki Nem Érti” helyett legalább lehetne az elnök, aki végre megértette az országát.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 16-án.