Pride hónap van és ilyenkor mindig felfokozódik a homofób hangulat, főleg a közösségi médiában. Romániában nem tiltott, több városban is felvonultak a színes, vidám emberek, és szerencsére Magyarországon is nyomás nélkül szervezhetik meg idén a rendezvényt. Persze, most is vannak vicces és kevésbé vicces események előtte, legyen szó az Erzsébet hídról ledobált zászlókról vagy a kommentáradatról.
Már hosszú ideje hordok a táskámon egy szivárványos kitűzőt, nemcsak júniusban a Pride hónapban, hanem állandóan. Jelzés az LMBTQ közösségnek, a barátaimnak és jelzés azoknak is, akik előítélettel élnek. Azt hiszem, ebben a témában is olyan vagyok, mint a japánok: sose adom fel. Nemrég vitáztam valakivel, aki szerint az elfogadást nem lehet és nem is kell erőltetni, és alapvetően egyetértek a gondolatmenettel, viszont számomra az elfogadás talán mást jelent. Számomra ugyanis azt jelenti, hogy elfogadom a létezését valaminek, akkor is, ha nem tudok azzal azonosulni vagy nem akarom megismerni, mert távolinak érzem magamtól. Lehet, hogy nem tudom megérteni a másikat, de tisztelettel bánok vele, elfogadva az életét. És ebből következik, hogy nem ártok. Nem ártok szavakkal, tettekkel. Ahogyan az LMBTQ emberek sem ártanak a létezésükkel senkinek.
Újabban, a közösségi média bedobja az ismerősök kommentjeit egy-egy témában, akkor is, ha mi magunk nem szólunk hozzá és szomorú látni, hogy pedagógusok, gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó felnőttek hogyan nyilvánulnak meg a témában. Hogyan vetnek oda megalázó mondatokat, hogy a Pride „undorító”, „beteges” és, hogy az ott részt vevő emberek valamilyen módon kevesebbek lennének másoknál. Hiszen a tanárok feladata a tanításon túl az is, hogy nyitottá, kíváncsivá és emberségessé neveljék a fiatalokat. Mert ezek a kommentek nemcsak a felnőttekhez vagy a Pride-résztvevőkhöz szólnak. Hanem azokhoz a fiatalokhoz is, akik önmagukat keresik, akik talán félnek felvállalni magukat, és így még inkább rejtőzködniük kell. És az eredményét mindannyian ismerjük. A kommentelők nagy részének van meleg ismerőse, sőt közös meleg ismerősünk is van. Ilyenkor szívesen megkérdezném, hogy neki is elmondanák-e ugyanezt?
Nemrég lett öngyilkos egy fiatal Romániában és egy másik Magyarországon, mert megismerés, nyitottság helyett bántalmazást, erőszakot, elutasítást kaptak. Mégis a hírek alatt ott vannak a megrázó kommentek: inkább halott gyermekem legyen, mint meleg. Nem tudom egy szülő hogyan képes leírni a fenti mondatot, hiszen ez a szeretet alapjait kérdőjelezi meg, sőt a létezés alapjait. Azt sem tudom, hogy egyeztetik össze keresztény hitükkel ezeket a mondatokat azok, akik szűz Máriás profilkép mögül írnak. Volt már olyan komment is, amitől szekunder szégyenérzetem lett, különösen akkor, amikor olyasvalakitől jött, akivel éveken át együtt dolgoztunk egy meleg kollégával, és akiről azt hittem, legalább alapvető emberi tisztelettel viszonyul másokhoz.
Nagyon sokszor próbáltam már beszélgetni, vitázni a témában, kerekasztal beszélgetéseken vagy akár társaságban is. Válaszokat adni jogos kérdésekre azoknak, akik nem értik, nem érzik szükségét a Pride-nak, de nyitottak a megismerésre. Nagyon kevés olyan tapasztalatom van, aminek a vége az lett, hogy: tényleg, igazad van. Mert mindig volt egy de. A gyülekezéshez mindenkinek joga van, de. Igen, békés rendezvény, de. Nincsenek egyforma jogaik, de. Igyekszem a problémás érveléseket is kijavítani, miszerint a hiányos öltözék vagy kirívó viselkedés nem minősíti a közösséget vagy a teljes rendezvényt, de ez sem sikerült maradéktalanul. Valahogy beépült a köztudatba, hogy a Pride-on valami olyan zajlik, ami közszeméremsértő vagy elfogadhatatlan. Holott a felvonulásokat szervezők és azon résztvevők jelentős része is elítéli a szélsőséges megnyilvánulásokat. És, ha már szélsőséges megnyilvánulás és meztelenkedés: én magam láttam évekkel ezelőtt Budapesten a Deák téren, a délutáni órákban egy heteró párt, akiktől elkerekedett a szemem. Egy bőrmaszkos, Ádám-szoknyás férfi vezetett keresztül a téren pórázon, négykézláb egy bőrövekbe, szalagokba „öltözött” nőt. És a Deákon nemcsak akkor járnak gyermekek, ha szándékosan odaviszik őket, mint a Pride-ra. Viszont meggyőződésem, hogy a melegek nem mondják azt, hogy emiatt minden heteró undorító. De találkoztam focimeccs utáni drukkerekkel is, akik meztelen felsőtesttel, magukból kikelve üvöltöttek a metrón olyan szavakat, amelyeket Pride-on sosem hallani. Mégsem gondolom azt, hogy minden szurkoló huligán lenne.
Ami pedig a „csinálják a négy fal között”, szintén problémás érvelést illeti: a szex magánügy és ez ugyanúgy vonatkozik az LMBTQ emberekre, mint a heteró párokra. Viszont sokan úgy tesznek, mintha a meleg párok jelenléte önmagában valamilyen szexuális tartalom lenne. Pedig nem az. De a szerelem és minden vele járó megnyilvánulása része a társadalmi életnek. Úgyhogy, legyen szabad a csók, szabad a szerelem!
