Évekig úgy tűnt, hogy a közösséget folyamatosan bomlasztó, kritizáló magyar kormányzati aknamunkát lehetetlen megállítani.
Az utóbbi években, amióta az Európai Unió folyamatos harcot vívott a NER-rel, a jogállamiság, illetve a jogállamisági eljárások a magyar politikai közbeszéd fontos sarokkövei lettek. Most pedig, amikor bekövetkezik a régen várt kormányrendszerváltás, még többet hallunk róluk. De miről is van szó tulajdonképpen?
Abból érdemes kiindulni, hogy az Unió elsősorban értékeken alapuló szövetség, és csak másodsorban működik gazdasági-kereskedelmi közösségként. Ezt az EU Alapszerződése egyértelműen kimondja, részletesen is kifejtve, hogy mely értékekről van szó (pl. szabadság, demokrácia, emberi jogok, jogállamiság stb.), amelyeket minden tagnak el kell fogadnia.
Sajnos a felsorolt értékek gyakran alig bonthatók ki, ráadásul a közösség dokumentumai nem rögzítenek olyan jogi eszközöket, amelyekkel a tagnak felvett államok későbbi jogsértése, magyarán a közösen elfogadott értékek tiszteletének hiánya megtorolható volna.
A klubba nemcsak úriemberek, hanem csirkefogók is beléphetnek tehát, de aztán nincs eszköz az utóbbiak kizárására.
Ha pedig valami elromolhat, az előbb-utóbb el is romlik, ezt példázza a lengyel, majd a magyar kormány EU-val szembeni csatározása. A Bizottság, majd a Parlament eddig ezzel a két országgal szemben indított az Alapszerződés 7. cikke szerinti eljárást: ennek értelmében az EU-s értékeket súlyosan és tartósan megsértő tagállam egyes jogai, beleértve a tagállam kormányának képviselőjét megillető szavazati jogot, felfüggeszthetők. Az eljárás csak végső esetben alkalmazható, és a Tanács egyhangú döntésével léptethető életbe. Első pillantásra komoly mechanizmus, de valójában hosszadalmas és bürokratikus, és az egyhangú lezáró döntés gyakorlatilag kizárható.
A lengyel esetben a 2023. végi kormányváltást követően a helyzet jelentősen megváltozott. Az új kormány 2024 elején cselekvési tervet mutatott be a fő problémák megoldására, vagyis a bírósági rendszer függetlenségének helyreállítására és az uniós jog elsőbbségének elismerésére. Így a 2017 óta tartó jogállami viták lezárásával a Bizottság elismerte, hogy 2024 májusában „a jogállamiság helyreállt Lengyelországban”. Igaz, a döntés kissé elhamarkodott volt, és a lengyel államfő és más intézményi fékek ellenállása lelassította, illetve részben blokkolta a kívánt változásokat. Ez a jövőben feltehetőleg óvatosságra inti az uniós döntéshozókat.
Magyarország vonatkozásában a helyzet még bonyolultabb. A 2018-ban indított eljárás okai alapvetően a következők: az alkotmányos rendszer hiányosságai, az állami korrupció, a menekültek helyzete, a bírói függetlenség hiánya, az oktatási struktúrák anomáliái stb. Ezzel együtt ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy a fő gond a magyar külpolitika egyre erősödő EU-ellenessége. Tehát nem elsősorban pénzügyi problémákról van szó, hanem a legalapvetőbb értékválasztásról, vagyis politikai vitáról. (Ebben az értelemben a korábbi igazságügyi miniszternek még igaza is lehetett, amikor megjegyezte, hogy Brüsszel politikai nyomást gyakorol Budapestre.)
Évekig úgy tűnt, hogy a közösséget folyamatosan bomlasztó, kritizáló magyar kormányzati aknamunkát lehetetlen megállítani.
2020-ra sikerült végre az EU-nak egy új eljáráscsomagot kidolgoznia és életbe léptetnie: nagyon lényeges eleme a mechanizmusnak, hogy csak olyan helyzetben lehet alkalmazni, amikor a jogállamiság elveinek megsértése az uniós költségvetést érinti. Ilyen esetekben egy csomó különböző intézkedés alkalmazható, az arányosság szem előtt tartásával. Pl. programok jóváhagyásának felfüggesztése, kötelezettségvállalások szüneteltetése vagy csökkentése, kifizetések abbahagyása.
Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy nem általában a jogállamiságról van szó, nem olyan eszközről, amellyel arra lehetne kötelezni az egyes tagállamokat, hogy általában tartsák tiszteletben a jogállami elveket, hanem olyan jogi, szabályozási anomáliák kezeléséről, amelyek miatt anyagi kár éri a közösségi költségvetést. Ha belegondolunk, ez várható volt, hiszen általában szinte lehetetlen meghatározni a jogállamiság precíz definícióját, azt azonban egyszerűbb kimutatni, hogy milyen esetekben érheti kár az EU-s büdzsét. (Pl. a bírói függetlenség megsértése, a jogbiztonság hiánya, a közbeszerzési rendszer anomáliái, a közpénzek átláthatatlan elköltése, összeférhetetlenség az uniós források felhasználásánál, együttműködés hiánya az OLAF-fal stb.)
Ilyen módon valamilyen mértékben rá lehet kényszeríteni a renitenskedő tagországot a jogrendszere parciális normalizálására, de ettől még nem áll helyre a nagy betűs jogállamiság, és nem feltétlenül lesz „európai” az adott kormány. Nyilvánvaló például, hogy az EU-s források védelmével még nem jön rendbe a magyar sajtószabadság, nem szűnnek meg az állami gyűlöletkampányok, pl. az LMBTQI-emberek, a menekültek ellen, de nem állnak helyre a választókerületek aránytalanságai sem.
Belátható, hogy a mostani küzdelem elsődleges és valódi tétje nem az általános jogállamiság, de nem is a korrupció, a lopások, az EU-s pénzek lenyúlásának megakadályozása lett. Ilyesmire bőven van példa egyéb országokban is. Inkább arról volt szó, hogy meg kell fékezni egy olyan kormányt, amelynek EU-s kapcsolatai már kritikus ponthoz érkeztek.
A fideszes képviselők a mainstreamhez képest évek óta homlokegyenest más álláspontot képviselnek olyan ügyekben, mint a szuverenitás kérdése, a szolidaritás, a jogállamiság, az uniós döntéshozatali mechanizmusok, a brüsszeli „balliberális többség” általános politikája. A magyar kormányzati retorika szerint az EU elveszítette világpolitikai jelentőségét, és a Fidesz több alkalommal élt a vétójogával vagy tartózkodott kulcsfontosságú kérdésekben (pl. Ukrajna támogatása, migrációs paktum), amit az uniós partnerek a legtöbbször zsarolásként vagy a közös döntéshozatal meggátolásaként értékelnek.
A gyakori vétózáson, revolverezésen túlmenően nem ritkán nyilvánvaló jogsértésekre is sor került, amikor is a magyar kormány az EU-s jogot megkerülve tett külpolitikai lépéseket (pl. Orbán „békemissziója”). De a közösség hazai szidalmazása, a „Brüsszel a gyerekek átoperálásán ügyködik” típusú elképesztő vádaskodás is gyakori lett a magyar kormánymédiában.
Várható volt, hogy az EU végül arra kényszerül, hogy végre alkalmazza a frissen kidogozott jogállamisági mechanizmust, és így okvetlenül fájdalmas, pénzügyi megoldást találjon a magyar kormány esztelen és nagy politikai károkat okozó aknamunkájának megfékezésére. Ám ezzel sem sikerült a célt érni, a Fidesz-kormány teljesen értelmetlenül megmakacsolta magát. A pénzügyi források zárolása, a támogatások elmaradása komoly veszteségeket okozott a gazdaságnak, de a kormányzati erőfitogtatás levét az egész nemzet issza.
Az új kormánynak eminens érdeke a követelmények teljesítése, de nem csak a közvagyon elrablását, az uniós pénzek elharácsolását kellene megakadályoznia; szintén sok tennivalója lesz az általában vett jogállamiság helyreállítása terén, még akkor is, ha erre a jelenlegi EU-s követelmények közvetlenül nem kényszerítik rá.
Abban mindenesetre megalapozottan reménykedhetünk, hogy most már
viszonylag rövid időn belül teljesülhet mind a 27 szupermérföldkő, a zárolt európai pénzek jórészt felszabadulnak, és – hasonlóan a lengyel példához – megjön a Bizottság verdiktje, amely szerint „a jogállamiság helyreállt Magyarországon”. Ami persze a valóságban nem áll még helyre.
Javulhat a közérzetünk, ha megszűnik a közpénzek elcsordogálása, jót tesz a gazdaságnak, ha nem uram-bátyám alapon történik majd a pályázatok elbírálása, de ez önmagában kevés.
Az egész magyar alkotmányosságot, a jogrendszert, a közéletet kell újra európaivá formálni. Vagyis az emberi tevékenységek és folyamatok olyan teljességét, amely az egész nemzetet, a társadalom széles körét érinti. Idetartozik a politika, a társadalmi nyilvánosság, a közügyekkel való foglalkozás, a közösségi véleményformálás. Mindennek az alapja a tisztesség, a szolidaritás, a tolerancia és az emberi jogok érvényesülésének széles körű biztosítása lehet csak – ez pedig nem megy máról holnapra.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 21-én.
