Valaki kiles a színfalak mögül. Fél arc a festmény bal oldalán. Mintha kívülállóként csöppent volna a képbe. És mégsem. Nyilvánvaló, hogy tudja, mi történik a háta mögött. Fürkésző tekintetét úgy szegezi ránk, hogy kimondatlan kérdést is sugall: „Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk?” „Isa pur es homou vogymuk…” folytatnánk a Halotti beszéd és könyörgés több mint nyolc évszázados távolából felsejlő sorokat.
De Kákonyi Csilla mágikus képi világa nem olyan, hogy abból csak úgy, akár egy nyelvemléknyi lakonikus szentenciával is ki lehetne lépni. A marosvásárhelyi művésznő sejtelmes, jelképes olajkompozíciója, az Emberi színjáték arra késztet, hogy sokkal beszédesebb és mélyrehatóbb önvizsgálatot tartsunk, és fájdalmas, de őszinte párbeszédet folytassunk XXI. századi önmagunkkal létkérdésekről, sorsról, álmokról, vágyakról, a velük összefüggő cselekedeteinkről. Az a rejtőzködő, mégis nyugtalanító fél szem pedig akkor is érezteti jelenlétét, amikor már magába vonzott a látvány egésze. Ez a festői lelemény az alkotó száznál több nagykompozíciója jelentős hányadán fellelhető. Kép alján, sarokban, más eldugottabb helyen van egy önarckép vagy egy ilyen szereplő is, aki a festőnővel azonosítható. Rezonőr, aki egyben a festmény személyes jellegét is érzékelteti. Mert fontos a személyesség, ezzel még inkább átélhető, átérezhető mindaz, amit a kép sugall. Még egyértelműbben tudatosul bennünk, nézőkben is, hogy „mindnyájan érintettek vagyunk és felelősek mindenért, ami velünk történik ezen a Földön.”
Fotó: Bálint Zsigmond
Ezt viszont túlságosan ritkán vagyunk hajlandók tudomásul venni. A szóban forgó kompozíció erre is figyelmeztet. Magunkba révedve, becsontosodott életvitelünk, berögződött szokásaink rabjaként, befelé fordulva várunk valami jobbra, talán éppen a megváltásra, a másokért is vállalt áldozathozatal gondolata azonban egyre távolabb kerül tőlünk. Csak én, csak én! Forog a nagy kerék! Végeérhetetlen a dráma, lebegőn, álomszerűen zajlik ég és föld között a lélekriasztó emberi színjáték. Sokat mondó a címválasztás, a 2008-ban készült olajkép gondolati, művészettörténeti elmélyültségre vall, gazdagon felmutatva Kákonyi Csilla művészi erényeit, sajátos festői látásmódját is. Nem kérdés, miért éppen ezt a művét helyezte minden eddiginél átfogóbb albuma, a nyolcvanadik születésnapja alkalmából frissen megjelent pompás kiadvány borítójára. Akárcsak Balzac azonos című hatalmas regényfolyama, a festőnő közel hat évtizeden át született munkái is mindent elmondanak rólunk, emberekről, a körülöttünk élőkről és a távoliakról, egyszóval a sokat és joggal kárhoztatott és megjelenése óta létében, lényében fenyegetett emberiségről. A humánum egyetemes összetevői valamiképpen az épp folyamatban levő korszak jellemzőivel telítődve jelentkeznek nála. Szépségükkel is lenyűgözve a szemlélőt. Olyankor is, amikor az ember legsötétebb oldalait vetíti elénk. Mert, mint vallja, „a Szépség fölemel, átölel, vigasztal, nemesít.” A legragyogóbb művészeti korok legnagyobbjaitól is ezt tanulta. Persze mindezt a maga taposta festői úton teszi.
Fotó: Bálint Zsigmond
„Nem magyaráz, okít vagy fenyeget, hanem idéz és felidéz, éppen a régi festői korszakok, főleg a reneszánsz emberábrázolásának a nosztalgiájával – összegez Kákonyi festészetét elemezve egyik monográfusa, Banner Zoltán művészettörténész –, idéz és felidéz az expresszionisták „sikolyával”, illetve az idő- és térsíkok, képzelt és valóság, álom és emlék szürrealista egymásra vetítésével.” Filmszerűen – tömöríthetnők egyetlen szóba a jellemzést. A festő „történetei” sokalakos szekvenciákból, premier plánba helyezett, tökéletesen kidolgozott portrékból, elnagyolt figurákból, sötétbe olvadó alakokból, zaklatott és békés, mozdulatlan totál plánokból áll össze többértelmű, kifejező egységgé. Vagy még tovább, ahogy a költő műkritikus, Jánosházy György jellemezte: „Kivételesen érzékeny művész, aki nemcsak látja, de – mint ember és művész egyaránt – éli is a modern ember szüntelen borzongását örökös fenyegetettségének szorításában. Nem ábrázolja: önmagából, saját tudatából és – talán még inkább – tudatalattijából vetíti ki ezt az érzést. Akárcsak a késő középkor festői, akiknek látomásaival gyakran – nem eszközeiben, de ami fontosabb: szellemében – elgondolkoztató rokonságot mutat.”
Akkor hát, feleim, mit látunk ezen az Emberi színjátékon? Nem borzalmakat, nem torz, elállatiasodott figurákat, mint a művész több más döbbenetes kompozícióján. Persze Krisztus keresztre feszítése maga a borzalom, de egyben a világ felemelő megváltása is. Az emberek a kép alsó síkjában tömörülnek. Tömörülnek? Inkább mintha elkülönülnének, eltávolodnának egymástól. Noha a zenének össze kellene kapcsolnia, egyazon hullámhosszra kellene hoznia őket. De hol van itt a harmónia, a közös muzsikálás, éneklés, a tánc öröme, vidámsága? A hegedűsök akárha maguknak játszanának. Van, aki letette hangszerét vagy munkaeszközét, mások tanácstalanul, karba tett kézzel néznek a semmibe. A karmester a kép lenti sarkába süllyedve vezényel, ha egyáltalán az, aminek tűnik. A görcsös kézszorításban keringő idős pár lesütött szemmel úgy forog, mintha haláltáncot járna. Bizonytalan, reménytelen, céltalannak látszó, identitását, integritását vesztett, különös társaság. Megérdemli az áldozathozatalt? Fölöttük, akárha az ég felé lebegne, Krisztus elgyötört teste a keresztfán. Szenvedése, áldozatvállalása, a Corpus biblikus jelképe mintha kiesett volna a köztudatból. A tekinteteket –fura egy gravitáció! – a föld vonzza maga felé. Bizarr az egész jelenet. Az idő és a tér meghatározhatatlan, bármikor, akárhol érvényes lehet a kép és üzenete. Itt és most is hiteles, találó korrajz, kinézetük alapján kortársainknak, nemzettársainknak is vélhetjük a színjáték szereplőit. Akár a mai, koronavírusos életérzéseinket is beleszuggerálhatjuk e kákonyis látomásba. A kissé szétesőnek tűnő szerkezet ne tévesszen meg, a művésznő nagyon is tudta, mit hogyan és hova tesz. Ecsete alól pedig az ő jól ismert és utánozhatatlan színei fénylenek fel vörös, arany, bíbor, sárga, kék, lila, barna, fehér, zöld tónusok pompás kavargásába, ami ez esetben is bőkezűen kínálja föl a nézőknek az alkotás rejtelmeit.