A magyar költészet egyik nagy verse Arany János legismertebb balladája, az 1857-ben elkezdett és valószínűleg 1861-ben befejezett A walesi bárdok.
A költemény burkolt jelentést tartalmaz, amelyet az alkotási és sajtószabadság allegóriájának is felfoghatunk: a költőknek, az alkotóknak sohasem szabad megalkudniuk a zsarnoksággal, el kell azt ítélniük, és helytállásukkal példát kell mutatniuk. Ez adja a vers mindenkori aktualitását.
Az egyébként meg nem esett történet művészi feldolgozásáért Arany János 200. születésnapján posztumusz díszpolgári címet kapott Montgomery polgármesterétől, a város Szabad Polgára lett.
Az alábbiakban Arany János versét, Orbán Ottó parafrázisát és Adonyi Nagy Mária költői „forgatókönyvét” olvashatjuk, Sinkovits Imre szavalatát hallgathatjuk.
ARANY JÁNOS: A WALESI BÁRDOK
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
„Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
***
ORBÁN OTTÓ: A WALESI PÁRTOK
(Bökversben bőr alá adható hah-sajtó injekció)
Vérvád király, a gólkirály
elvan taplón, kován:
„Most látod”, úgymond, „mennyit ér
a szürkeállomány!”
„Nem kell ide ész, csak pár csenevész
újságíró nyafog,
hogy áj de fáj a néma száj,
mit vaskezünk befog?”
„Felség, hű ajkunk zárva van,
s fülünk is jobb, ha zúg,
csiklandja hír bár számtalan,
mind jól fésült s hazug.”
„Felség, tán mégsem ártana
egypár valódi hír,
a hír ravasz természete,
hogy némely sebre ír!”
„Meglátom én”, s parancsot ád
király: „Rablómesét!”
„S kit kedvelünk, hű alfelünk,
verj le még pár vesét!”
Vérvád király, a gólkirály
cselez és csúcsra tart,
van nála (náluk) tőr s kanál:
„Szúrj, és kavard a szart!”
Mondjahameri a bár neve,
hol csapnak este bált,
Mondjahameriben Teri, az éteri
élteti a királyt.
„Kinek mi jár, erély, irály,
lelkendező sorok,
s meglátja kend, lesz házirend
és megfúrt műsorok.”
S Vérvád király, a gólkirály
vágtat fakó lován,
s amerre tűz, mindenkit űz,
mint őrült ottomán.
„Ha-ha, mi zúg? Mily éji had?
Mi ez a záptojás?
Felköltetem titkáromat,
ő is paranoiás!”
„Ha-ha, huhog, zokog, sivít,
de én tudom, ki ő,
fülembe zúgja átkait
a kormányszóvivő!”
És dob döng, réz kong, húr vonít,
nem adja egy alább,
míg dalt szerez s táncot tanít
Lord Botfül és Faláb.
***
Adonyi Nagy Mária
ARANY JÁNOS: A WALESI BÁRDOK
Forgatókönyv
Világló szemű költők az ősz vetítővásznán
Elmúlás-igézetű szó: miért énekelnek a bárdok?
Hatalmas egész vásznat betöltő arc
kinagyított késpenge-vonások
már-már szemfájdító ragyogás
a pórusokon átvilágít
és sokáig így mozdulatlanul
perceken át nyugtalanító csendben
csak a bűvölet csak a szalag surrogása
a félelmetessé nőhetés csodája vacogása
megtapadva a retinán
belesulykolódva az agyba
lélegzetállítón felejthetetlenül
Megtörik a varázs
Enyhe alig követhető mozgás: árnyjátékok
mintha egy hajszálpuha bolyongó dallam is
vagy hajló íves harmatos rózsa
egy kés határozottan felismerhetőn
apró fénypont szűrten távolian
kelmék kupák botok
segélykérőn egy női arc
fele negyede majd egészen eltűnik
csak a szeme marad
pontosan a dalnok homloka közepén
és most úgy tűnik mintha három szeme lenne
de mi tudjuk hogy az ráadás-szem
s bár akad akit zavar
ott fog maradni a jelenet végéig
Csillogó mének mintha álomban
pontosan az ajak vonalán
úszó sörénnyel balról jobbra
sugdosó mezőben sehová sem vezető
lépcsők fövegek kardok
majd ugyanaz a dallamtöredék
erősödve kígyózva vészesebben
csaholó lompos ebek
láthatatlan zsákmány utáni száguldásban
aranypalást fölött üres sisak
csillanó tálcákon étkek
illatuk belengi a játékteret
egy hirtelen kinőtt fűszál
remeg sokáig a gyönge alkonyatban
az a gombostű-fény egyenletesen közeleg
– gyertyaláng? fáklya? máglyatűz? –
s a hanga oltárain eloldódik a szél
Majd kifényesedve tisztán világlón
egyedül az arc a bárd óriás arca
De csak egy villanatra
Nézi tűnődőn az ókelta íveket
mindentudón vagy mit sem értőn
Miért nem énekelnek a bárdok
azon az éjjelen miért nem?
És aztán távolodón zsugorodva
száll az éj vörös emeletei mögött
egyre mélyebbre
Csak az a zengő erőt dübörgő kórus
mely lebeg sokáig utána
mint a lélek a vizek fölött
(Fény)