Mi a szösz is ez az Új Hét? Honlap? Portál? Emlékinstalláció egy ötven éve kitalált és megcsinált jelentős közszolgálati fórumnak és műhelynek, az abba belecsöppent maroknyi csapatnak, esetleg egy elsinkófált évforduló nem hivatalos ünneplése, vagy ennél sokkal több – előzmény nélküli élménykísérlet?
Persze ha kísérlet is, azért még lehet előzménye: a valamikori bukaresti A Hét heti élményét idézi fel. De ha kísérlet, mi az, amit megkísérel? Valami olyasmit, ami már túllép az online-on (agostonline-on)? Egy ősi kövületeiből fölélesztett virtuális papíroszauruszt? Egy posztdigitális „ruins in reverse”-t (Robert Smithson), eleve romba döntött rombolhatatlant? Az építési folyamatba írt megszűnést, vagy csak emlékét a megszűnésnek?
Nézem a szerkezetet – ez egy visszafele forgatott UX („user experience”) forgatókönyv. Az értelem néma kiáltványa egy újságírás utáni szürreális, abszurd világgal szemben, ahol az újság már nem újság, mert kiveszett belőle az újdonság, marad a „fake news”, az álhírek, konteók tényszerűségtől megszabadított mélységes alvilága.
Nézem az ötletgazdát – ahogy elmerül a felségtöbbesben, ezt az abszolút magányt magyarul nem is lehet kifejezni. Erre csak egy német szó idézhető meg a tudattalanból: a Mutterseelenallein. Anyaszálegyedül mixelni és remixelni a tartalmat, a 21. századi publicista már nem kommunikátor, hanem kurátor. Barátai, segítői olyan hozzá hasonló civil tartalom-kurátorok, szabadúszók (freelancer), külsősök, akik bármiféle hatalomfenntartó intézményi médiakeretből kiestek vagy kiejtették magukat.
Az Új Hét egy posztdigitális kor civilrészvételre és civilkurázsira épített alapzata. A posztdigitális: Peter Greenaway 2002-ben Budapesten útra bocsátott fogalma. Azt jelenti, hogy a digitális már semmit sem jelent. Minden digitális és minden online. Figyelemre már csak az tarthat igényt, ami perszonalizált, amit személyre és helyre tudunk szabni.
Jó reggelt, Új Hét! Kezdődik a nap. Kezdődik a Hét.
