„Az Alif szeretné, ha találkozásoknak, kapcsolatoknak, vitáknak adhatna helyet – hiszünk abban, hogy hasonló találkozások szükségesek; tudjuk, hogy egy folyóiratot csakis a szabad és állandó véleménycsere tehet élővé – olvasható az Alif első számának beköszöntőjében.
Az Alif Tuniszban jelenik meg francia és arab nyelven; az 1971-ben létesült folyóiratnak eddig három száma látott napvilágot. Egyik felelős szerkesztője Lorand Gaspar, a marosvásárhelyi származású, franciául publikáló költő, akit mintegy másfél évvel ezelőtt Nagy Pál interjúja mutatott be lapunk olvasóinak, s akinek Költészet és tudomány című terjedelmes esszéjét néhány héttel ezelőtt közöltük – az ő jóvoltából jutott el hozzánk az Alif első három száma, s az ő szíves szervezőkészségének köszönhető Yves Thoraval itt olvasható cikke.
A folyóirat az arab nyelvterület országainak irodalmi fóruma – legfőképpen mai írók szépirodalmi műveit közli, de lapjain mindegyre európai szerzők nevével is találkozunk, a harmadik szám pedig gazdag válogatást közöl a Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságainak irodalmából.
Az eddig megjelent számok alapján nehéz volna véleményt alkotni az arab országok irodalmáról, bár néhány emlékezetes írásmű eredeti tehetségeket villantott fel. E térség irodalmi viszonyainak megismerése és megértése szempontjából azonban az európai olvasó számára a folyóiratban közölt viták legalább olyan érdekesek és értékesek, mint a szépirodalmi művek.
Gondolok különösen az első számban közzétett kerekasztal-megbeszélésre, amelynek témája a kétnyelvűség volt. Kétnyelvűség kettős értelemben: egyrészt az arab országokban tovább él a volt gyarmatosító ország nyelvének a hagyománya, másfelől viszont az arab nyelvnek is két változatát használják — az írott, klasszikus irodalmi nyelvet és a beszélt nyelvet. Az Alifben közölt vita főként a kérdés tunéziai vonatkozásait vizsgálta, az elhangzott gondolatok és észrevételek közül azonban néhány általánosabb érvényű. A szerteágazó, helyenként ellentmondásos véleménycserét nem könnyű néhány sorban összegezni – persze nehézséget okoz a bonyolult viszonyok közötti eligazodás is. Annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló, hogy a tunéziai és általában a maghrebi (Maghreb a Tunéziát, Algériát és Marokkót magában foglaló tájegység), illetve még átfogóbban az egész arab nyelvterületen élő író országa függetlenségének kivívása után választás elé került; a volt gyarmatosítók nyelvén írjon-e vagy hazája nyelvén. A tunéziai író számára a francia kultúra a modern civilizáció nyelve, amellyel művészete egyben közvetlenül bekapcsolódhat egy nagy irodalom vérkeringésébe. Ennek ellenére a vita tanúsága szerint a francia nyelven alkotó tunéziai írók az elmúlt ötven évben nem hoztak létre jelentős műveket, a francia irodalmi közvélemény inkább csak érdekességként figyelt fel néha rájuk.
De az írók mindenkor kényszerhelyzetnek tekintették az idegen nyelv használatát. Az algériai származású, Franciaországban élő színpadi szerző, Kateb Yacine írja: „A menedék, amelyet a francia nyelv nyújt nekünk, nem igazi menedék. Franciául írok, mert a jelenlegi helyzetben kénytelen vagyok ezt tenni. Az észak-afrikai utca emberének érzem magam, de ha egy csomag cigarettát akarok vásárolni, azon a nyelven szólok, amelyet a cigarettaárus beszél. A Földközi-tenger kevésbé választ el hazámtól, mint a francia nyelv. Nem tudom kifejezni arabul azt, amit arabul érzek” – jegyzi meg egy másik algériai költő, Malek Haddad.
Mit is jelent ez? Az arab irodalom nyelve a klasszikus arab, amely lényegében, nem számottevő változásoktól eltekintve azonos a tizenhárom évszázaddal ezelőtt született Korán nyelvével. Lehet-e ma ez a nyelv az irodalmi kifejezés eszköze – ez váltott ki a legtöbb és legkevesebb vitát a részvevők között. Az érvek és az ellenérvek eléggé világosak, sőt a helyzet hol korábban, hol későbben más irodalmak történetében is föllelhető. Egyesek szerint a klasszikus arab nyelv megmerevedett és kiszáradt, nem alkalmas a mai valóság kifejezésére – ezért az élő, beszélt nyelv szavaival kell felfrissíteni és gazdagítani. E felfogás ellen nagyjából két fő érvet vonultatnak fel a hozzászólók. Az egyik, hogy a klasszikus nyelv használata az arab országok szellemi – és politikai – egységének, közös hagyományaik ápolásának a feltétele. A másik: a tájnyelvi feldaraboltság az egyes országok egységes irodalmi tudatát is veszélyezteti.
A megoldás elvben kézenfekvő : a klasszikus nyelvet nem szabad szent és sérthetetlen változatnak tekinteni, hanem az íróknak módszeresen kell törekedniük arra, hogy „megrontsák“, s itt még az sem számít, ha az irodalmi szöveg egyik-másik szava nem érthető az olvasó számára. A vád ellen, hogy ez könnyen tájirodalomhoz, pontosabban provincializmushoz vezet, az ellenérv egyszerű: a jó műveket amúgy is lefordítják, s hamarabb válnak népszerűvé, mint a világnyelven írott, de értéktelen alkotások. A helyzet társadalmi vetületét tekintve a vitázók nem kerülnek meg két másik idevágó kérdést sem. Elsőként: a francia nyelv a függetlenség kivívása után sem szorult háttérbe (egy felmérés adatai szerint a mintegy tízezernyi tunéziai diák háromnegyede ragaszkodik a francia nyelvhez), s ez részben örvendetes is, mivel biztosítja a kapcsolatot egy nagy kultúrával. Másfelől viszont a kérdéskör legaggasztóbb jelensége az, hogy az ország lakosságának nagy hányada írástudatlan, ezért a legfőbb tennivaló az irodalom olvasóközönségének a felnevelése.
Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy – miként a vita egyik részvevője megjegyezte – az írók érdeklődése nyilvánvalóan azért fordult a dialektusok, általában a nép nyelve felé, mert megváltozott a tömegek szerepe, részvétele a társadalmi életben. Vagyis végső soron a helyzet csakis a társadalom összefüggéseiben oldható meg: a tömegek kulturális színvonalának növekedésével, amely majd másként – teljesebben és természetesebben – indokolja az íróknak azt a törekvését, hogy anyanyelvükön írjanak, s egyben – a beszélt és az irodalmi nyelv közötti elkerülhetetlen közeledése révén – megteremti ennek a reális lehetőségét is.
Megjelent A Hét V. évfolyama 16. számában 1974. április 19-én.