A LES NOUVELLES LITTERAIRES április elejiszámának borítólapján nagy betűkkel a következőcím olvasható: „1er Avril 2074“. A hetilap nem április bolondját járatja olvasóival, hanem igen komolyan, szinte egész terjedelmét a tudományos-fantasztikus irodalomnak szenteli. Világszerte terjed a sci-fi (ahogy az angol science-fiction rövidítésével immár becézik is): külön folyóiratok, könyvsorozatok, burjánzó esszéirodalom, filmek, tévéjátékok, színdarabok, nemzetközi értekezletek és díjak jelzik szinte már a krimivel vetélkedő népszerűségét. A műfajnak – ha a szépirodalom egyáltalán a művek, tárgya szerint műfajokra osztható; de persze a történelmi regény analógiájaként elfogadható a jövőregény is – vannak immár klasszikusai is, mindenekelőtt a lengyel Lem és az amerikai Bradbury.
Sok a szemét is, amit a sodrás fölkavar, főként a nyugati könyvpiacon, ahol a haszon szűkében kapkodó kiadók a jó művek mellett a másod- és harmadfőzetű jövőregényekkel kelendő áruhoz jutnak. A jelenség ecsetelésére nincs különösebb szükség: a tudományos-műszaki forradalom, a jövő-sokk, a jövőtudomány stb. bőséges magyarázatát nyújtja író és olvasó jövőbe kukucskáló kíváncsiságának, a közelebb vagy távolabb eljövendő időket firtató szenvedélyének.
BENNEM AZÉRT NEM ALSZIK a gyanú: ez az egész jövőipari buzgalom nem menekülés-e a jelen ugyancsak szorongató kérdései elől? Hadd tegyem hozzá tüstént, hogy se Lemnél, se Bradburynél e menekülési szándékra nem lelünk, hiszen akár a Solarisban, akár a Fahrenheit 451-ben a jövő mint regényt meghatározó helyzet merő konvenció, az első a boldogságot kereső ugyancsak napjaink gondjaiból gyúrt ember kozmikus kálváriája, a másik az önkényuralom valamelyest elvont, de azért fölismerhetően mai színekkel megelevenedő freskója. A jövő-irodalom nagy áradata azonban, eljátszadozva az anticipáció kézenfekvő kellékeivel, nem az esztétikum, hanem a kellemesség törvényei szerint születik: kikapcsol vagyis szórakoztat.
Ez a kikapcsolás azonban sajátos: tekintetem elől ellebbenti az idők ködfüggönyét, kikapcsol a jelenből, de a ködök mögött föltáruló világtól elriaszt. A hagyományos giccstől eltérően a tudományos-fantasztikus giccs a teljes kikapcsolás hatásával dolgozik: olvasóját kiemeli a történelemből, a jelentől elfordítván fejét, a jövőt is megtagadja tőle. Borzongató szórakozás, amely azzal lúdbőrözteti meg élvezőjét, hogy nincs sehol helye az időben. Verne jövőképe a tudományaranykorát lebbentette meg olvasói szeme előtt, utódainak jó része a nihilt.
A HALADÁSRÓL, A TUDOMÁNYÉRÓL is, nyilván más a nézetünk, mert a tapasztalatunk is, mint Jules Verne-é volt. De azt én mégis szellemi tömegáruvá férceit világvége-filozófiának tartom, ahogyan a komputerek saját egyéniségükre ébredve, alacsonyabbrendűségi érzetüket föloldandó megölik távoli bolygók felé röpülő rakéták tudós űrhajósait? (I. Arthur C. Clarke 2001, Kaland az űrben című regényét), vagy amikor egy szuperszámológép felrobbantja a Földet, és csak azért tart életben néhány embert, hogy azokat minden tudományos fantasztikumot meghaladó kínzásokkal halálra gyötörje (l. Harlan Ellison Nincs szám, de kiáltanom kell című regényét).
Szánalmasan olcsó dolog afféle párhuzamokra építeni, amelyek az olvasóban a mai tudományos fejlődés valóban gyötrő ellentmondásai okán fölmerülhetnek, félelemmel kiölve a felelős gondot az eszmélő tudatból. Igaza van John Bernard Owernek A tudományos-fantasztikum sarkigazságai című írásában (mely az UNESCO segítségével kiadott párizsi Diogène idei első számában jelent meg): „Mindez arra enged következtetni, hogy a nyugati ember kollektív tudatában változás áll be alapvető művelődés-mitológiáját illetően. A liberális hit helyett, miszerint a tudomány és technika megteremti a földi paradicsomot, tért hódít aza »hagyományos« nézet, miszerint az ember esendő és teremtő ereje természeténél fogva korlátozott.“ Megtoldanám e bölcseleti következtetést: a hagyományos, nyilván keresztényi képet az ember esendőségéről átváltják az ember tehetetlenségének képzetévé, mintegy kozmikussá növesztve Goethe varázsinasát.
SZÍVESEN OLVASOK MANAPSÁG más naprendszerekben élő tudatos lények lehetséges létezéséről, ami immár a tudományt is foglalkoztatja, nemcsak a képzeletet. Én azonban egyelőre csak a képzelet jogán gondolok néha azokra a rádióteleszkópokra, amelyek segítségével egyszer majd érintkezésbe léphetünk messzi társainkkal és megoszthatjuk közös gondjainkat, tanulhatunk egymástól tévedéseinket elkerülendő. Avagy ez is csak balga utópia? és nincs mód a fejlődés ellentmondásait elkerülni, csak végigküzdeni és végül leküzdeni őket? Nem az okos bolygók, hanem csak az okos nép gyülekezete segít? Nekem így is jó. Könnyebb lenne megoldásokhoz jutni az Androméda ködből. De az ember sok válságot legyűrt már a csillagok és az istenek segítsége nélkül.
Egyébként is: rövidlátó vagyok-e, ha a távoli jövő helyett a holnap, a holnapután, de még inkább a jelen érdekel? Hogy így azután megmaradhassunk a jövőben is. Madáchon nőttem fel: a küzdelem és a bizalom a kenyerem. A hamis próféták szavát pedig nem félem, csak fájIalom.
Megjelent A Hét V. évfolyama 16. számában 1974. április 19-én.