Jordáky Lajos: Irodalom és világnézet. Cikkek, tanulmányok. Kriterien Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Az Irodalom és világnézet, Jordáky Lajos kötete nem elméleti tanulmány (vagy tanulmányok foglalata) s még csak nem is irodalompolitikai cikkek gyűjteménye, miként arra címéből következtethetnénk. A szerző nem kritikus, teoretikus vagy irodalomtörténész, még csak nem is hivatásos irodalompolitikus. Irodalmi tevékenységét nem az irodalom vagy általában a művészetek iránti érdeklődése szabja meg, hanem, mint a két háború közötti illegális és legális munkásmozgalom megannyi részvevőjéét, szigorúan utilitárius célok: az irodalom az ő számára is elsősorban az osztályharc eszköze volt. Ha pusztán a korabeli megfogalmazásait tekintjük, talán nem annyira elsődlegesen az agitációé, mint a felvilágosításé, a tudatosításé. A lényeges azonban, hogy a szerző szemléletében az irodalom lehetséges funkciói közül a politikai kerül előtérbe – nem annyira az esztétikai, az etikai, megismerő-posztulatív mellett, mint előtt, néha esetleg helyett. Ami nem feltétlenül vezet egy másfajta értékhierarchia kimunkálásához, de mindenképpen megszabja az elemzés, az irodalmi jelenségek tárgyalásának módját. „Az írói feladat társadalmi, így természetszerűen politikai feladat is – írja a kötet egyik tanulmányában, az Irodalmi élet és társadalom (1935–1940) című dolgozatban –, így váltunk sokan szociológusokból, ideológusokból és közgazdászokból irodalomszervezőkké és irodalomkritikusokká, s így lettek elbeszélőink és költőink agitátorok, szociográfusok és politikusok.” A gondolat különben változott formában többször is visszatér a kötetben, érdekes módon nem is annyira régebbi keletű, mint újabb írásaiban, ahol – önmagára is vonatkoztatva – az irodalom- és művelődésszociológiai szempontok alkalmazását kéri számon az irodalomtörténettől, illetve -kritikától, irodalomszociológián nem az irodalomtudományok e régi-új ágát, hanem a társadalmi-politikai megfeleltetést értve. Az Irodalom és világnézet cím tehát nem az irodalmi alkotás és a világnézet összefüggéseire, kölcsönhatására utal, nem a világnézet érvényesülésére az irodalmi műben vagy az irodalmi műből kitetsző világnézet hatására a befogadóra (ez elsősorban alkotás- és hatáslélektani kérdés, illetőleg a szó szoros értelmében vett irodalomszociológiai vizsgálat tárgya), hanem a marxista világnézet érvényesültsége, befolyása alatt kialakult irodalom, irodalmi mozgalom vizsgálatára vonatkozik.
El kellett időzni ennél a kérdésnél, mert Jordáky Lajos cikk- és tanulmánygyűjteményének alapvető sajátosságáról van szó. Arról, hogy az irodalom ebben a felfogásban nemcsak társadalmi tudatforma, hanem egyfajta szervezettség is; objektivizálódásának csak egyik lehetősége az irodalmi mű (vagy az irodalmi művek egyfajta összege), a másik – és jelen kötet szempontjából ez a meghatározó – az írók, irodalmi intézmények, csoportosulások konkrét (és az alkotástól vagy az alkotás értékétől részben független) társadalmi, társadalmi hasznú tevékenysége. Vagy – ha régebbi irodalomról van szó – felhasználhatósága. Az irodalomnak ez a felfogása egyúttal rendező elve a kötet legfontosabb, Adalékok a szocialista irodalom történetéhez című fejezetének; a fejezet cikkei és tanulmányai különben a kötet teljes terjedelmének több mint a felét teszik ki. Korban a szocialista mozgalmak előtörténetéig nyúl vissza (Táncsics Mihály Kolozsváron), és az irodalmi életnek a felszabadulás utáni újjászerveződéséig, a népfronti eszme maradéktalan érvényesüléséig jut el (Az első könyvkiadó) és adatoltan, gyakorta elfeledett vagy ismeretlen dokumentumok alapján méri fel, mit jelentett a forradalmi irodalom találkozása a forradalmi mozgalommal – részben mint művek hatása és felhasználása (Petőfi az erdélyi munkásmozgalomban, A szocialista munkásmozgalom és az Ady-kérdés), részben, mint az író személyes részvétele a közéletben és a munkásmozgalomban. Ez utóbbiak közül az Irodalmi élet és társadalom (1935–1940), a Munkáskultúra a két világháború között, A Magyar Tanácsköztársaság emigránsainak szellemi tevékenysége Romániában című cikket és a Korvin Sándor-portrét különösen figyelemre méltóvá teszi, hogy nemcsak az irodalomtörténetben kevéssé vagy kevésbé vizsgált kérdésekkel foglalkozik és a további kutatás számára hasznos adatokat tesz közkinccsé, hanem hangsúllyal a szocialista mozgalom népfronti tevékenységére világít rá, felvillantja a művelődés szerepét a munkásmozgalomban (nem véletlen, hogy Nagy István is annyit foglalkozik ezzel a kérdéssel önéletírásában), és felhívja a figyelmet az értelmiség forradalmi-népnevelő szerepére.
Csak sajnálni lehet, hogy a sajtó kérdéseit felvető két cikke (Elnémíthatatlan hangok balról és Elnémíthatatlan hangok balról – A haladó polgári sajtó) vázlatban maradt, s elemzés helyett megelégszik címek és nevek felsorolásával (holott az 1974-es Korunk Évkönyvben megjelent sajtótörténeti áttekintése jelzi, hogy a kötetbe foglaltaknál elmélyültebben foglalkozott a kérdéssel).
Hosszabb időszakot átfogó cikkgyűjtemények összeállítói számára valószínűleg dilemmatikus a választás: elsősorban azokat az írásaikat tegyék-e közzé, amelyek változatlanul érvényeseknek, mondanivalóikat, érvrendszerüket tekintve változatlanul időszerűeknek tekinthetnek akár az újabb kutatások fényében is, vagy pedig bemutassák saját szellemi fejlődésüket, tekintet nélkül arra, hogy ez a fejlődés önmaguk meghaladását is jelenti. Nem tudom, hogy az Irodalom és világnézet szerzőjében felmerült-e egyáltalán ez a kérdés – tény azonban, hogy a kötet anyaga egyfajta szellemi-szemléleti életrajz is. S ez részben hasznosan egészíti ki a főfejezet irodalomszemléleti összképét, hiszen a Harc közben című fejezet írásai bevilágítanak egy kor eszmei küzdelmeibe, a művészet szerepének értelmezése körüli vitákba, jelzik miként, milyennek látták a kortársak azt, amit nemzedékek sora már csak történelemként ismerhet. Olvassuk el pusztán a kötetnyitó kis publicisztikát, az Irodalom és szocializmust, mely 1938-ban íródott egy munkáslap számára; olyan árnyalt szemléletről tanúskodik, mely hosszú időre eltűnik majd a művészetek vizsgálatából.
S ha feleslegesnek érezzük például A szellemi élet Erdélyben (1920-1940) című tanulmánynak, valamint a kötetzáró fejezet, az Elvek és arcok vitacikkeinek és egyik-másik ismertetésének a kötetbe foglalását, hát éppen azért, mert kevéssé illenek bele a könyv egészének fentebb részletezett felfogásába és feltételezett szemléleti fejlődésrajz-igényébe, s mert sommázó ítéleteikkel ellentmondanak a gyűjtemény más írásainak. A szellemi élet Erdélyben című tanulmány gondolatai például részben visszatérnek az Irodalmi élet és társadalom című tanulmányban, ahol azonban sokkal árnyaltabb megfogalmazást nyernek. Az alap nélküli alapozásban pedig az indulat hevében még olyasmivel is vádolja az Alapozás szerzőjét, amit e kötet egyik régebbi írásában maga is állít – megjegyzés nélkül, arról nem szólva, hogy a bírálat kiindulópontja egy önkényes analógia és egy olyan teljességigény, mely nem veszi figyelembe, hogy cikkgyűjteményről van szó. (Ezért is érzem elszomorítónak, hogy az Irodalom és világnézet egyik kritikusa, miközben kifogásolja e cikk közlését, hasonlóan türelmetlenül kérdőjelezi meg egyáltalán a gyűjteményes kötetek létjogosultságát – függetlenül művelődéstörténeti és dokumentumértéküktől –, és csak az összegezésnek hajlandó helyet adni. Annak az összegezésnek, ami tulajdonképpen – ezt különben a cikk szerzője is állítja – meg sem született.)
Megjelent A Hét V. évfolyama 16. számában, 1974. április 19-én.