Vannak pillanatok a történelemben, amikor a rögvalóság olyan elemi erővel rúgja az ajtót a virtuális valóságra, hogy még a legdrágább közpénzmilliárdokból tapasztott hangszigetelés is megreped. A választás nem egy egyszerű politikai átrendeződés volt, és végképp nem egy „rosszul sikerült kampány” eredménye. Ami történt, az a Nemzeti Együttműködés Rendszerének totális morális és strukturális csődje. Orbán Viktor nem azért veszített (még ha a számok bűvészetével próbálják is szépíteni a menthetetlent), mert rossz plakátokat nyomattak, hanem mert az általa épített világ egyszerűen lakhatatlanná vált.

Nézzük először a „szakértőket”. Azokat a jól fésült, de annál zavarosabb tekintetű fideszes megmondóembereket, akik most utólag próbálják megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. A legszórakoztatóbb érvük, hogy „nem számítottak a fiatalokra”. Ez körülbelül olyan szakmai vallomás, mintha egy meteorológus azzal védekezne az özönvíz után, hogy „nem számított a vízre mint csapadékformára”.

Aki az elmúlt években megfordult egy fesztiválon, egy koncerten, vagy akár csak végigsétált a városon, az láthatta: a fiatal generáció nem „unja” a rendszert. Elegük van belőle. Az unalom ugyanis passzivitást szül, otthon maradást és vállrándítást. Itt viszont dac született, tenniakarás és – több koncerten, de iskolákban is jól látszott már – elemi düh. A NER megmondóemberei a saját visszhangkamrájuk fogságában elhitték, hogy ha ők nem látják a fiatalokat a saját, közpénzből hizlalt rendezvényeiken, akkor azok nem is léteznek. Pedig ott voltak: a tüntetéseken, a közösségi médiában, és végül az urnáknál. Ez nem vakság, hanem a megfelelési kényszerből fakadó önbecsapás legmagasabb foka.

A másik kedvenc kormánypárti mentegetőzés a „tizenhat év utáni unalom”. Ez a narratíva azt sugallja, mintha Orbánék valami túlságosan hosszúra nyúlt, kissé már repetitív sorozat lennének a Netflixen, amit a néző végül kikapcsol. De a magyar választó nem azért nyúlt a távirányítóhoz, mert álmos volt. Azért nyúlt hozzá, mert a képernyő lángolt, a szoba pedig megtelt mérgező anyagokkal, mint most szülővárosom, Szombathely, az azbeszt rosszvoltából.

Nem megunni lehet egy olyan rendszert, amely szisztematikusan építette le a fékeket és ellensúlyokat, amely kiüresítette az önkormányzatiságot, és amely a polgári demokrácia helyén egy egyközpontú, állampárti monolitot emelt. Itt nem „elfáradásról” van szó, hanem arról, hogy az ország többsége felismerte: ez a rendszer nem értük van, hanem belőlük él, ellenük van. Az a bizonyos „lassan főzött béka”, amivé a magyar társadalmat tenni akarták, végül nem megfőtt, hanem kiugrott a kuktából, és útközben még rá is borította az asztalt a szakácsra.

Külön fejezetet érdemel a rendszer „sikeres” családtámogatási modellje. Ez a perverz újraelosztás, ahol minél többed van, annál többet kapsz az államtól, miközben a valóban rászorulók kezét elengedik, végleg megbukott. A számok nem hazudnak: tavaly minden eddiginél kevesebb gyerek született. Kiderült, hogy a gyerekvállalás nem Excel-táblázatok és adókedvezmények kérdése, hanem a jövőbe vetett bizalomé.

És itt jön a képbe a külföldre menekült magyarok tömege. Mennyivel többet segítene a népesedési problémán, ha nem cinikus kampányokkal, hanem egy élhető, európai ország ígéretével hívnánk haza azt a több tízezer fiatalt, aki Londontól Berlinig keresi a boldogulást? Ők nem azért mentek el, mert nem szeretik a hazájukat, hanem mert a hazájuk kisajátította önmagát egy szűk baráti kör számára, mert ellopták az itt lét lehetőségét, mert látták ez a világ nem arról szól, hogy élni és élni hagyni, ez arról szól, hogy ök vannak és akik nem ők az nincs is. Magyar polgárok akartak lenni, de ezt itt nem hagyták. Helyete volt egy hagymázas, patriotának hazudott, bezárkozó, fejlődés ellenes világ..

Orbán bukásának (mert ez az erkölcsi és politikai értelemben vett bukás megkérdőjelezhetetlen) másik fő oka a totális külpolitikai elszigetelődés. A magyarok többsége európai, polgári Magyarországot akar. Nem kérünk a semmiről sem szóló, álságos kelet-barátságból, nem kérünk Putyin árnyékából, és nem kérünk abból, hogy hazánkat az orosz agresszor előretolt bástyájának használják.

Az ország nemzetinek nevezett oldala valójában kirekesztővé vált: aki nem bólogatott a NER-re, azt azonnal hazaárulónak, idegen ügynöknek bélyegezték. Csakhogy kiderült: a haza mi is vagyunk, a többség. Az a többség, amelyik nem akarja, hogy a közös pénzünkből gyűlöletet és félelmet gerjesszenek. A választás arról is szólt, hogy Európához tartozunk – mindannyian –, és nem hagyjuk, hogy egy szűk elit elvágja azokat a gyökereket, amelyek a nyugati civilizációhoz kötnek minket. Arról is döntöttünk, hogy a nemzet mind vagyunk, még akkor is, ha egy ekkora bukás után sem tanulnak semmit a kisajátítók ebből..

Végezetül látni kell: nem a kommunikáció csúszott el. A hiba maga a rendszer. Az államkapitalista szörnyeteg, amely a szabad piac helyett a kiválasztott keveseknek osztogatja a tőkét; az egészségügy és az oktatás tudatos leépítése; a közszolgáltatások szétverése – ezek nem véletlen balesetek, hanem a NER szerves következményei.

A kegyelmi botrány sem a semmiből jött, hanem a kontroll nélküli hatalom szükségszerű torzszülöttje volt. Ebben a fojtogató légkörben minden ellenőrzési pont felszámolása után csak idő kérdése volt, mikor omlik össze a kártyavár. Az pedig, hogy a Fidesz még így is megőrizte a maga bő kétmilliós bázisát, nem a teljesítményüknek, hanem a 2014 óta intézményesített választási manipulációknak és a gátlástalan állami propagandának köszönhető. De ez a bázis már nem egy ország, csak egy tábor. Egy egyre zsugorodó, sáncok mögé szorult tábor.

Orbánnak mennie kellett, mert az általa épített világban elfogyott a levegő. A magyarok nemet mondtak a gyűlöletre, a kiszolgáltatottságra és a korrupcióra. Menniük kell az őt kiszolgálóknak, a hazug világ letéteményeseinek is, ahogy menni kellett volna anno Gyurcsánynak, legkésőbb 2008-ban, akkor talán nincs kétharmad, nincs ez az egész rémálom, de ez ma már nem számít.

Marad az akkori önreflexió-hiányos mondat érvényessége mára is: nem azt mondták Viktor…( de most hagyjuk a csúf szavakat). A vesztes mellé persze győztes is kellett, így majd Magyar Péter győzelmének mélyebb okairól is beszélni kell, hogy értsük, mi történt velünk, és a többit meglátjuk….

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. április 30-án.