Gondolatok az Amerikai Népszava Pitiáner ügyben letartóztatások, Orbán és bandája szabadlábon című írásáról…

Az Amerikai Népszava írása mélységes csalódottságról, türelmetlenségről és haragról tanúskodik. Ezt a csalódottságot nem nehéz átérezni. Sokan várjuk, hogy végre feltárják a Nemzeti Együttműködés Rendszerének működését, megismerjük, milyen módon alakult át a közvagyon jelentős része magánvagyonná, és megtörténjenek a felelősségre vonások.
Bevallom, magam is türelmetlen vagyok. Én is szeretném mielőbb látni az elszámoltatást. Szeretném tudni, hogyan keletkeztek egyes politikusok és oligarchák mesés vagyonai, és milyen felelősség terheli a Fideszt, a KDNP-t és az Orbán-kormányokat, amelyek az elmúlt másfél évtizedben Magyarország sorsát alakították.
Ám a türelmetlenség nem írhatja felül azokat az elveket, amelyekre egy demokratikus jogállam épül.
Az Amerikai Népszava cikke valójában nem azt kifogásolja, hogy nem működik a jogállam, hanem azt, hogy még működik. A szerző szemmel láthatóan azt várná, hogy egy új kormány politikai döntéssel, gyorsított eljárásban küldje börtönbe az előző rendszer vezetőit. Csakhogy éppen ez jelentené a jogállam bukását.
Egy demokráciában nem a kormány ítélkezik. Nem a miniszterelnök dönt a letartóztatásokról. Nem politikai szimpátiák vagy ellenszenvek alapján születnek büntetőítéletek. A bűnösséget bizonyítani kell, a felelősséget törvényes eljárásban kell megállapítani, az ítéletet pedig független bíróságnak kell kimondania.
Ha ezt az elvet feladjuk, akkor nem rendszert váltunk, hanem csupán szereplőket cserélünk.
Nem kérdéses, hogy szükség van-e elszámoltatásra, hiszen több mint hárommillió választó szavazott a változásra. A kérdés az: hogyan történjen meg? A bosszú és az igazságszolgáltatás közötti különbség nem jogászkodás, hanem maga a demokrácia.
Az Amerikai Népszava története különösen érdekessé teszi ezt a vitát. A lap több mint egy évszázada az amerikai magyar szociáldemokrata baloldal egyik fontos szellemi
műhelye. Alapítói nem a politikai bosszú, hanem a társadalmi igazságosság, a jogegyenlőség, a szolidaritás és a demokratikus szabadságjogok eszméjét kívánták szolgálni. Generációkon keresztül azoknak a magyaroknak adott hangot, akik hittek abban, hogy a baloldaliság és a demokratikus jogállam nem egymás ellenfelei, hanem egymás feltételei.
Éppen ezért különösen elgondolkodtató az a politikai út, amelyre a lap az elmúlt években lépett. Nem az a kérdés, hogy támogathat-e egy újság egy politikai pártot. Erre természetesen joga van. A kérdés inkább az, hogy egy történelmileg szociáldemokrata hagyományokra épülő lap hogyan jutott el odáig, hogy politikai reményeit egy olyan pártba helyezze, amelyet sokan a rendszerváltás utáni gazdasági és politikai elit egyik legjellegzetesebb képviselőjének tekintenek.
Az elmúlt években az Amerikai Népszava publicisztikáinak jelentős része azt a benyomást kelthette az olvasóban, hogy a lap politikailag a Demokratikus Koalíció álláspontjaihoz és világértelmezéséhez áll a legközelebb. Ezzel önmagában nem lenne probléma. A kérdés inkább az, hogy ez a közeledés mennyiben szolgálta a lap történelmi küldetését, és mennyiben sodorta közelebb egy olyan politikai elit önigazolásához, amelyet a magyar társadalom jelentős része már régen elutasított.
A kérdés nem személyes. Nem Gyurcsányékról szól. És nem is a Demokratikus Koalícióról
önmagában. Sokkal inkább arról, hogy a modern nyugati baloldal milyen árat fizetett, amikor fokozatosan eltávolodott saját baloldali gyökereitől.
A brit Munkáspárt története gyakran szolgál figyelmeztető példaként. Margaret Thatcher gyökeresen átalakította Nagy-Britannia gazdasági és társadalmi szerkezetét. A munkáspárti válasz azonban nem a korábbi baloldali politika megújítása lett, hanem Tony Blair „Harmadik Útja”, amely sok tekintetben alkalmazkodott a neoliberális gazdasági modellhez. Rövid távon ez ugyan választási sikereket hozott, hosszabb távon azonban a hagyományos munkásrétegek és a baloldali identitás fokozatos eróziójához vezetett.
Nem állítom, hogy a magyar viszonyok azonosak a brit példával. A történelmi helyzet is más. A tanulság azonban hasonló lehet.
Egy baloldali mozgalom vagy intézmény akkor veszti el hitelességét, amikor már nem saját értékrendjéből kiindulva értelmezi a világot, hanem kizárólag aktuális politikai szövetségeihez igazodik.
Nem az a problémám az Amerikai Népszavával, hogy túl baloldali. Sokkal inkább az, hogy írásaiban egyre nehezebb felfedezni azt a klasszikus szociáldemokrata szemléletet, amely több mint egy évszázadon át identitásának alapját jelentette.
Az Amerikai Népszava esetében ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy helyesen ítéli-e meg Magyar Pétert vagy a Tisza-kormányt. A fontosabb kérdés az, hogy hű marad-e ahhoz a szellemi örökséghez, amely több mint száz éve létrehozta.
A demokrácia próbája nem az, hogy milyen gyorsan talál bűnösöket. Hanem az, hogy képes-e jogszerűen felelősségre vonni azokat, akik valóban bűnösök. Aki a jogállamot a bosszú eszközévé akarja silányítani, végül ugyanazt a logikát szolgálja, amely ellen harcol.
Az Amerikai Népszava hosszú története többet érdemel annál, hogy napi politikai szenvedélyek foglyává váljon. A történelemben sok mozdony futott már vakvágányra. A bölcs vasutas ilyenkor nem gyorsít, hanem megáll, körülnéz, és ha kell, tolatóra állítja a szerelvényt.
A kérdés nem csak az, hogy merre halad a vonat, hanem az, hogy: emlékszik-e még arra, honnan indult?