Nem tudom, hogy a címnek választott furcsa szó mond-e valamit kedves Olvasóimnak. Úgy hozta a sors, hogy én már gyerekkoromban megismerkedtem vele, mivel minden iránt érdeklődő édesapám könyvespolcán találtam egy ilyen című könyvet. Az arcisme (arctan, arcolvasás, arcelemzés) egy sajátos „tudomány” neve, melynek eredete az ókorba nyúlik vissza. Az arc vonásaiból, tekintetből, általában a külsőből von le következtetéseket a jellemre és képességekre. Ez a törekvés oly régi, mint az emberi civilizáció, hiszen már az ókori görögök, közöttük Hippokratész és Platón is foglalkozott ezzel. Az első részletesebb fejtegetést e kérdésről Arisztotelesznek tulajdonítják. Magyarországon a “fiziognómia” egyik első alkalmazója Hermann Ottó (1835-1914) volt, aki A magyar nép arcza és jelleme címmel 1902-ben publikálta munkáját.

Az ember ösztönösen hajlik következtetések levonására embertársai külseje alapján. Hányszor mondjuk emberekre, hogy “jó arcú,” vagy “rossz arcú.” Van akinek már a tekintete sem kelt bizalmat, amire azt monjuk, hogy “a szeme sem áll jól”. Egy ember teintetéből ösztönösen következtetünk arra, hogy mire számíthatunk tőle. A fiziognómia alapja az a feltevés, hogy a test és a lélek szoros kapcsolatban áll és az ember külsõ megjelenése – elsõsorban az arckifejezése, arcvonásai – rávilágítanak belsõ jellemzõire, személyiségére, jellemére és karakterére.

A fiziognómia tudományának első kiemelkedő reneszánsz kori művelői, a nürnbergi Joannes de Indagine és a bolognai Bartolommeo della Rocca voltak Később Bartolommeo Cocle és a francia Michel Lescot is publikáltak fiziognómiáról. Indagine könyve 1531-ben jelent meg Strasbourgban, melyben szép számmal mutat be csalókat, hazugokat, züllötteket, akiknek jellemző módon “a szájuk nyitva, az ajkuk pedig széles”. Lescot Fiziognomia című munkája 1540-ben Párizsban látott napvilágot. A 18. században Johann Kaspar Lavater írt négy kötetes munkát a témáról (Pysiognomische Fragmente zur Beförderung der Menschenkenntnis und der Menschenliebe), melyet főként személyes benyomásaira épített. Darwin “Expression of Emotions” (1872) című könyvében megfigyeléseire alapozva ugyancsak tárgyalja ezt a témát.

A 19. században Cesare Lombroso olasz kriminológus valóságos tudományt alapozott meg munkájával. Négyezer bűnöző arcát vizsgálta és ismerte fel bennük a bűnözők fizikai karaktervonásait. Figyelembe vette az arcvonásokat, a testmagasságot, a súlyt, a kar hosszúságát, a kéz, a láb, a nyak és a lábfej nagyságát. Ezek alapján határozta meg 1876-os munkájában A bűnöző (L’Uomo delinquente) fizikai karakterisztikumait, a bűnözés biológiai teóriáját. Nézete szerint a bűnözők primitivebb vonásai arról árulkodnak, hogy az illető öröklődés következtében az emberi fejlődés alacsonyabb fokán rekedt meg, ami vadabbá teszi őt. Míg Lombroso műveiben az utókor pozitívumként tartotta számon, hogy empirikus adatokra építette a bűnözőkről írott tanulmányait, munkásságának utóéletében a kritika dominált. Egész embercsoportokat kategorizált mint lényegükben kevésbé fejlett lényeket, tápot adva a későbbi rasszizmusnak és nőgyűlöletnek.

Az arcisme mint téma azonban nem csak a múltban volt divatos. Csak 2022 és 2024 között is tíz újabb könyv jelent meg e tárgyról.

Igy aztán máig van szakirodalom, melynek alapján szakértők – vagy talán inkább “szakértők” – ítéletet mondanak emberekről arcuk jellegzetességei alapján. Sőt, rész-tudományai is vannak az arcismének. Morfo-pszichológusok (ez az egyik rész-tudomány) például, akik az arc-struktúra és személyiség összefüggéseit kutatják, megállapították, hogy Trump éles közép arcéle és erős állkapcsa erősen számító és dominanciára törekvő jellemre utal. Szájának gyakori vízszintes elhúzása (nem mosoly!, a mosoly ritka az arcán) aggodalmat, megvetést, semmibevevést fejez ki. Igaz, persze, hogy a személy karakterének ismerete nagyban befolyásolhatja a róla alkotott “arctudományos” véleményt és képet.

Az arc-geometriát “szakértők” összekötötték a személy politikai állásfoglalásával is. A konzervativizmus és jobboldal felé hajló embereknek állítólag sokszor hatalmat, erőt sugárzó arcuk van, gyakran szélesebb az alsó arcrészük és állkapcsuk. Ezek az emberek általában jobban is szeretik az ilyen, biztonságot és védelmet sugárzó arcokat. Balfelé húzó embereknek viszont ezek szerint a “szakértők” szerint nem olyan erős általában az alsó arcuk, állkapcsuk, benyomásunk általaban melegebb, puhább az ő arcukról.

Hát ezek azért erősen vitatható megítélések, nem sorolnám őket a tudomány kategóriájába.

De hozott-e valamit arcisme tekintetében a legújabb, DNS-ekről szóló tudomány? Annyi bizonyos, hogy gének százai határozzák meg az alapvető arc-struktúrát, mint például az orr formáját, a járomcsontok elhelyezkedését, a szemek közötti távolságot stb. De sok nem örökletes dolog is formálja az arcot: mit eszünk, milyen klimában élünk stb. És főként milyen érzések, indulatok kísérik életünk során beszédünket, cselekvésünket.

Többeknek, így Abraham Lincolnnak, George Orwellnek és Albert Camus-nak is tulajdonították azt a meglátást, hogy ahogy idősödünk, jellemünk, szokásaink, élettapasztalataink fizikailag beíródnak arcunkba, vagyis hogy egy ember mire felnőtt lesz, felelős lesz az arcáért. Nyilván ez sem kivétel nélküli szabály, de sokszor igazat adunk neki.

A szerző blogbejegyzése 2026. június 6-án.

A szerkesztő megjegyzése

Lombroso több olyan testi jegyet emlegetett, amelyeket ma valóban gyakran kapcsolunk az archaikus emberfélékhez, köztük a neandervölgyiekhez: erős, széles állkapocs, hangsúlyos szemöldökív, hátrafelé lejtő homlok, robusztus csontozat, széles arc.
De egyetlen embernél nem lehet ránézésre megállapítani, hogy az állkapcsának mennyi köze van a neandervölgyi örökséghez. A mai európaiak neandervölgyi DNS-ének nagy része ráadásul nem az arc- és állkapocsformát befolyásoló génekben található. A paleogenetikai kutatások szerint bizonyos arcvonásokban valóban kimutatható neandervölgyi genetikai hatás, de ezek apró statisztikai eltérések nagy népességeken belül, nem pedig olyan jegyek, amelyek alapján valakit „neandervölgyi típusnak” lehetne nevezni.
Tehát ha Lombroso azt mondta volna, hogy egy erős állkapocs emlékeztethet egy archaikus emberfélére, ebben van némi anatómiai igazság. Ő viszont azt mondta, hogy az erős állkapocsból jellemre vagy erkölcsre lehet következtetni – és ezt a tudomány nem igazolta.