A politikai eufória a csalódás szülőanyja: előbb megváltót teremt, majd számonkéri rajta, hogy ő is ember.
Az eufória nem egyszerűen öröm, hanem a valóság korlátainak ideiglenes felfüggesztése. Azt ígéri, hogy mostantól minden másképp lesz, a győztes nem tévedhet, az új kezdet pedig megszünteti a régi világ összes tévedését, hibáját és bűnét.
Csakhogy a valóság visszatér. Kiderül, hogy az ember továbbra is gyarló és tökéletlen, az érdekek összeütköznek, a változás pedig lassabb és ellentmondásosabb, mint amilyennek az ünneplés pillanatában látszott. Minél magasabbra emelkedik a várakozás, annál mélyebb lehet a csalódás.
De nem azt javaslom, hogy mondjunk le a reményről. Hiszen remény nélkül nincs politikai változás. Mégis érdemes megérteni, hogy van különbség remény és rajongás között. A remény cselekvésre ösztönöz, a rajongás viszont felment a gondolkodás alól. A remény tudja, hogy a politikus ember, a rajongás ezzel szemben megváltót csinál belőle.
Az érett demokratikus közösség nem csodát vár vezetőitől, hanem irányt, tisztességet, hozzáértést és számonkérhetőséget. Nem azt kívánja, hogy soha ne tévedjenek, hanem azt, hogy képesek legyenek felismerni és kijavítani tévedéseiket.
A demokráciának nem megváltókra, hanem felelős emberekre van szüksége. És választókra, akik ezt el is tudják viselni.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 9-én.
