„Kedves Barátom,
olvasom a híreket meg a kommentárokat, csapkod a villám körötted – de azért csak tudd: sokan vagyunk veled, hátha védeni is tudunk. Így gondolja az öreg, naiv Ilia Mihály.”
Tavaly októberben kaptam ezt a levelet, nem sokkal egy müncheni előadásom után. Arról beszéltem, hogy a trianoni békeszerződés utáni kényszerhelyzet milyen erőt adott a romániai magyar kisebbségnek saját identitása kialakításához, saját hangja megerősítéséhez az irodalomban, a színházban és a képzőművészetben.
Magyarországon már érezhető volt a választási előkampány feszültsége. A Fidesz szellemi holdudvarához tartozó publicisták és kultúrpolitikusok közül többen úgy értelmezték, hogy előadásommal a magyar nemzeti gondolat ellen támadok. Bayer Zsolt, Demeter Szilárd, Borbély Zsolt és mások mondataimat kiragadva, átértelmezve igyekeztek belőlem a „nemzetellenes értelmiségi” mintapéldányát megalkotni.
Mondtam is magamban: ha már én vagyok az ellenség, akkor valóban nagy lehet a baj.
A gyalázkodásnak se vége, se hossza nem volt. Kivették belőle a részüket egykori tanáraim, volt hallgatóim, sőt még a családom néhány tagja is. Ekkor érkezett Ilia Mihály levele. Pontosabban a második levele. Az elsőben azt írta, hogy meghallgatta a müncheni előadásomat, és ha még tanítana Szegeden, biztosan szemináriumi tananyaggá tenné. Pozitív értelemben.
De hogyan kerültem Ilia Mihállyal ilyen, mondhatni baráti viszonyba? Furcsa módon a román kommunista titkosszolgálat ismertetett össze bennünket.
Több mint egy évtizede kutatom a titkosszolgálatok és a színházi világ kapcsolatát. E munka során bukkantam két követési dossziéra, amelyek tárgya a kiváló költő, esszéista és drámaíró, Székely János volt. Az iratokban gondosan nyilvántartva ott találhatók azok a levelek, amelyeket Székely János írt vagy kapott – pontosabban azok, amelyeket a kommunista titkosszolgálat valamilyen szempontból fontosnak tartott.
Az egyik dossziéban találtam meg Ilia Mihály Varró Ilonának szánt levelét. Nem tudni bizonyosan, hogy a levél valaha eljutott-e a címzetthez. A dokumentumot elküldtem Szegedre Ilia Mihálynak, a magyar irodalmi élet egyik nagy szervezőjének.
A levél egy Székely János és Ilia Mihály közötti nézeteltérést világított meg. A dátum szerint 1970-ben járunk. Több mint fél évszázaddal később, 2026-ban derült ki, hogy a konfliktust minden bizonnyal nem valódi személyes vagy szakmai ellentét, hanem az elküldött levelek meg nem érkezése okozta.
A Securitate gondosan ügyelt arra, hogy a magyar–magyar kapcsolatok ne virágozhassanak túlságosan. Ehhez néha elegendő volt egy levelet visszatartani. A címzett azt hihette, hogy a másik nem válaszol, nem érdekli többé a kapcsolat, talán megsértődött, talán elfordult tőle. A bizalmatlanságot nem kellett megteremteni. Elég volt egy kicsit segíteni neki.
Ilia Mihállyal ezután sok levelet váltottunk. Számos olyan emberről írt, akinek a nevével titkosszolgálati iratokban találkoztam. Az efféle aktakutatás talán nem mindig hoz látványos, radikális újdonságokat, de képes finomítani az irodalom- és színháztörténet képét. Az akták nemcsak az elnyomás dokumentumai. Elveszettnek hitt kéziratok, visszatartott levelek, félbeszakított emberi és szakmai kapcsolatok nyomait is őrzik.
Nemrég egy Sütő Andrást megfigyelő, vaskos dosszié került elő. Nem egy szerkesztőségi besúgó vagy valamelyik színházi rendező alkalmi véleményezéséről van szó – ilyenből sok található az iratok között. Ez nemzetbiztonsági ügyként kezelt dosszié volt, amellyel magas rangú tisztek foglalkoztak.
Az egyik irat egy bukaresti szállodai házkutatásról számol be. A nyolcvanas évek elején Sütő András szállodai szobáját átvizsgálták, kézzel írott naplóját lemásolták, majd a tisztek számára fontosabbnak tűnő részeket elemezték.
Az egyik passzusban Sütő lelkesen írt Esterházy Péterről. Olyan fiatal magyar írónak tartotta, akire feltétlenül oda kell figyelni. Ne feledjük: a nyolcvanas évek elején járunk, amikor Esterházy írásait Magyarországon még az irodalmi elit egy része is értetlenséggel vagy kétkedéssel fogadta. Szerdahelyi István például a Népszabadságban „nyakatekertségekről és hókuszpókuszokról” írt vele kapcsolatban.
A Securitate irataiból tudunk Sütő 1984. február 24-i naplóbejegyzéséről. A titkosszolgálati tiszt „Eszteházi Péterként” jegyezte le az író nevét. A román nyelvű jelentés szerint Sütő örömmel olvasta Esterházy írásait, bár nehezen jutott hozzájuk, és különösen értékelte azt a humort, amellyel az író a hatalomról és a magyarországi létezés lehetetlenségéről beszélt.
A jelentés egy Esterházy-mondatot is idéz: „Kedves olvasóm, most vagy soha, itt nem lehet élni.”
Az idézetet románból visszafordítva nem sikerült pontosan beazonosítanom. Talán a Kis magyar pornográfia valamelyik részletének titkosszolgálati változatáról van szó. A fordítás során torzulhatott az eredeti, ahogy az aktákban oly gyakran a nevek, a címek és a mondatok is torzultak.
A lényeg azonban nem változik. Sütő András 1984-ben elismeréssel, szinte rajongással beszélt Esterházy Péterről. Akkor, amikor Esterházyt Magyarországon még korántsem övezte egyöntetű szakmai elismerés.
Ma, amikor a művészeti világ szereplőit és műveit szinte kötelezően besorolják a „nemzeti” vagy a „liberális”, a „nemzetgerinc” vagy a „hazaáruló” kategóriájába, nehéz mit kezdeni ezzel az irattal. Sütő és Esterházy nem férnek el kényelmesen a mai politikai dobozokban. A titkosszolgálati dossziéban megőrzött naplórészlet éppen azért fontos, mert megzavarja az utólag létrehozott, túlságosan rendezett képet.
Az ilyen apró dokumentumok pontosíthatják az irodalomtörténetet. A titkosszolgálatok által gyűjtött és rögzített anyagok számos pótolhatatlan kordokumentumot őriznek: elveszettnek hitt kéziratokat, visszatartott leveleket, személyes kapcsolatokat befolyásoló vagy éppen tönkretevő beavatkozások bizonyítékait.
Ahhoz, hogy megértsük, miben és kikkel éltünk, hogy valamennyire szembenézhessünk a közelmúlttal, kutathatóvá kell tenni az irattárakat. Az aktanyitással párhuzamosan azonban legalább ilyen fontos volna a történészek felkészítése és az állampolgári tájékozottság erősítése. Hogy legalább különbséget tudjunk tenni besúgó, hálózati személy, alkalmi vagy ideiglenes információforrás, megfigyelt és megfigyelő között.
Mert az iratok önmagukban nem beszélnek. Értelmezés nélkül éppen úgy alkalmasak lehetnek újabb hazugságok és leszámolások megalapozására, mint a múlt feltárására.
Dicséretes, hogy az új magyar kormány az állambiztonsági iratok felszabadítását és könnyebb hozzáférhetőségét ígéri. Ez az erdélyi magyarok számára is fontos. A magyarországi iratokban bizonyára rengeteg olyan részlet található, amely pontosíthatja közös közelmúltunk történetét.
Jó volna megtudni például, kik figyelték meg 1989 előtt Magyarország területén az erdélyi magyarokat. Kik jelentettek azokról, akik kapcsolatot tartottak a romániai ellenzékiekkel, és kik tájékoztatták a magyar kommunista állambiztonságot az 1988-as, falurombolás elleni budapesti tüntetés szervezőiről és résztvevőiről.
Az irattárak megnyitása nem bosszú kérdése. Nem pusztán neveket és leleplezéseket kell keresnünk, hanem történeteket. Hiányzó leveleket, félbeszakadt kapcsolatokat, elhallgatott mondatokat. Mindazt, ami nélkül saját közelmúltunk sem érthető.
Még van néhány hónap az iratok tervezett megnyitásáig. Talán azok, akik még közöttünk vannak, addig elkezdik megírni a saját történetüket.
Mielőtt az akták teszik meg helyettük.
