átnevezéséről Amerika-tóvá a washingtoni Fehér Ház Ovális irodájában 2026. augusztus 27-én
Fotó: MTI/EPA/Washington Post pool/Al Drago
Donald Trump azzal aratta példátlan politikai sikerét, hogy az amerikai kisember magára ismert benne. Nem kellett alkalmasnak látszania arra, hogy elnök legyen, hiszen az amerikai kisember sem látja magát alkalmasnak arra, amit épp csinál. Az amerikai kisember annyit tud magáról, hogy elégedetlen. Természetesen az amerikai álommal elégedetlen, amelyben nem részesül, a kontrollálatlan kaszinókapitalizmussal elégedetlen, amely kizsigereli, és a sikátor mélyén eldobja őt, az obszcén mértékű társadalmi különbségekkel meg a hiányzó szociális intézményrendszerrel elégedetlen, amelyek sértik az igazságérzetét, és reményt sem hagynak neki, hogy kilátástalan helyzetéből kitörjön – csakhogy az amerikai kisember valóságismerete ennek tudásával nem ér fel, ezért testtelen és arctalan elégedetlenségét megszemélyesítette, s meggyőzte magát arról, hogy az elittel elégedetlen: velük, akik gazdagok, akik védelmezik a privilegizált helyzetüket, és akik állandóan hazudnak. Az amerikai kisembernek pedig igaza volt, mert az elit tagjai hozzá képest tényleg elképzelhetetlenül gazdagok, tényleg nem engednek senkit a kivételezettségükben osztozni, és tényleg szüntelenül hazudnak. Ebből az élmenyből gyártott Donald Trump Amerikának politikát. Hiába volt a legfőbb elit egyik legfőbb alakja, a posztmodern nyilvánosság oly mértékig érvényesíti és jutalmazza a látszatot a valósággal szemben, Trump pedig annyira erős kézzel ragadta meg az amerikai kisember identitását, hogy az nem bírt, de nem is akart ellenállni neki.
Trump elégtételélményt kínált az elittel szemben, nem akart megoldást a szociális alapú elégedetlenségre, hanem annak felhajtóerejét kulturális mezőbe csatornázta át, és bebizonyította a kisembernek, hogy indokolatlan az a komplexusa, amely szerint az elit kifinomultságával ellentétben ő faragatlan, tudatlan és közönséges – mindez ugyanis nem stigma, hanem szupererő. Az elittel szemben gyanakvó és ellenséges kisember nem kaphatott annál nagyobb elégtételt, mint hogy Donald Trump a nevében elfoglalja, és miután az elit ellentámadásával szemben elveszíti, visszafoglalja a Fehér Házat. A Trump személyével való azonosulásában végre megtapasztalta a néphatalmat – nyilván nem ténylegesen, de kulturálisan feltétlenül. Valós néphatalommal úgysem bírt volna élni, de az a tény, hogy az uralom legfőbb birtokosa a kisember saját magából kinézett szerepét játssza el, amelyben nem is különbözhetne jobban az elittől, s amelyben nap mint nap az elit szentnek kikiáltott dogmáit és tabuit sérti meg, a kisembert önmaga szemében a létezés olyan fokára emelte, amilyenről korábban álmodni sem mert.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a legjobb, ami Amerikával és a világgal történhetett, az Donald Trump második elnökké választása volt. Ha vesztett volna Kamala Harrisszel szemben, hőssé válik, mára mitikus lenne, végül legendaként vonulna be a történelemkönyvekbe, és kurzusa, az alt-right megigazulna. Csakhogy Trump másodszor is elnök lett, a republikánus pártelitet leváltotta, a demokrata pártelitet ellenzékbe szorította, ezzel rendszerhibából rendszerré vált, és abból a sokaknak szórakoztató, másoknak bosszantó trollkodásból, amit első elnöki ciklusában a liberális politikai és médiaelittel szemben elővezetett, birodalmi politikát formált az Egyesült Államoknak – ez pedig már nem az a jelképes identitás-blöffverseny, amelynek tétje legfeljebb a kattintásszám mértéke és a társadalmi béke egyre fogyatkozó esélye volt, s a balfogásokat sem olyan egyszerű korrigálni benne, mint bejegyzéseket átírni a közösségi médiában. Trump második ciklusának tétje a globális biztonság és a világgazdaság lett, csakhamar kiderült, hogy az az attitűd, amellyel a kisember élvezettel azonosul, egy szövetségi rendszerben széles körű rosszallást és sérelmet kelt, az emberiség megtapasztalta, milyen az, amikor Amerikára többé nem lehet számítani, most pedig az amerikaiak is megtapasztalják, milyen az, amikor ők sem tudnak Amerikára számítani. Attól, hogy beszavaztak egy bohócot a Fehér Házba, még nem lett belőle elnök, de a Fehér Házból cirkusz lett.
Donald Trump feldúlta az észak-atlanti világrend bizalmi légkörét, békét ígért az emberiségnek, aztán nemhogy nem békítette ki Oroszországot Ukrajnával, de Irán ellen kirobbantott egy olyan háborút, amelyet nem hajlandó megvívni, így aztán ki sem derül, volna-e ereje megnyerni: támadásának pillanatában elvesztette, mert úgy rendelte el, hogy azt a kérdést sem tette fel magának, hogy tényleg akarja-e. A Trump politizálása által keltett nemzetközi gyanakvás, bizonytalanság és hadi helyzet diplomáciailag, világhatalmilag és gazdaságilag egyaránt súlyos csapást mért arra az Amerikára, amelyet első ciklusában újra naggyá tenni, második ciklusában pedig megjavítani ígért. Az infláció kimagasló mértéke, a meredeken emelkedő energia- és benzinárak arra utalnak, hogy az amerikai belpolitika talán show-műsor, de a legfőbb nagyhatalom kormányának az Egyesült Államok gazdaságára visszaható globális politizálása semmiképp nem az. Amióta Trump nem pusztán a maga és nem pusztán a MAGA, hanem az Egyesült Államok nevében cselekszik, már nem elég csak a szerepazonosulás élményére ügyelnie, márpedig ennél több nem telik tőle, s eközben az amerikai kisember abból okul, hogy a gendersemleges vécék és személyes névmások keltette irritációjánál megélhetésének egyre növekvő költségei bizony húsba vágóbbak – Trump pedig hiába ígérte azt, hogy megvédi az előbbiektől, ha ehelyett rászabadította az utóbbiakat.
Bukni látszik Trump taktikája, a stratégiai kétértelműség
Irán a sokadszori visszavont amerikai csapásméréseket már nem stratégiai bölcsességként, hanem Washington elrettentő erejének eróziójaként értelmezi.
Ami az amerikai médiatérben ellenállhatatlan élmény volt, az a nemzetközi diplomáciában pusztító káosz. Donald Trump elnöki teljesítménye a régi elittel való összevetésében megméretett, alkalmatlansága lelepleződött, személyével az alt-right politika beárazódott, Európa nemzetállamai pedig ízelítőt kaptak, mire számíthatnak a szélsőjobboldal további térfoglalása és esetleges rendszeralakítása esetén.
A régi elitek obszcén mértékűen gazdagok és hatalmasak, privilegizált helyzetűek, ellenőrizhetetlenek, és hazudnak, amíg a torkukon kifér, az Egyesült Államok vezetéséről való leváltásuk azonban bizalmatlanabb, válságosabb és háborúsabb világot eredményezett. Nem az elitet kell leváltani, hanem a szociális érzéketlenségét, a privilégiumait meg a hazugságkultúráját, s akkor talán nem vész el az a biztonság és kiszámíthatóság, amellyel a kétségtelenül irritáló uralma járt.
Soha nincs késő belátni egy tévedést, az amerikai kisember ezzel a tanulsággal felnőttebbé, felelősségteljesebbé és bölcsebbé válhat, az elit meg talán kap még egy esélyt, hogy Amerikából igazságosabb társadalmat szervezzen, hogy engedjen a kiváltságaiból, és hogy a jövőben esetleg igazat is mondjon néha.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/35. számában jelent meg augusztus 28-án.
