Július 31. a magyar kultúra egyik gyásznapja.
Ezen a napon, 1849-ben tűnt el Petőfi Sándor. A hatalmasok nem halnak meg, nem hunynak el – eltűnnek. A magyar költészet és a magyar nyelv apostola Segesvár mellett, Fehéregyházán tűnt el a szabadságharc forgatagában. Ott, ahol mintegy négyszáz magyar honvéd vesztette életét az orosz túlerővel szemben.
Azóta immár 177 éve sokaknak idéződik fel ezen a napon Petőfi alakja és költészete.
Ennek a napnak azonban van egy másik drámai története is, méghozzá ugyanott, Petőfi eltűnésének helyszínén.
1899-ben Petőfi eltűnésének ötvenedik évfordulójára emlékünnepséget rendeztek Fehéregyházán. A díszbeszédet és az ünnepi szavalatot a kor egyik leghíresebb színésze, Ecsedi Kovács Gyula tartotta. A hatvanadik életévében járó művész nemcsak a színpadon bizonyított: költőként a Petőfi Társaság tagja is volt. Akkoriban a kolozsvári színház művészeti vezetőjeként dolgozott.
Óriási sikereket aratott Nagyváradon és Budapesten is, mégis ragaszkodott a Szamos-parti városhoz, ahol annak idején elsőként alakította Bánk bánt. Cenner Mihály színháztörténész találóan nevezte őt az „erdélyi Egressy Gábornak”, elsősorban kivételes dikciója és műveltsége miatt. Hosszú vándorévek után 1882-től Kolozsváron játszott. Hamlet, III. Richárd, Othello és Lear alakítójaként vált legendává.
Neves színészként rajongott Petőfiért.
A Vasárnapi Újság 1899. augusztus 6-i száma így számolt be a történtekről: „Érczes hangjával, művészetével és egész érzésével szavalta el a fehéregyházi honvédoszlopnál Jókai Apotheozis-át. A szavalat után rögtön rosszul lett, eszméletét vesztette. Az izgalom és a hőség beteggé tette. Elvezették az őrházba, ott az ereklyeszobában vették ápolás alá. De hiába volt az orvosok segítsége s a gyöngéd és figyelmes bánásmód, melyben a fehéregyházi kastély úrnője, Haller Lujza grófnő részesítette. A művész nem nyerte vissza eszméletét. Július 30-án alkonyatkor beszállították kocsin Segesvárra, a kórházba.”
Augusztus 2-án a magyar színművészet egyik legjelentősebb alakja meghalt.
Színész ennél szebb halált aligha kívánhat magának.
Kolozsváron temették el. Holtteste díszes koporsóban két napon át ravatalon feküdt a kolozsvári színház előcsarnokában. A megszámlálhatatlan számú koszorú között számos gyászbeszéd hangzott el. Búcsúzott tőle Szentgyörgyi István, jelen volt Nagyvárad polgármestere is. A Petőfi Társaság nevében Bartók Lajos többek között ezt mondta:
„Az ő neve félszázad után tovább fűzi a Petőfiét. Nem lehet elszakítani nevét, emlékét, koszorúját az övétől. Hamva itt pihen városában, hol élt; szelleme ott jár Segesvár mezején, hol elesett. Bajtárs! Bajtársaid, a magyar írók, a magyar művészek és közönséged, az egész ország eljöttünk most ide hozzád, s eljárunk majd oda hozzád! Dicsőítünk, követünk, irigyelhetünk, de ne sirassunk. Isten veled!”
Díszsírhelyét Kolozsvár városa adományozta. A Budapesti Napló így tudósított a temetésről: „Olyan gyásznap volt ma Erdély kincses városában, mintha fejedelmet temettek volna. Pedig csak egy színészt, egy poétát helyeztek örök nyugalomra, hanem ez a színész-poéta az ő büszkeségük volt. Nagy stílű volt a művészetében, nagy stílű volt a halála is. Ezért zúgott ma Kolozsvár valamennyi harangja.”
Máig álló síremlékét 1901. november 1-jén avatták fel rajongói és pályatársai. Emléke mára megkopott, pedig hosszú évtizedeken át élt a közönség és a színházi szakma emlékezetében.
Hogy miért jutott eszembe a mára szinte teljesen elfeledett „színészfejedelem” drámai halála?
A minap megnéztem egy koszorúzást Fehéregyházáról, az Ispán-kútnál. Politikusok egymás után olvasták fel a kötelező mondatokat, majd fényképezkedtek az emlékmű előtt. Nem volt vers. Nem volt ének. Nem volt színház. Nem volt közös emlékezés. Csak egy újabb kipipált protokolláris esemény.
Pedig Fehéregyházán nemcsak Petőfire kellene emlékezni. Arra a színészre is, aki ötven évvel később ugyanott mondta el a tiszteletadás szavait, és aki ezért az életével fizetett. Ecsedi Kovács Gyula szó szerint belehalt abba, hogy Petőfit ünnepelte.
Talán ezért olyan fájdalmas a mai csend. Nem azért, mert nincsenek koszorúk. Hanem mert egyre kevesebb az ünnep. Az emlékezést felváltotta a szereplés, a közösséget a protokoll, a művészetet a kötelező jelenlét.
Fehéregyházán ma is sokan koszorúznak. Csak egyre kevesebben emlékeznek.
A szerző blogbejegyzése 2026. augusztus 1-jén.
