Amikor az Európai Bizottság tavaly tavasszal azt javasolta, hogy az uniós polgárok tartsanak otthon legalább hetvenkét órára elegendő ivóvizet, élelmiszert, gyógyszert és alapvető felszerelést, sokan riadalomkeltést emlegettek. A brüsszeli üzenet azonban valójában egy sokkal mélyebb szemléletváltás része: Nyugat-Európában egyre inkább az úgynevezett „ellenálló társadalom” (resilient society) koncepciója határozza meg a biztonságról szóló közgondolkodást. A cél már nem az, hogy minden válságot megelőzzenek – hanem hogy a társadalom akkor is működőképes maradjon, ha bekövetkezik a baj.
A fogalom ugyan nem új, korábban azonban elsősorban a hadseregek és a katasztrófavédelem szaknyelvéhez tartozott. Az orosz–ukrán háború, a Covid–19 járvány, a kibertámadások, valamint az egyre gyakoribb árvizek, hőhullámok és erdőtüzek nyomán azonban a „reziliencia” az európai közpolitika egyik központi fogalmává vált. A kérdés ma már nem pusztán az, hogy hány vadászgépet vagy rakétát vásárol egy ország, hanem az is, hogy működik-e az áramszolgáltatás, a mobilhálózat, a kórházi ellátás és az élelmiszer-ellátási lánc egy elhúzódó válság idején.
Ennek a szemléletnek az alapdokumentuma a volt finn köztársasági elnök, Sauli Niinistö által készített jelentés, amelyet Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének felkérésére állított össze. A jelentés szerint Európának „felkészültségi gondolkodásmódra” (preparedness mindset) van szüksége, vagyis arra, hogy a biztonságot ne kizárólag katonai kérdésként, hanem közszolgáltatási és társadalmi feladatként kezelje. A dokumentum azt is javasolja, hogy az uniós költségvetés jelentős része járuljon hozzá a biztonsági és válságkezelési felkészültséghez. Az Európai Bizottság ennek nyomán 2025-ben elfogadta első átfogó európai felkészültségi stratégiáját. A dokumentum harminc konkrét intézkedést sorol fel, az uniós minimumkövetelményektől kezdve a kritikus infrastruktúrák védelmén át egészen a lakosság felkészítéséig. A stratégia már nemcsak háborús helyzetekre, hanem kibertámadásokra, világjárványokra, természeti katasztrófákra és az ellátási láncok összeomlására is felkészítené az Európai Uniót.
„A polgári felkészültség alapvető jog” – fogalmazott egy elemzésében az European Policy Centre. A brüsszeli agytröszt szerint a modern biztonságpolitika már nem választható el a társadalom részvételétől: egy válsághelyzetben nemcsak az állami intézményeknek, hanem az állampolgároknak, az önkormányzatoknak, a vállalatoknak és a civil szervezeteknek is feladataik vannak. A gyakorlatban ez számos nyugat-európai országban már látható. Svédország évekkel ezelőtt ismét minden háztartásba eljuttatta a „Ha válság vagy háború jön” című tájékoztatót. Finnországban és Norvégiában régóta természetes, hogy a lakosságot rendszeresen tájékoztatják az önellátásról és a válsághelyzeti teendőkről. Németországban egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az óvóhelyek és a kritikus infrastruktúrák fejlesztései, miközben Brüsszel európai készletezési hálózat kialakítását tervezi stratégiai nyersanyagokból, energiahordozókból és egyes alapvető termékekből.
A szemléletváltásnak ugyanakkor vannak bírálói is. Több dél-európai politikus attól tart, hogy a túlzott biztonsági retorika félelmet kelthet a lakosságban, és a közösségi forrásokat elvonhatja más területekről, például a szociális kiadásoktól vagy a versenyképességi beruházásoktól. Az Európai Bizottság ezért igyekszik hangsúlyozni: a felkészülés nem pánikkeltés. Roxana Mînzatu bizottsági alelnök a stratégia bemutatásakor úgy fogalmazott, hogy a felkészülés „olyan, mint egy biztosítás megkötése: nem azért tesszük, mert biztosan bekövetkezik a baj, hanem azért, hogy csökkentsük a károkat, ha mégis megtörténik”.
A nyugat-európai sajtóban ezért ma már egyre ritkábban használják a „védelem” szót önmagában. Helyette a „preparedness”, a „readiness” és a „resilience” kifejezések kerültek előtérbe. Ezek nemcsak katonai készültséget jelentenek, hanem azt is, hogy egy társadalom képes-e alkalmazkodni a váratlan sokkokhoz, legyen szó áradásról, kibertámadásról, járványról vagy akár egy több hetes áramszünetről.
Mindez arra utal, hogy Európában új biztonságpolitikai paradigma van kialakulóban. A korábbi évtizedekben a válságkezelés elsősorban az állam feladata volt. Az új megközelítés szerint azonban a biztonság közös társadalmi felelősség: az államnak, az önkormányzatoknak, a gazdasági szereplőknek és az állampolgároknak egyaránt fel kell készülniük arra, hogy a következő válság nem azt a kérdést teszi fel, miként lehet elkerülni, hanem azt, mennyire marad működőképes a társadalom, amikor bekövetkezik.
