Nyolcvanegy éve Kolozsvár és az egész magyar színházi és filmes világ gyászba borult. Nem képletesen, nem patetikusan, hanem őszintén. Elhunyt Janovics Jenő, a magyar kultúrtörténet egyik legjelesebb szervezője, színésze, rendezője, filmes alkotója és színházi szakírója.

Aligha akad még egy magyar vidéki város, amely a maga korában olyan jelentős kulturális eredményeket tudott volna felmutatni, mint Kolozsvár Janovics Jenő idején. Jelentősége messze túlmutat azon, hogy kiváló színházigazgató volt. Intézményeket épített, megteremtette a kolozsvári filmgyártás alapjait, és történelmi fordulópontokon biztosította a magyar színjátszás folytonosságát.
A mai Ukrajna területén fekvő Munkácson született, sokgyermekes zsidó családban. Kiválóan tanult, műegyetemi tanulmányokat folytatott, és elvégezte a Színiakadémiát. Játszott Miskolcon, Szegeden és Temesváron, mielőtt 1896-ban Kolozsváron kötött volna ki. Egyetemi tanulmányokat folytatott, és Csiky Gergely drámaírói munkásságából doktorált. Tanulmányutakon vett részt szerte Európában.

1905-ben kezdi meg a Szamos menti városban rendkívül sikeres színházigazgatói és rendezői tevékenységét. Vezetése idején épül fel a Nemzeti Színház ma is álló, impozáns épülete, amelyet az átlagos kolozsvári ma egyszerűen csak Román Operának nevez.
Sikeres szinte mindenben, amihez hozzányúl. És ami legalább ilyen fontos: modern!
1914-ben filmgyárat alapít, ahol 1920-ig több mint hatvan film készül. Számos, később világhírűvé vált filmes alkotó itt bontogatja a szárnyait. Köztük Korda Sándor és Kertész Mihály. Kolozsvár egy időre a magyar filmgyártás egyik legfontosabb központjává válik.
Az impériumváltás után, amikor más talán feladná, ő még vehemensebben áll neki a színház megmentésének és megújításának. Bukarestbe utazik, kijárja az engedélyeket, tárgyal, szervez, küzd. A magyar társulat elveszíti korábbi színházépületét, de Janovics nem engedi elveszni magát a színházat.
Az örök megújulás és újrakezdés apostola ő!
A harmincas években, amikor Kolozsváron elfogy körülötte a levegő, Szegeden vállal meghatározó szerepet a szabadtéri színjátszás megújításában. Mindig a legmodernebb formákban gondolkodik. A vetített képek színházi alkalmazásával is kísérletezik, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg a magyar drámairodalomról. Folyamatosan ösztönzi a magyar drámaírókat új művek megírására.
Aztán újra Kolozsvár. És újabb lelki, szakmai pofon. A bevonuló magyar hatalom nem tart igényt rá. Arra az emberre, aki évtizedeken át a magyar kultúra egyik legfontosabb erdélyi intézményét építette és védelmezte.
Valahogy túléli az embertelen második világháborút. (Tessék mindenkinek elolvasni Tompa Andrea Meghalni szabad című, Janovicsról szóló könyvét!)
A háború végén megint Kolozsvár. És megint kezdi elölről. Mint Camus Sziszüphosza! Csakhogy Janovics nem egyszerűen görgeti a követ. Ő minden alkalommal színházat épít belőle.
1945. november 16-án a Világegyetem Nagy Építőmestere magához szólítja. (Hogy emlékezzünk arra is: Janovics jeles szabadkőműves volt, mikor az a mozgalom valós és fontos történelmi szerepet játszott!)

A hálátlan utókor mostanában kezd ébredezni. Végre Kolozsváron készült róla egy színházi előadás. De bizony elférne egy szobor is! És nemcsak a kincses városban, hanem Nagyváradon és Marosvásárhelyen is, amelyek színházi életéért ugyancsak sokat tett. Egy hozzá méltó köztéri emlékmű igazán nem volna túlzás. A filmes szakma azt is kezdeményezte, hogy utcát nevezzenek el róla. A kezdeményezés azonban nem hozta meg a kívánt eredményt.
Valószínűleg a politika még mindig a Wikipédián keresi, hogy ki is volt ez az ember.
Pedig nem kellene sokat keresgélni.
Nagy ember volt. És az is marad.
Sírja a Házsongárdi temető bejáratának közelében, könyvei a polcokon, életműve pedig ott van a magyar színház- és filmtörténet legfontosabb fejezeteiben.
Nyugodjon békében!
Mi pedig ne csak emlékezzünk rá. Tanuljunk is tőle!
Gáspárik Attila, Nagyadorján 2026 november 16.
