Ketyeg Aleksandar Vučić órája. A tizennegyedik éve hatalmon lévő szerb vezető szemmel láthatóan retteg és kapkod, maga is érzi, hogy megkezdődött a visszaszámlálás. A kérdés már csak az, meddig tart ez a vergődés, és milyen véget ér. Vučić hatalomgyakorlási technikája nem zárja ki az erőszak és a manipuláció alkalmazását, a másfél éve zajló diákellenállás megtörésére sem tudott mást kitalálni.
A hatalomba belekényelmesedett elnök egyre inkább elszakad a valóságtól, nem érzi, hogy a korábban sikeres taktikák ezúttal kontraproduktívak. A menetrend szerint a tüntetőkre szabadított verőlegények, a békés demonstrálók közé telepített rendbontók – akikről a vak is látja, hogy amint a helyi sajtó fogalmazott „tetovált huligánok begyakorolt falanxa” olyan pirotechnikai arzenállal, „mintha egyenesen a rezsim bérlistájáról érkeztek volna” –, a megmozdulások akadályozására kitalált terror és egyéb fenyegetések mind ellene fordulnak, kimondottan növelik a diáktüntetőkkel való lakossági szolidaritást. Ha nem jár a vonat a tüntetés napján, hát csakazértis elmennek gyalog, biciklivel, autóval, vagy amivel tudnak – és egyre többen.
A diáktüntetések már rég nem csak diáktüntetések, a százezres, időnként több százezres tiltakozó tömegben a társadalom minden szegmense jelen van. És Vučić nem érzi, hogy ezt az „áradást” már nem lehet semmiféle ellentüntetéssel, provokációval vagy propagandával megállítani. „Vagy Szerbia, vagy a maffia”, hirdetik a tiltakozók, és ez az az életérzés, ami mára eluralkodott az országon.
A mindent leuraló rezsim nem érezte, hol van az a határ, amit átlépni öngyilkosság.
Maffiaállamot épített, lenyúlta az országot, és ezt már nem csak a jogállamisági sérelmekre érzékeny vájt fülűek kifogásolják, mindenki a saját bőrén is érzi. Hogy szabad választás vagy forradalom vet ennek véget, az még nyitott kérdés, de Vučić így vagy úgy, bukni fog.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 27-én.