Nézek két fotót. Voltaképpen a két kép ugyanaz. Ugyanaz a tér, ugyanaz az alkalom: a Páva utcai megemlékezés a holokauszt magyar áldozatairól. Az egyiken – balról jobbra – Tarr Zoltán, Orbán Anita, Magyar Péter, Grósz Andor és Bóka János ülnek. Ez a változat került ki Bóka János oldalára. A másikon már csak négyen vannak. A sor megrövidült. Bóka János eltűnt. Ez a kép jelent meg a Mazsihisz felületén. Bóka volt. Bóka nincs.

Nem kedveltem Bóka Jánost, ezt aligha kell szépíteni; mentek is üzenetek ide-oda. A mostani vendéglátói annál inkább kedvelték. Sokszor végighallgathattam komoly erényeit. Most azonban ott ült. Részt vett a megemlékezésen. Jelenléte tényszerű volt. És mégis: egyetlen mozdulattal – egy vágással – megszűnt jelen lenni. Nem fizikailag, hanem az emlékezetben. A képen.

Ami itt történik, az nem esztétikai korrekció. Nem kompozíciós finomítás. Ez az emlékezet adminisztratív kezelése. A jelen utólagos megszerkesztése. A múltból való kivágás.

Két nappal (április 10-én) a választások előtt Bóka és Grósz még együtt szerepeltek – a mindig időszerűnek bizonyuló Deutsch Tamás társaságában – egy sajtótájékoztatónak álcázott kampányeseményen, ahol a 2028-as (!!!) Maccabi-játékok hirtelen roppant aktuálissá váltak. Ismétlem: egészen véletlenül két nappal a választások előtt. A 2028-as Maccabi-játékok. A választások után négy nappal (április 16-án) esedékes holokauszt-megemlékezés szereposztása már ekkor készen volt: a megemlékezés főszónokának Szili Katalin nevét elfogadták. Rendezők, szervezők, mindenki. Ő beszélt volna az áldozatokról. Többek között az én halottaimról is.

Egy pályaív: MSZMP-tagság, az MSZP alapítása, parlamenti és kormányzati pozíciók, saját pártok rövid epizódjai, majd biztos irányérzékkel a mindenkori hatalom felé, aztán Orbán Viktor miniszterelnöki megbízottja, végül megérkezés a KDNP világába – oda, mint mondta, „ahová mindig is tartoztam”. Ritka következetesség: nem az elvekben, hanem az irányban.

Szólni próbáltam. Előbb érvelve, aztán a süket fülek számára – nem tagadom – egyre indulatosabban, ordítva: ezt nem lehet! Ez méltatlan! Ez emlékezetgyalázás. Ám jött az elutasítás. Aztán a választások éjszakáján, már látva az eredményt, érkeztek az sms-ek: igazam volt, és harc érte, „kemény beleállás”, hogy mégse Szili Katalin legyen. Kedden rákérdeztem, de marad – volt a válasz. Nincs mese. Csütörtök reggel újabb hír, de erről már érzéketlenül és udvariatlanul nem kaptam értesítést: nyilvánvalóan érdemtelenné váltam a főúri kegyekre. Mégsem Szili, hanem Szalay-Bobrovniczky Vince lesz a főszónok. A szereposztás módosul, a mechanizmus – no meg az erkölcsi tartás és jellem – nem.

És közben a képek. Az egyiken még ott ül valaki. A másikon már nincs. Volt, nincs. Ahogy Lev Trockij tűnt el Sztálin mögül. Nem azért, mert nem volt ott. Hanem mert utólag úgy döntöttek: nem lehet ott.

Ennek neve van: damnatio memoriae. Az emlékezet eltörlése. Nem a múltat változtatja meg – azt nem lehet. Azt szabályozza, mi maradhat látható belőle.

És mielőtt bárki általánosítana: nem, ez nem „mi” vagyunk. Ez mindig konkrét döntések sora, konkrét emberekkel.

Ők ilyenek. A többiek – bízom benne – nem.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. április 16-án.