A magyarérettségi elvileg az iskolai tanulmányok egyik legkomolyabb pillanata. A diák tizenkét év után leül a vizsgapadba, maga elé húzza a feladatlapot, és utoljára találkozik az állam hivatalos elképzelésével arról, mit jelent magyarul olvasni, gondolkodni, érteni. Az idei válasz: Wass Albert.
Ennél pontosabb önleleplezést nehéz elképzelni.
A kérdés messze túlmutat azon, hogy kinek tetszik Wass írói munkássága, ki szereti az erdélyi fenyőket, ki tud meghatódni a havasi tájon, és ki nem bírja a nemzeti mélabúval pácolt prózát. Itt egy állami vizsgalap kanonizáló gesztusáról van szó. Az érettségi állami pecsét: amit oda beemelnek, annak a rendszer rangot ad.
Miközben évek óta teljes joggal hangzik el, hogy a kortárs magyar irodalomnak sokkal jelentősebb helyet kellene kapnia az oktatásban, a NAT körüli kánonpolitika egyik jelképes alakja, Takaró Mihály a Nyugatot – a huszadik századi magyar irodalom megújulásának legfontosabb fórumát – „kis zsidó lapocskának” nevezte. Nem tudom, igazából milyen irodalomtörténeti kategória a „kis zsidó lapocska”, ám annyira tudományos lehetett az Orbán-rezsim számára, hogy rögtön Takaró Mihályt kérték fel, hogy vezesse azt a munkacsoportot, amely a NAT humán műveltségterületeit, főként a magyar irodalmat és történelmet, „hazafiasabbra” írta át.
Ez a mondat – „kis zsidó lapocska” – normális esetben önmagában is elegendő volna ahhoz, hogy az illető a magyar irodalom oktatásának közelébe se kerüljön, de még egy iskola portásfülkéjébe se ülhessen be. A Nyugatot így nevezni a magyar modernség egyik alapintézményének etnikai megbélyegzése. Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Kaffka, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Karinthy, Füst Milán, Ignotus, Osvát köré odahúzni ezt a kis mocskos jelzőt annyi, mint a magyar irodalom egyik legnagyobb korszakát antiszemita firkával összekenni.
Takaró esetében persze mindez nem elszólás volt, hanem kidolgozott kategóriarendszer. Kertész Imréről azt állította, hogy „nem magyar író”; Spiró Györgyről úgy nyilatkozott, hogy „nem is lehet embernek nevezni”; Petri Györgyről pedig azt fejtegette, hogy valószínűleg a pokolra került.
Fogalmam sincs, milyen közös irodalomesztétikai vagy irodalomelméleti szempont hozza egy nevezőre Kertész Imrét, Spiró Györgyöt és Petri Györgyöt ebben a szubtilis irodalomelméleti megközelítésben. Egy Nobel-díjas holokausztíró, a magyar próza és dráma egyik legnagyobb élő teljesítménye, valamint a késő huszadik századi magyar líra egyik legerősebb, legszabadabb hangja. Mi köti össze őket Takaró szemében? A mondat minősége? A poétikai újítás? A kánon tágítása? A történelmi tapasztalat radikalitása? Vagy valami egészen más, amit a magyar irodalomtörténetnek végre nem kellene szemérmesen körülírnia?
Itt lenne az idő, hogy a szakértők bevonásával megkezdődjék a NAT komoly újragondolása, és a magyar iskola végleg elbúcsúzzon Takaró Mihály irodalomtörténeti kategóriáitól. Ezek a kategóriák nem a művek megértését szolgálják. Ezek identitáspolitikai suhintások, amelyekkel szerzőket lehet a nemzetből, az emberi közösségből vagy éppen az üdvösségből kiírni. Ennek semmi köze sincs az irodalomtörténethez, ez valójában kánonba öltöztetett exkommunikáció.
És ebben a közegben kerül az érettségi anyagba Wass Albert.
Wass esetében az antiszemitizmus nem legenda: szövegek, mondatok, nyomtatott bizonyítékok vannak.
Wass Albert a dési Szamosvidék 1942. április 4-i számában „Modern hazaárulók” címmel erősen antiszemita írást közölt; a tanulmány a dési sajtó zsidóellenes hangolását a zsidótörvények, elkobzások, gettósítás és társadalmi kirekesztés közegében vizsgálja. Wass ebben a nyelvi világban „hazátlan és nemzetbontó” szellemi irányzatokról írt; vagy egy másik 1942-es Wass-szövegben hangzik el: „Ideje már, hogy halálra ítéljük”, ami – aligha kétséges – a zsidóságra vonatkozott. Ez a mondat nem irodalmi ízléskérdés. 1942-ben, a jogfosztás, kifosztás és kirekesztés éveiben ilyen mondatot leírni a pusztítás nyelvi előkészítésének része. A gyűlölet előbb metaforákat gyárt, aztán kategóriákat, aztán listákat, aztán intézkedéseket. Aki az embert „halálra ítélendő” csoportként nevezi meg, a kijelentéssel belép az adminisztrált embertelenség előcsarnokába.
Wass szépirodalmi szövegeiben is ott dolgozik ez a mérgező anyag. Az Elvész a nyom című regényben Pohrisch Gottfried zsidó szereplőt állatiasító és démonizáló leírásokkal elemzi: „sátánian diadalmas vigyorgás”, „hízott varangy”, „apró disznószemei”, „undok, nyálas osztriga”. A klasszikus antiszemita képzelet teljes kelléktára megjelenik benne: testi undor, dehumanizálás, a zsidó figurának valami nyálkás, ragadozó, ember alatti létformává alakítása.
Ebből lesz az államilag megsimogatott kánon.
A probléma súlya itt mérhető igazán. A magyar irodalom oktatása előtt ma óriási feladat állna: be kellene engedni a kortárs irodalmat, a huszadik század második felének valódi tapasztalatait, a holokauszt, a diktatúrák, az emigráció, a nyelvi törések, a társadalmi traumák és a modern identitások teljes komplexitását. A diákoknak Kertészt, Nádast, Esterházyt, Petrit, Tandorit, Spirót, Krasznahorkait, Bodort, Borbély Szilárdot, Tompa Andreát, Dragománt, Tóth Krisztinát, Téreyt, Parti Nagyot, Závadát, Darvasit, Székely Csabát, Kemény Istvánt, Rakovszkyt, Balla Zsófiát, Krusovszkyt, Viskyt, Garaczit és sok más kortárs vagy közelmúltbeli szerzőt kellene valódi szellemi közegben olvasniuk. Ahelyett, hogy a tanterv a modernség felé nyitna, visszavezeti őket egy politikailag preparált nemzeti kegytárgygyűjteménybe.
A Nyugat lekicsinylése, Kertész kilökése a magyarságból, Spiró emberi státuszának meggyalázása, Petri pokolra küldése és Wass érettségi jelenléte nem elszigetelt epizódok. Egyetlen kultúrpolitikai ösztön működik bennük: a modern, kritikus, az emberi szenvedés tapasztalatát is hordozó, városi, ironikus, szabadságelvű vagy egyszerűen csak autonóm magyar irodalom gyanússá tétele; közben a sérelemkultusz, az etnikai önsajnálat, a keresztény-nemzeti díszlet és az irodalmi revans fölmagasztalása.
Az érettségi feladatlap ilyen környezetben mosógépként működik. Bekerül a történelemileg szennyezett név, kijön belőle a hivatalosan tiszta műveltségi elem. Az állam azt sugallja: aki itt szerepel, az a közös kultúra vitán felüli része. A diák ebből nem azt tanulja meg, hogy egy szerző életműve erkölcsi és történeti ellentmondásokkal terhelt lehet, hanem azt, hogy a hatalom által kiválasztott hagyományt illik elfogadni.
Pedagógiai nonszensz.
Wassról lehetne tanítani. Sőt, kellene is, ha a cél a magyar antiszemita nyelv, a két világháború közötti sajtó, a háborús propaganda, a trianoni sérelem és a zsidóellenes gondolkodás összefüggéseinek megértése volna. Lehetne órát tartani Wass publicisztikájáról, a Szamosvidék világáról, az 1942-es magyar társadalmi közegről, a gyűlöletnyelv működéséről, az Elvész a nyom zsidóképéről, a rendszerváltás utáni Wass-kultusz politikai funkcióiról. Ez értelmes, bátor, szakmailag indokolt tanítás volna.
A mostani érettségi-jelenlét azonban nem ezt teszi. A név kánoni pecsétet kap, a bűzös történeti háttér nélkül. A diák elé odakerül Wass, miközben Kertész, Spiró, Petri és a Nyugat köré az a Takaró-féle beszédmód telepszik, amely a magyarság, emberség és üdvösség osztályozását irodalomtörténeti munkának álcázza.
Ezért kell most világosan kimondani: a magyar irodalom oktatásának új alapokra van szüksége. Szakmai, kritikai, kortárs, történetileg felelős alapokra. Olyan NAT-ra, amely a Nyugatot a helyén kezeli: a magyar modernség egyik legnagyobb műhelyeként. Olyan tananyagra, amely Kertészt nem nemzetiségi vizsgán méri, hanem a huszadik századi európai irodalom egyik nagy magyar teljesítményeként olvastatja. Olyan oktatásra, amely Spiróban nem sértendő ellenséget lát, hanem a kortárs magyar irodalom kiemelkedő íróját. Petriben nem pokolra küldendő botrányt, hanem a magyar szabadságnyelv egyik legélesebb költőjét.
És olyan iskolára, amely Wass Albertet sem kimosdatja, sem kultikus kegytárggyá nem avatja. Beteszi a maga történeti helyére: a trianoni sérelemkultusz, az emigrációs mítosz, a gyenge és közepes prózai teljesítmény, valamint a dokumentálható antiszemita nyelv összefüggésébe.
Az érettségiző gyerek nem kultúrharcos relikviákat érdemel. Nem állami emlékezetpolitikai célzást. Nem egy bukott rezsim érettségi bosszúját. Hanem irodalmat, amely megnyitja előtte a világot.
Wass Albert érettségi szerepeltetése ennek az ellenkezője: a múlt legsötétebb anyagának ünnepélyes becsempészése a jövő vizsgájára.
A magyar közoktatásnak most nem kozmetikára van szüksége. Újragondolt NAT kell, komoly szakértőkkel, valódi irodalomtörténészekkel, gyakorló tanárokkal, kortárs irodalmi tudással, morális bátorsággal. És első lépésként végleges búcsú Takaró Mihály kategóriáitól.
Mert ahol a Nyugat „kis zsidó lapocska”, Kertész „nem magyar”, Spiró „nem ember”, Petri „pokolra került”, Wass pedig érettségi-kompatibilis nemzeti szerző, ott nem irodalomoktatás zajlik.
Ott a kánon egyszerűen bosszút áll a diákokon.
A szerző facebook-bejegyzése 2026. május 5-én.
