Az Irán elleni háború olyan veszteséget okozott az Egyesült Államoknak, amit az se tenne jóvá, ha megjelenne Washingtonban Mojtaba Khamenei személyesen, a Forradalmi Gárda fehér csipkeruhás, szende szüzeknek öltözött vezérkarának kíséretében, majd térdre borulva, vörös bársony párnán átnyújtaná Trumpnak Teherán színarany kulcsait és kihirdetné, miszerint valójában az amerikai elnök a Rejtőzködő Imám és ő csupán lábának méltatlan pora.
Ez a megoldás ugyan felettébb valószínűtlen, de a kár már megvan: minden jel ara mutat, hogy Trump önhittségében eljátszotta az Egyesült Államok minden befolyását az Öböl-menti térségben. És ez a befolyás most más, talán kisebb hatalmú, de mindenképpen fürgébb, rugalmasabb geopolitikai tényezőkhöz került. Erről értekezik a mai The Insider hasábjain Karina Olikova, én pedig az alábbiakban bemutatom elemzését. Megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg.
Az Egyesült Államok Irán elleni háborúja súlyosan eltorzította az amúgy is már hanyatlóban lévő kapcsolatokat Amerika és a Perzsa-öböl államai között. Először Washington döntött úgy, hogy nem tájékoztatja regionális partnereit a Teherán elleni hadműveletről, majd végül egyenesen követelte tőlük, hogy vállalják magukra a harcok költségeit. Az amerikai kormányzat nyílt megvetése a régió olajtermelő országait arra kényszeríti, hogy új szövetségeseket keressenek és új koalíciókat alakítsanak ki. Trump lépéseiből Kína, Törökország és Ukrajna profitálhat, amelyek együttesen sem képesek még aláásni az USA hegemóniáját a Közel-Keleten, de már készek megmutatni a világnak, hogy az nem örök.
„Támadás érte Szaúd-Arábia olajipari infrastruktúráját. Okunk van feltételezni, hogy tudjuk, ki a tettes, teljes harckészültségben várjuk a megerősítést, de a Királyságtól várjuk az információt arról, hogy kiket tartanak felelősnek a támadásért, és milyen feltételek mellett fogunk cselekedni” – írta Donald Trump a Twitteren 2019 szeptemberében. Ezzel a rövid üzenettel indította el az amerikai-perzsa-öbölbeli országok közötti kapcsolatok rendszerének lebontását, amely – bár nem problémamentesen, de mégis – addigra már több mint hetven éve működött.
Trump, aki akkor már az első elnöki ciklusának körülbelül felét letöltötte, megszegte azt a szabályt, amelyet Franklin Delano Roosevelt óta minden elődje szigorúan betartott: elkezdett kérdéseket feltenni arról, hogy Washington mit kaphat Rijádtól cserébe a katonai segítségért.*
*Ez volt az első hatalmas hiba, amit a térségben elkövetett.
„A Carter-doktrína”
1945 februárja, az említett Roosevelt elnök és Abdul Aziz szaúdi király történelmi találkozása óta senki sem tett fel ilyen kérdéseket Amerikában. A két vezető akkor abban állapodott meg, hogy Szaúd-Arábia biztosítja a Nyugatnak – elsősorban természetesen az Egyesült Államoknak – a zavartalan olajellátást, az amerikaiak pedig cserébe vállalják új közel-keleti szövetségesük biztonságának garantálását.
Az 1980-as években ez a megállapodás – amelyet nem hivatalosan „Olaj a biztonságért” néven emlegettek – vált az alapjává az Egyesült Államok és a kőolajban és földgázban gazdag Perzsa-öbölbeli országok közötti kapcsolatok új koncepciójának. A koncepció a „Carter-doktrína” nevet kapta. Ez az álláspont az USA aktív részvételét, többek között erőszakos fellépést is magában foglaló közreműködését feltételezte érdekeinek védelmében a Közel-Keleten. Washington legfőbb érdeke természetesen a szénhidrogén-ellátás zavartalansága volt. És a doktrína működött.
Pontosan ennek a rendelkezéseinek végrehajtása érdekében tartotta az amerikai haditengerészet a Hormuzi-szorost nyitva a hajózás számára az iraki–iráni háború idején, többek között erőszakos módszerekhez is folyamodva. A „Carter-doktrína” nagyban hozzájárult az Egyesült Államok 1991-es iraki inváziójához is. Az USA-ban attól tartottak, hogy az Irakkal szomszédos Kuvait megszállása, valamint az, hogy Szaddám Huszein erői esetleg elfoglalják Szaúd-Arábia területének egy részét is, olajhiányhoz vezethet, ezért indították el a „Sivatagi Vihar” hadműveletet.
Megkésett reakciók
Amikor 2019-ben a szaúdi olajipar (és így az egész ország gazdasága) szempontjából kritikus létesítményeket példátlan rakéta- és dróntámadás érte, Rijádban teljesen jogosan számítottak az Egyesült Államok azonnali és határozott reakciójára. A doktrína szellemében Washington a közel-keleti szövetségesek olajiparát sújtó fenyegetéseket saját biztonságát fenyegető veszélynek tekintette.
Arra számítottak, hogy a támadásra az Egyesült Államok csapásokkal válaszol Irán jemeni ügynökei, a houthi milíciák ellen (akiket azonnal meggyanúsítottak a támadás elkövetésével), vagy akár Irán ellen is. A nekik átadott technológiák és felszerelések nélkül egy ilyen nagyszabású művelet lehetetlen lett volna (elég megemlíteni, hogy a támadás miatt a világ kőolajtermelése néhány hónapra 5%-kal csökkent).
Ehelyett Trump szó szerint azt kérdezte a szaúdiaktól: mit tudnak felajánlani neki az Egyesült Államok beavatkozása fejében? Később az Egyesült Államok végül mégis további radarokat küldött a Perzsa-öbölbe, és megnövelte ottani kontingenseinek létszámát. Ez a reakció azonban későn jött, és egyáltalán nem volt olyan nagyszabású, mint amire Rijádban számítottak. A megfigyelők még a „Carter-doktrína” végéről is beszéltek, vagyis szó szerint az Egyesült Államok és közel-keleti szövetségesei közötti együttműködési modell összeomlásáról.
És ezek nem csak üres szavak voltak. Anélkül, hogy feladták volna szövetségi kapcsolataikat az Egyesült Államokkal, a közel-keleti országok elkezdtek olyan lehetőségeket keresni, amelyekkel megvédhetik magukat arra az esetre, ha az amerikaiak továbbra is megbízhatatlan partnerekként viselkednének. A gazdag arab monarchiák egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy megszakítsák a kapcsolatokat Washingtonnal. Szaúd-Arábia, Kuvait és számos más ország kritikus mértékben függ az USA-tól légvédelmi rendszereik, légi és páncélos járműveik karbantartása és javítása tekintetében, mivel szinte teljes fegyverarzenáljuk Amerikában készült.
Valószínűleg a legszembetűnőbb ilyen, az amerikai szövetséggel párhuzamos „kiegészítő” kapcsolat a szaúdi–pakisztáni együttműködés lett. 2025 szeptemberében a két állam aláírta a stratégiai kölcsönös védelmi szerződést. A szerződés teljes szövegét soha nem tették közzé, de ismert, hogy a szerződés keretében több ezer pakisztáni katona tartózkodik állandó jelleggel Szaúd-Arábiában. Hivatalosan a szaúdi katonák harci kiképzésével és azzal foglalkoznak, hogy a két ország fegyveres erőinek irányítási rendszereit integrálják.*
*Ez viszont már el kellett volna indítsa a vészcsengőt Marco Rubio kölögyminiszter fejében, sőt, az is lehet, hogy Rubio tudatában is volt a veszélynek, csak Trump nem volt hajlandó tudomásul venni azt. Pedig hát – pakisztániak végeztek olyan feladatokat Szaúd-Arábiában, ami hagyományosan az amerikaiak dolga lett volna!
Ezenkívül az új szövetség egyik tagjának megtámadása az összes többi tag megtámadását jelenti, és azonnali szövetséges reakciót követel. Vagyis Szaúd-Arábia Pakisztán nukleáris „védőernyője” alá került, amelynek az 1990-es évek óta hivatalosan van saját atomfegyver-arzenálja és jelentős hordozóeszköz-állománya is.
Ezzel párhuzamosan, és különösebb nyilvánosság nélkül, Szaúd-Arábia és más öböl-menti országok is új biztonsági szövetségek létrehozásán dolgoztak Törökországgal, Kínával és más olyan államokkal, amelyeknek érdekeltségei vannak a régióban. Ez a munka jelentősen felgyorsult az Egyesült Államok Irán elleni támadása után, amelynek megkezdéséről Washington úgy döntött, hogy nem figyelmezteti a közel-keleti szövetségeseit. Emiatt egyszerűen nem volt lehetőségük előre felkészülni az iráni támadásokra a területükön.*
*És ez volt a második, mindent eldöntő hiba.
Szövetség Kínával: az élő pajzstól a felhőszolgáltatásokig
Kína, amely már régóta és eredményesen tevékenykedik a Perzsa-öböl országaiban, a régióban kirobbant harcok után az egyetlen megbízható megoldást kínálta arab partnereinek a gazdaságuk számára létfontosságú olajszállításra az Irán által blokkolt Hormuzi-szoroson keresztül. Peking egyszerűen megállapodott zárt ajtók mögött Teheránnal arról, hogy a kínai legénységgel rendelkező tartályhajóknak, illetve azoknak, amelyek olajat szállítanak Kínába, zöld folyosót biztosítanak. Ismert, hogy ezen a folyosón keresztül szállítják Kínába az iraki és szaúd-arábiai olajat.
Tudva Irán és Kína szoros együttműködéséről, Kuvait egyenesen úgy döntött, hogy a Kínai Népköztársaság állampolgárait használja élő pajzsként az iráni támadások ellen. Az ország hatóságai 2026 márciusában sürgős segítséget kértek a kínai vállalatoktól a Perzsa-öböl partján épülő kikötő befejezéséhez.
Hivatalosan természetesen Kuvaitban nem mondják ki, hogy azért hívják meg a kínaiakat, hogy azok segítségével biztosítsák saját védelmüket. De hogyan lehetne másképp magyarázni azt a hirtelen felmerült vágyat, hogy sürgősen befejezzék a kikötő építését, amelynek üzembe helyezése a 2030-as évek közepére várható a tervek szerint?*
*Azért ez érdekes bizonyítványt állít ki a kínai félről is, amely azonnal elküldte polgárait a tűzvonalba, az életveszélybe, csak azért, hogy megerősíthesse befolyását…
Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek (UAE) támogatták a kínai béketervet, amely nyilvánvalóan ellentmond Trump céljainak. A terv ugyanis Irán szuverenitásának tiszteletben tartására szólítja fel a feleket és az ott uralkodó rezsim erőszakos megváltoztatására irányuló kísérletek feladására, sőt, az ENSZ aktív bevonására is a régió problémáinak megoldásába. Ez utóbbi pont lényegében egy diplomáciai eufemizmusba burkolt felhívás arra, hogy vegyék el az USA-tól a fő közel-keleti rendfenntartó szerepét.
Egyes ágazatokban az USA máris kezdi elveszíteni fő regionális partnerként betöltött pozícióját. Az előrejelzések szerint például az év végére a Perzsa-öböl országainak Kínával folytatott kereskedelmi forgalma nagyobb lesz, mint az USA-val és az Európai Unióval zajló – együttvéve. A dollár pedig, bár továbbra is a domináns pénznem az energiaellátásért fizetett számlák esetében, egyre nagyobb versennyel szembesül az arab valuták és a jüan részéről. Kína pedig kifejezte hajlandóságát az egyre mélyebb együttműködésre.
Ennek aligha örülnek Washingtonban. De az amerikai kormányzatot nyíltan felbosszantja, az az arab államok és Kína közötti egyre szorosabb együttműködés is, főként a technológia terén. Miután iráni rakéták és drónok támadták meg az amerikai adatközpontokat az Egyesült Arab Emírségekben és Bahreinben, Kína elkezdte hirdetni felhőkapacitásait, mint biztonságos és összességében megbízhatóbb alternatívát. Az amerikai szankciók alatt álló kínai Huawei vállalat egyenesen elkezdte használni a „regionális zavargások” kifejezést a felhőszolgáltatásai reklámjában, rámutatva arra, hogy éppen az ő kapacitásaikat nem érintik semmiféle zavargások.
A Huawei miatt, amelyet az Egyesült Államokban szinte a Kínai Népköztársaság katonai hírszerzése csúcstechnológiai részlegének tekintenek, az amerikaiaknak már többször is megromlottak a kapcsolataik az arab partnereikkel. Így például 2021-ben felfüggesztették az Egyesült Arab Emírségekbe irányuló, modern amerikai F–35 harci repülőgépek szállításáról szóló tárgyalásokat, mivel Abu Dhabi nem volt hajlandó feladni az együttműködést a Huaweijel, amely mobilhálózatok kiépítésére szóló szerződést nyert el a közel-keleti országban.
2025-ben ugyanezen okból megakadtak az F–35-ösök Szaúd-Arábiába történő szállításáról szóló tárgyalások. Az amerikaiak attól tartanak, hogy a két öböl-menti ország teljes területét lefedő Huawei mobilhálózatot felhasználhatják a repülőgépek gyártásához használt titkos technológiák felderítésére és ellopására.
Az iráni háború közepette az arab államok nem csak nem szakítják meg a kapcsolataikat a Huaweijel, hanem fokozzák is az együttműködést vele. Szaúd-Arábia már több éve vásárol a kínaiaktól lézeres légvédelmi rendszereket, és nyilvánvalóan ezt fogja tenni a jövőben is.*
*Jóllehet ezek a légvédelmi rendszerek Iránban teljesen használhatatlannak bizonyultak. De a vevőnek mindig igaza van, kérem.
Az Egyesült Államok tilalma, amely megtiltja a támadó drónok eladását a Közel-Keletre, ahhoz vezetett, hogy több öböl-menti ország fegyverzetébe kínai megfelelőik kerültek (miközben Kína Iránnak is szállít drónokat). A váratlanul kitört háború pedig felgyorsította a kínai mesterséges intelligencia-megoldások integrálását az arab államok fegyveres erőinek szoftvereibe, amelyek elemzik a harctéri helyzetet és rendszerezik a hírszerzési adatokat. Mindez annak ellenére történik, hogy Trump és kormánya igyekszik terjeszteni az amerikai katonai és kettős felhasználású mesterséges intelligenciát.
A közel-keleti partnerek nyilvánvaló kínai orientácója miatt az amerikaiak megpróbálnak harcolni a területért mind a mézesmadzag (ha lemondanak az együttműködésről a Huaweijel, kapnak F–35-ösöket), mind a jelenlegi kormányzatra inkább jellemző ostor segítségével.
Washingtonban arra figyelmeztetnek, hogy Kína elkezdheti modern radarok és hordozható légvédelmi rakétarendszerek szállítását Iránnak, és figyelmeztetnek, hogy ebben az esetben szigorú szankciókat vezetnek be Kínával szemben. „Kínának nagy gondjai lesznek” – ígérte Trump.
Szavait a Közel-Keleten is hallaniuk kellett, mivel az ő értelmezésében a „nagy gondok” leggyakrabban új pénzügyi szankciókat jelentenek Trump aggodalmának forrása és e forrás aktív kereskedelmi partnerei ellen.
Még azt is feltételezhetjük, hogy az egyik első, akit a szankciók – amennyiben bevezetik őket – elérnek, az mBridge elektronikus tőzsde lesz, ahol többek között a közel-keleti olajjal is jüanban kereskednek.
Törökország: drónok és hírszerzési információk
A háború új lendületet adott az arab országok és Törökország közötti együttműködésnek is. Törökország rendelkezik a régió egyik legnagyobb hadseregével, saját, meglehetősen erős védelmi ipara van, valamint áttörő technológiákat fejlesztett ki a dróntechnika területén.
A Törökországgal folytatott katonai-technikai együttműködés lehetővé teszi a Perzsa-öböl országainak, hogy pótolják azokat a biztonsági hiányosságokat, amelyeket az Irán elleni háború tárt fel. A meglévő amerikai légvédelmi rendszerekhez hozzáadhatják a török drónkomponenst. Sőt, lehetőségük nyílik arra, hogy az amerikaiak által nem mindig teljes körűen szolgáltatott hírszerzési adatokat összevethessék az Ankarából érkezőekkel. Ezen felül török segítséggel a Perzsa-öböl országai saját gyártást indítanak a rakéták és drónok elfogásához szükséges technikai eszközök előállítására.
Néhány évvel a jelenlegi háború kezdete előtt Szaúd-Arábia hárommilliárd dolláros szerződést kötött török Bayraktar drónok beszerzésére. Tavaly ehhez a szerződéshez még néhány új is hozzáadódott – fegyvereket és harci járműveket gyártó vállalatokkal.
Szó szerint az Irán elleni bombázások kezdete előtti napon derült ki, hogy a szaúdiak a török KAAN vadászgép fejlesztésének befektetői között vannak. A konfliktus kezdete után pedig a török külügyminisztérium fokozta az együttműködést a Perzsa-öböl országaival, hazáját mind diplomáciai közvetítőként, mind fegyverexportőrként népszerűsítve. A régió számos állama jelenleg fontolgatja, hogy Ankarából megvásárolja az „Acélkupola” nevű integrált légvédelmi rendszert, amelyet az amerikai Patriot rendszer olcsóbb alternatívájaként hirdetnek.*
*Sőt, ebből a szempontból Törökország befolyási övezetéhez sorolhatjuk Azerbajdzsánt is, mellyel Irán nagyon rossz viszonyban van.
Az amerikaiaknak aligha tetszik partnereik közeledése Törökországhoz, hiszen a törökök gyakorlatilag megkérdőjelezik az USA-nak a Perzsa-öböl országainak védelmezőjeként betöltött monopóliumát. De Washington aligha fog úgy viselkedni, mint Kínával szemben, problémákat ígérve és szankciókra utalva. Végül is Törökország régóta megbízható szövetségese (többek között a NATO-ban is), akivel nem illik így viselkedni.
A feleknek minden esélyük megvan arra, hogy békésen megegyezzenek. Például Törökország vállalhatja, hogy nem szállít az Öbölbe olyan hírszerzési információkat, amelyeket az USA potenciálisan veszélyesnek tart magára nézve. Cserébe Amerika nem fogja akadályozni a török radarok és drónok beszerzését.
Ukrajna: technika a befektetésekért
Ukrajnából is kerülnek drónok a Közel-Keletre. Az orosz megszállók elleni teljes körű háború ötödik évében az ukrán védelmi ipar számos különböző drónrendszer gyártását sajátította el. Az arab országok számára a legérdekesebbek azok az elfogó drónok, amelyek képesek a levegőben megsemmisíteni a Shahed típusú nehéz kamikaze drónokat. Ezeket Oroszország és Irán is aktívan használja.
Ukrajna már megállapodott az Egyesült Arab Emírségekkel, Szaúd-Arábiával és Katarral egy stratégiai partnerségről, amely befektetésekért cserébe segítséget nyújt a drónok és más technika gyártásában. Az amerikai kormányzatnak ez az együttműködés egyértelműen nem tetszik, mert Ukrajna önálló szereplőként viselkedik és további finanszírozási forrásokhoz jut általa. Ez pedig a washingtoni nyomásnak amúgy is aktívan ellenálló Kijevet még engedetlenebbé teszi.
Ugyanakkor Donald Trump maga is lemondott az Ukrajna feletti befolyáshoz szükséges eszközeiről. A Perzsa-öböl országaival kötött „védelmi paktum” aláírásának pillanatára Kijevet közvetlen pénzügyi, katonai, sőt, még diplomáciai támogatás nélkül hagyta, gyakorlatilag a Kreml oldalára állva. Vagyis jelenleg nem állnak Washington rendelkezésre olyan valós eszközök, amelyekkel megakadályozhatnák, hogy Zelenszkij önálló közel-keleti politikát folytasson.*
*És ez volt a harmadik szarvashiba. Trump nem a hősiesen védekező, élethalálharcát vívó szövetségest látta Ukrajnában, hanem egy megszorult és ezért gyarmatosítható államot, amely ellene eszköztelen. Csakhogy most ő lett eszköztelen Ukrajna ellen.
A régió országait az Ukrajnával való szorosabb együttműködésre Oroszország álláspontja is ösztönzi, amely egyértelműen támogatja Irán álláspontját ebben a háborúban. Az oroszok hangzatos nyilatkozatokat tesznek arról, hogy készek elmélyíteni az együttműködést az arab világgal a biztonsági területen, de ezt maguk semlegesítik a kifejezetten bensőséges kapcsolatokkal, melyet a Dohát, Rijádot és a régió más városait ért támadásokért felelős rezsim vezetőivel tartanak fenn.
De a dolog nem ér véget itt. Léteznek olyan információk, melyek szerint Irán a célpontok kiválasztásához az orosz hírszerzés adatait használja. Egyelőre csak amerikai és izraeli célpontokról van szó, amelyeket az oroszok „megjelöltek” az iráni rakéták számára. De elméletileg ugyanazok a műholdak, amelyek az irániaknak továbbítják az amerikai flotta egységeinek vagy az izraeli katonai bázisoknak a koordinátáit, felhasználhatóak arra is, hogy rakétákat irányítsanak az arab országok katonai vagy polgári infrastruktúrájára.
Ezenkívül Irán, amely több éven át szállított támadó drónokat, és ezekkel Oroszország naponta csap le az ukrán városokra, most maga is – nyugati hírszerzési adatok szerint – importál orosz pilóta nélküli repülőgépeket. A világon pedig az egyetlen ország, amelynek valódi tapasztalata van ezeknek a kamikaze drónoknak a leküzdésében, Ukrajna. És ez az egyik fő tényező Kijev és a Perzsa-öböl országainak fővárosai közötti közeledésben.
Dél-Korea és India
Így az iráni háború, amelyet Trump valószínűleg egy ragyogó, villámgyors rezsimváltó hadműveletnek tervezett, máris a régióban való befolyás egy részének elvesztését jelentette az Egyesült Államok számára, amelyet az amerikaiak szinte saját hátsó udvaruknak tekintettek.
A fent felsorolt országok messze nem az elsők, amelyek készek az USA helyébe lépni az egyik vagy másik területen. Dél-Korea már vállalta, hogy több tízmilliárd dollár értékben szállít fegyvereket és haditechnikát az Egyesült Arab Emírségeknek. Ez ráadásul az Egyesült Arab Emírségekben és Szaúd-Arábiában történő rakétarendszereik, légvédelmi rendszereik és radarjaik gyártásának helyi gyártásra való átállásához is hozzájárul, amelyről már a jelenlegi háború előtt megállapodás született.
Franciaország már megerősítette katonai jelenlétét a régióban, és a jövőben valószínűleg készen áll majd arra is, hogy fegyvereit felajánlja az érdekelt öböl-menti országoknak. Egyre több ország kapcsolódik be a közel-keleti játszmába. India aligha fogja tétlenül nézni, ahogy az ellenséges Pakisztán új szövetségesekkel gazdagodik és növeli geopolitikai súlyát. Izrael a modern légvédelmi rendszereivel és páratlan adatelemző mechanizmusaival szintén egyre érdekesebbé válik biztonsági partnerként az arab országok számára – beleértve azokat is, amelyek hivatalosan még mindig nem ismerték el a zsidó államot.
Összességében Donald Trump anélkül, hogy tudta volna, egy egész eseménysorozatot indított el, amely természetesen nem fogja azonnal megszüntetni az Egyesült Államok befolyását a közel-keleti eseményekre, de azért jelentősen gyengíteni fogja azt.
Nos, ennyi esze van az amerikai elnöknek. Ennyire meggondolt, megfontolt és előrelátó elme. Nem lenne szabad még egy fakockát vagy egy üveggolyót sem a kezébe adni, mert az előbbit nem értené, az utóbbit elrontaná.
Forrás: Zóna