Orbán Viktor a fideszes kampányzárón, Budapesten, 2026. április 11-én (Fotó: Magyar Hang/Nyéki Martin)
Címkézünk lelkesen és szorgalmasan, főleg mostanában, amikor szabadabban lélegezhetünk, és nem kell attól tartani, hogy egy lájk miatt hajnalban becsönget hozzánk a rendőrség. Azt gondolom, ez egy alapvető, emberi igény, mert ezáltal azt gondolhatjuk, tisztábban látjuk a körülöttünk történő eseményeket és embereket. Megvan a fiókokon a fölirat, már csak az a dolgunk, hogy mindent a részünkről megfelelőnek tartott fiókba tegyünk, és nyugodtan alhatunk éjszakánként.
Nem, én sem vagyok különb. Keresem a jelzőket, amiket az elmúlt másfél évtized történései elé biggyeszthetnék, amikkel az országot minden területen leuraló és kivéreztető, sokak által maffiának nevezett csoportot jellemezhetném, de szinte mindig arra jutok, hogy nem találok megfelelő szavakat. És ez még inkább így van a nevezetes április 12. óta; mindnyájan láthatjuk, a maradék – tudják, a resztli – miként játssza taszító és kiábrándító színházát (lám-lám, mégis jönnek a jelzők!) az ország tiszteletreméltó házának, a parlamentnek a széksorai között.
De a legfontosabb: mit írhatnék arról az emberről, aki mindezt előidézte, levezényelte, uralta, ugyanakkor lenézte, és talán még undorodott is tőle? Vagy inkább imádta? Lényegében most már mindegy. Mit írhatnék arról az emberről, akiről másfél évtizeden keresztül mindenki beszélt, aki minden híradás része volt, a médiumok állandó szereplőjeként tetszelgett, akiről könyveket írtak? És mondjuk ki őszintén, aki nagy port kavart föl még az Európai Unióban is; az persze már egészen más kérdés, hogy milyen előjellel!
Aztán hirtelen beugrott egy klasszikus; az jutott eszembe, hogy a világirodalomban már mindenről megírtak mindent, csak mi, maiak hisszük azt, hogy még föltalálhatjuk a spanyolviaszt, de lássuk be, erről már lemaradtunk. Szóval csak keresgélnünk kell szorgalmasan, és mindenre találhatunk példát. Nekem a fentiek nyomán Thomas Mann örökérvényű és közismert – bár néha sajnos feledésbe merülő – klasszikusa jutott eszembe. Valamikor, a középiskolákban, ha jól emlékszem, még kötelező olvasmány is volt, de ha mégsem, az erősen ajánlott kategóriába volt besorolva: a Mario és a varázsló című novelláról beszélek. Föltételezem, hogy a történetet mindenki ismeri, de ha akadna, aki mégsem, én is erősen ajánlom az elolvasását: a tűréshatáron belüli hosszúságú és intenzív áthallásokat tapasztalhatunk olvasás közben.
A mű főszereplője a gnóm, rút kinézetű Cipolla, aki szinte hihetetlen képességekkel rendelkezik, ugyanakkor végtelenül aljas és gonosz. Mai megfogalmazással nyugodtan nevezhetnénk nárcisztikus pszichopatának, akit a súlyos jellemhibái miatt kizárólag egyetlen dolog érdekel, uralkodni az emberek fölött, végtelenségig megalázni őket, ezzel bizonyítani a világ felé: én különb vagyok mindenkinél, láthatjátok! És igen, hipnózissal eléri, hogy a pincérként dolgozó Mario őt, az undorító férget a kedvesének lássa, és a színpadon, a közönség előtt megcsókolja.
A végkifejletet ismerjük: Mario a „fölébredése” után lelövi az önmagát mindenek felettinek képzelő bűvészt, amin a közönség elemi erővel fölháborodik, mert úgy érzi, hogy elvették a játékát, pedig megfizette érte a belépőjegyet.
Fentebb már utaltam áthallásokra. Fizikai megsemmisítés mifelénk természetesen nem történt, de azon kívül minden szinten minden – ahogy mondani szokták – le van nullázva.
