Kerülöm a kommenteket, de makacsul többször is szembejött velem egy anyaországi hölgy ingerült felszólítása: hagyjuk magukra az erdélyieket, éljenek külön, magukban, „legyen vége”! És nyilván a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarokat is, ők is Orbánra szavaztak, semmi közük a magyarsághoz! Több ezer lájkot kapott!
Hát persze, miért is ne!? Mit veszíthetünk? Lássuk csak! Márai Sándor, Kassák Lajos, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Kós Károly, Kuncz Aladár, Sütő András, József Attila, Kányádi Sándor, László Gyula, Szentágothai János, Kosztolányi Dezső, Gion Nándor, Tolnai Ottó, Borsos Miklós, Bánki Donát, Jedlik Ányos, Grendel Lajos, Duba Gyula, Dobos László, Vári Fábián László, Fedák Sári, Kemény Zsigmond, Kriza János, Benedek Elek, Dsida Jenő, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Makkai Sándor, Bodor Ádám, Szilágyi István, László Gyula, Barabás Miklós, Nagy Imre, Mattis-Teutsch János, Jancsó Miklós, Márton Áron, Kovács Vilmos, Cseres Tibor, Mészöly Miklós; Keresztes Ildikó, Rúzsa Magdi, Trill Zsolt, Bács Ferenc, Kaszás Attila, Borbély Alexandra… Nem számítva néhány történelmi nevet (Hunyadi, Bolyai, Madách, Mikszáth, Jókai, Munkácsy, Arany, Ady, Csontváry Kosztka stb.), ez pusztán egy hevenyészett és korántsem teljes névsora azoknak a Trianon utáni, külhoni gyökerű, a történelmi Magyarország mai határain kívül eső területeiről származó, teljesítményükkel a magyar kultúra, tudomány, művészet nemzetközi tekintélyét is erősítő személyiségeknek.
Mit nekünk Ady? Kosztolányi meg a társai? Meg a hasonló teljesítménnyel kecsegtető majdani magyarok? Kukába velük!? Legföljebb nem énekeljük többé az ezeréves határhoz tartó zarándokvonaton, hogy „Édes Erdély, itt vagyunk”. Nem hozunk többé fenyőgallyakat Székelyföldről. Wass Albertet sem olvassuk többé. Kiiktatjuk életünkből Bartók erdélyi táncait meg Kallós Zoltánt és a táncházzenét.
Mind kuka! Áldassék Orbán nemzetegyesítése!
Tragikusan igazolja mindez Parászka Boróka keserű megállapítását: száz év (a gyengébbeknek: Trianon) óta még soha nem állt ilyen messze az anyaország Erdélytől. Hozzátehetjük: Kárpátaljától, Felvidéktől, Délvidéktől sem. Soha még nem volt ennyire tragikus a magyar-magyar iszony! Soha még nem fordult elő, hogy a székelyek saját maguk (nem a hatalom!) a kilátásba helyezett „tekenyővel” kergessenek el egy anyaországi művészt! Akár tetszik a produkciója, akár nem, a toleranciájára oly büszke Erdélyben ez eddig elképzelhetetlen volt!
Az anyaországiak ellenérzése érthető: a külhoni magyarok többsége (bár ezt sokan vitatják!) Orbánra szavazott, és a Bukás után is rendületlen Orbán-rajongással átkozzák az anyaországiakat!
A külhoniak ellenérzése érthető: Trianon óta, leszámítva az Antall-kormány rövid időszakát, azt hitték, végre egy budapesti kormány észrevette őket, foglalkozott velük. Orbán az erdélyi magyarok természetes „honvágyára” épített, arra a vigasztalan nosztalgiára, amely a trianoni talajvesztés óta minden budapesti vezetőben nem a személyt, hanem az anyaország vezetőjét látta, és ezért még Kádárnak is megbocsátotta hírhedt 1957-es marosvásárhelyi beszédét. Orbán erre építve állampolgárságot és szavazati jogot, ezzel történelmi elégtételt, méltóságot és erős közösségi érzést adott a külhoni magyaroknak. Mindennek az árával persze nem voltak tisztában. Az erősen manipulatív magyar közmédia burkából nézve pedig most elárultattak! Egyelőre nem találnak kapaszkodót. A kétségbeesett, józanító erdélyi értelmiségi hangokat nem hallják meg. Az ostobaságot törvényerőre emelő közösségi oldalak, valamint a magyar közmédia, a Híradó jelenlegi hiánya csak erősíti bennük a változatlanság, a dermedtség és tanácstalanság érzését.
A helyzet reménytelennek látszik. Lelki polgárháborúban állunk.
Parászkának abban is igaza lehet, hogy a Fidesz már nem, a Tisza még nem tudja, mit kezdjen a határon túliakkal. Orbán a Bukás után is kapaszkodik a határon túli témába, mivel ennyi maradt a politikai identitásából, csak ezen a területen nem szenvedett teljes vereséget. Kapaszkodik a határon túliakba, különösen az erdélyiekbe, szüksége van rájuk ahhoz, hogy fenntartsa a „nemzet miniszterelnöke” szerepét. Legalábbis annak illúzióját. Legalábbis önmaga számára.
A külhoniak tanácstalanok. A Magyar-kormány helyzetét nehezíti, hogy a Fidesz-propaganda folyamatosan torpedózza a jelenlegi kormánypárt és különösen Magyar Péter határon túli megítélését. A határon túli magyarok ügye pedig nem körvonalazódik. Az eddigi, sürgető, tűzoltó intézkedések: a kárpátaljai magyarok jogainak elfogadtatása, a Benes-dekrétum ügyében tett határozott magyar kormányzati lépések kétségtelenül jó irányba mutató gesztusok. Azonban, Parászka szerint, sokan úgy érzik, hogy még „nem artikulálja senki pontosan, politikai szinten, a magyar kormány számára követhető és számba vehető módon az egymástól jelentősen eltérő szlovákiai, romániai, szerbiai és ukrajnai magyar közösségek problémahalmazát”. Ezzel szemben azt tapasztalja, hogy helyi magyar politikai szervezetek, a kezdeti sokkból magukhoz térve, erősödni látszanak. A délvidéki pártelnököt magas szinten legitimálták, az RMDSZ pedig durva hadüzenetet intézett a budapesti kormánynak a magyar közpénzből bonyolult áttételekkel megvásárolt romániai magyar média einstandolásával. (Annyira reménytelennek látszik az RMDSZ megreformálhatósága, hogy Toró T. Tibor minapi, bátor interjújában inkább belső többpártrendszert vizionál, nyilván tudva, hogy ez – a felvidéki tapasztalatok szerint is – a magyarság parlamenti képviseletét kockáztatja)
A külhoniak tanácstalanságát csak növeli, hogy sokak szerint Magyar Péter gesztuspolitikájának részeként bizonyára az is szimbolikusnak tekinthető, hogy a magyarságpolitikának a korábbi miniszterelnök-helyettesi szintről helyettes államtitkári szintre helyezésével büntetni kívánja a külhoniakat….
(Abban viszont Parászka téved, hogy szerinte a Tiszának „nincsenek határon túli szakértői, cselekvőképes, hatékony politikusai, hogy ilyen emberállomány nem áll a rendelkezésére az új kormánynak: a határon túli szakértői gárdát éppúgy erodálta a NER, mint minden más szakpolitikai területet.” Kénytelen vagyok emlékeztetni őt arra, amit maga is tud: a Magyar Hang szerkesztőségében már jóval a választások előtt felállt egy hiteles, komoly, cselekvőképes, nem erodált, anyaországi és határon túli szakértőkből álló Magyarságpolitikai Műhely, amely még a választások előtt összeállított egy Magyarságpolitikai irányelvek című javaslatcsomagot…)
Annyi bizonyosnak látszik, hogy – minden más fontos feladat mellett – a magyar-magyar viszonyt illetően sürgősen dönteni kell: felejtsük-e el Kosztolányit és Sütő Andrást? Vagy – remélhetően – teljes ellenviharban, teljes szakértelemmel és empátiával elkezdjük mind itthon, mind külhonban a magyar árkok betemetését? Megbékítve mind az anyaországi szavazókat, mind a külhoni magyarokat?!
Új nemzeti szerződés és a csalást kizáró választójogi reform kell – Lapunk neves szakemberekből álló Magyarságpolitikai Műhelye ajánlást készített a leendő kormány számára.
A Magyar-kormány minden bizonnyal felismerte már, hogy a külhoni magyarokkal való törődés, a magyar-magyar viszony rendezése nem pusztán alkotmányos kötelezettség, nem pusztán egy-két mandátumról, hanem egy kormányzat önminősítéséről, önértékeléséről, belpolitikai imázsáról szól. Ez a kártya ma még Orbán kezében van, de könnyűszerrel felülüthető!
A Magyar-kormány minden bizonnyal felismerte már, hogy ami a szakértelmen, nyelvtudáson, a nép- és országismereten, a szomszéd népek nyelvének és gondolkodásmódjának, habitusának értésén, terepismereten és ismertségen, elfogadottságon és hitelességen túl a szomszédsági viszonyok meg a magyar-magyar viszony rendezéséhez leginkább szükséges: az empátia!
Empátia szükséges a diplomáciában: a magyar diplomácia több, mint száz éve képtelen megtalálni a megfelelő hangot a románokkal szemben, nem tudja kezelni a bukaresti politikát, nem tud érdemben reagálni a román diplomácia lépéseire. A többi szomszéddal kapcsolatban sem jeleskedtünk.
És empátia szükséges a külhoni magyarokkal szemben. A megfelelő érzelmi „antennák”. A külhoni, leginkább az erdélyi magyarok Trianon óta kevés empátiát tapasztaltak az anyaország részéről. Még a bécsi döntés utáni visszatérés örömét is megrontotta a kihelyezett anyaországi „táposok” empátiahiánya. A későbbi korszakokról nem is beszélve, leszámítva az Antall-kormány erőfeszítéseit, az empátiahiány december 5-én érte el mélypontját, amelyet valójában Orbán látszólagos, hamis empátiája sem kompenzált. Amint a jelenlegi viszony jól mutatja.
A Magyar-kormány minden bizonnyal felismerte azt, hogy a szomszéd országokban működő főkonzulátusokra, különösen a csíkszeredaira, és nem utolsó sorban a hosszú ideje vegetáló kulturális intézetekre milyen reménytelenül nehéz feladat hárul; a magyar-magyar viszonyban kulcsszerepet betöltő majdani vezetőikre pedig milyen embert próbáló, heroikus küzdelem vár.
Már ha őszintén akarjuk a magyar-magyar viszony helyreállítását. Már ha fontos még Kosztolányi! A külhoni magyarok türelmetlenül várnak. A Történelem pedig kíváncsian figyel bennünket!
