2026. augusztus 28-án. Mögötte a hivatal nyomozati elnökhelyettese, Tasnády Katalin (Fotó: MTI/Hegedüs Róbert)
Mindenkinek egy kicsit mást hoztak az április 12. óta eltelt hónapok: egyesek most feltehetően a ChatGPT-t kérdezgetik a külföldi országok kiadatási parancsainak mikéntjéről; más nagyvállalkozók a NER sírján kóvályogva próbálnak felocsúdni, hogy a verseny nélkül beesett milliárdok világa megszűnni látszik; míg megint mások, a politikai és társadalmi spektrum ellentétes oldalán stílusról, alkalmasságról, alkalmatlanságról, jogi diplomáról és legfőképp szimpátiáról vitatkoznak. De talán vitának mégsem lehetne nevezni azt a zsigeri boszorkányüldözést, ami kiválóan megmutatta az elmúlt évtizedek politikai kontraszelekciójának valós okát. Elismert kutatóból, megbecsült művészből, négy évtizede gyógyító orvosból két perc alatt inkompetens senkit csinálnak, ha a kommentfal ezt diktálja – erre ugyan kinek van szüksége? Ha ez így folytatódik, mi, magyarok hamarabb faljuk fel egymást, mint hogy az NVVH lecsukná az első bűnözőt.
Unger Anna nem olyan embernek tűnik, mint aki rászorulna bárki védelmére, ez az írás sem kifejezetten az ő személyéről szól. Pragmatikus, sallangmentes közlésmódja, direkt kommunikációja azt sugallja, nem a nyilvánosság előtt szerzett szimpátiapontok gyűjtögetésére fókuszál. Jól teszi, bár lehet, épp ez is okozta ezt a hatalmas botrányt. Mert amilyen diskurzus folyt az utóbbi napokban a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) vezetőjének személyéről, meg önmagában a rendszerváltás és az elszámoltatás mikéntjéről, az kifejezetten riasztó hozzáállás attól a tömegtől, amely alig néhány hónappal ezelőtt behúzta a fehérorosz kéziféket, és könnyes szemekkel Európa és az európaiság mellett tette le a voksát.
Nyilvánvalóan meglepő volt, hogy a bizottság döntése nyomán nem a közönségkedvenc Ligeti Miklós lett a befutó. Különösen annak fényében, hogy a Tiszának is jól mutatott volna a döntés: a Transparency jól ismert, nagy népszerűségnek örvendő, tapasztalt jogi igazgatója, aki a szavazatok elsöprő többségét magáénak tudva elkezdheti a munkát a hivatal élén. Mégsem ez történt.
A döntés, az előzmények és a történtek utózöngéje rengeteg aspektusból kínál némely esetben pozitív, de sokkal inkább intő és baljós példákat. Kezdjük a legfontosabbal: ha minden esetben a hangos kisebbség vagy akár jelen esetben a tagadhatatlan többség kezébe adjuk a választás jogát, igazán kár volt parlamentáris demokráciát játszani, és nagyjából felesleges tudni a térségi képviselő nevét is. Arra, hogy reddites kommentek alapján valaki gombot nyomjon, random generátorral kisorsolt 199 magyar állampolgár ugyanúgy képes. Tény, Ligeti Miklós a pozícióra minden szempontból alkalmas lett volna, a Tisza Párt mégsem engedett a nyomásnak, és a korábbi, visszavonulót fújt esetekkel ellentétben (lásd: Polgár Judit) nem is ígérte, hogy a döntést a közre bízza.
Ahogy mindannyian értünk a futballhoz, a vízügyhöz, az űrkutatáshoz és a közvélemény-kutatásokhoz, úgy most ezt a jelölési folyamatot is mindenki megszakértette a maga módján. Használhatnám azt a szót, hogy túlgondolta, esetleg túlkiabálta. Hasonló érzéseim vannak, mint amikor a főpolgármester-választás során Vitézy Dávidról derült ki, hogy nem lehet más, csak a Fidesz embere, miközben a napnál világosabb politikai helyzet volt, hogy ott és akkor Orbán kényszerhelyzetbe került: a jelöltje vagy harmadik lesz, és egy hatalmasat bukik, vagy beáll a számára kisebbik rossz mögé. Nos, egy kis idő eltelt, és azóta Vitézy sem fideszes a nép szemében.
Az NVVH kapcsán persze nagy a tét, és a 2024-ig tartó depolitizált közhangulat után jó látni, hogy az emberek láthatóan totálisan bevonódtak ennek a formálásába, de pont ebben a nagy akarásban köszönnek vissza azok a fideszes reflexek, amelyeket végső során mindannyian el akarunk kerülni. Történik mindez úgy, hogy a Fidesz, mint párt, lényegében labdába sem tud rúgni, és ha mégis hozzáér, leginkább tökön tudja csak lőni magát. Miért csináljuk ezt magunkkal?
Ami valójában történt, az az, hogy Unger Anna politológus, egyetemi oktató, docens elindult egy pályázaton. Ezt a pályázatot megnyerte. Azt mondja, van koncepciója, és azt is mondja, hat éven belül nem várhatóak jogerős ítéletek. Tegyük hozzá, ez már nem az NVVH kompetenciája, de nem köntörfalaz. A kollektív reakciónk pedig: hiteltelenítés, delegitimálás. Unger Anna fideszes, minden bizonnyal. A nulladik napon elbuktatni, a szavazást lefújni, a rendszerváltás megint elmarad, kész, lehet hazamenni, soha többé Magyar Péter.
A Tiszának van egy különös paradoxona: ha jól végzi a dolgát, illetve elvégzi azt, amit a kampányban megígért, az hosszabb, több ciklust beleértendő távlatokban saját magának tud politikai kárt okozni. Amennyiben kiépíti a fékek és ellensúlyok rendszerének valós erejét, illetve tartalmat ad az utóbbi tizenhat évben súlytalanul lebegő intézményeknek, az a pártnak és egyes politikusainak is fájhat, már amennyiben nem ringatjuk abba a hamis tévképzetbe magunkat, hogy ezen az oldalon mindenki feddhetetlen marad a következő években. És azért paradoxon ez, mert hogy is tudnánk azt vizionálni egy párttól, hogy maga alá tegyen, és „ne azt adja, ami a lényege?” A károkat minimalizálja, a szavazatot meg maximalizálja, nagyjából bármilyen áron.
Brutális, valóban történelmi feladat ennek a meghaladása. A Tisza Párt, ha trükközik az elszámoltatással, el fog bukni, de miközben már most az ördögöt a falra festjük, érdemes lenne arra is gondolni, hogy nemcsak a miniszterelnök, a köztársasági elnök és más közjogi méltóságok tudnak hatást gyakorolni a Fidesz utáni közbeszéd alakulására, hanem mi magunk is, egyének, akik bizonyos ügyek mentén aztán jelentős súlyú tömeggé tudnak alakulni. Az Unger-vitában ennek szintje és minősége a béka segge alatt volt.
Az alkalmasságot firtató kérdések, bizonytalanságok részei a demokratikus nyilvánosságnak, viszont nem dől össze a világ, ha valami nem az online hangadók kénye-kedve szerint alakul. Szintúgy, a mindenkori hatalmat kritizálni, vele szemben korrekciót eszközölni a civil társadalomnak bizonyos esetekben kötelező feladat. És eközben érdemes mély levegőt venni. Ha másfél évtizedet adtunk az életünkből ennek az embertelen rendszernek, ami mára a múlt, akkor néhány hónap igazán jár a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal vezetőinek is.
