Tüzes ló

Vágják a füvet a szomszédos parkban. Nézem, ahogy a huszonéves srác élvezettel kanyarog a kis traktorral, s amint elhajolnak az élek alatt a fűszálak, úgy lesz egyre tömörebb a maga mögött hagyott felület. Átsuhan a fejemen, hol van itt a „vágatlan május”, de aztán hagyom is továbbmenni a gondolatot, nem lehet egyszerre mindent jó irányba változtatni, türelem, türelem.

Megyek a boltba, veszek pár szem gombát, akciós. Rizottót tervezek, a hétvégi kakaslevesből tettem el alaplét, dús, gazdag ízű, fehérbor, parmezán, zsenge kerti borsóhüvely meg akad mellé, most már csak a krémes kavarásra kell odafigyelni. Az áruház nemrég nyitott, vadiújak a mérlegek, elég csak rájuk helyezni a zöldséget, gyümölcsöt, azonnal felismeri őket, nem kell nyomkodni gombokat. Ám most folyamatosan az eredeti ár villan fel, így mégiscsak jól jönnének azok a gombok, de nem találom sehol sem a modern szerkezeten. Ketten is odapattannak, az üzletvezető, meg egy fiatalabb férfi, utóbbiról kiderül, ő ért itt a „kütyükhöz”. Távirányítással átszerkeszti az árat, elnézést kérnek mind a ketten, mondom, sebaj, ilyen gyorsan oldódjon meg minden gond, s legyen működő, ami addig nem működött.

Kijövök, sétálok tovább a járdán. Oldalról ugrálva követ egy veréb, fehér pihét cipel a szájában. Ontják a nyárfák a puha, légies szöszöket, van aki prüszköl tőlük, másnak menet közben ugrik a szájába egy ilyen darab, attól köhécsel, s akad, aki őszre váltott hajjal lépdel miattuk. A verébnek, úgy tűnik, hasznára vannak, talán ezzel béleli ki a fészket, ahová fiókáit várja majd. Az embereket pedig az vigasztalhatja, hogy lassan lehullik az összes boholy, vége lesz ennek a időszaknak is hamarosan.

Tizenöt éve ezen a napon halt meg apám. Akkor szombat volt, most csütörtök. Nem tartok évfordulókat, a dátumokat is könnyen elfelejtem, de ez most mégis váratlanul eszembe jutott séta közben. Talán a bevásárlást igazoló blokkon ragadt meg a szemem önkéntelenül a hónapon, s a napon, s az agyam tárolta egészen a mostani felismerésig. Talán egy digitális kijelzőn vagy a kioszkban egy újság címlapján láttam meg a dátumot, abban a pillanatban tudomást sem véve arról, mit pásztázok, hogy aztán valami égi erővel sújtson le a felismerés: bizony, ma van az a nap. Tavaly elfelejtettem, csak két nappal később jutott eszembe, ám emiatt nem korholtan magam: akivel látatlanban nagyjából minden nap beszélgetünk, az amúgy is megbocsátja az ilyesfajta külsőségeket.

Hirtelen feltámad a szél, pedig eddig erősen tűzött a nap. Egy szórólapot sodor elém, zenés-táncos rendezvényt hirdetnek valahol a közelben. Apám-korú férfi a muzsikus, halkan meg is jegyzem magamban, milyen jól bírja az éveket, pedig ő is túl van már a nyolcvanon. Furcsa ez az „ő is”, mintha mi is ülnénk születésnapokat, mintha földi létben számolnánk azokat az éveket is, amik már régóta egy másik dimenzióban íródnak a naptárba. Nyárfapihék sodródnak a szemembe, lám, most jól jönnek, a könnyeket rájuk fogom.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 22-én.