Mindenki élete különleges, hiszen egyedi, de a Vas Istvánét mintha az Isten is arra teremtette volna, hogy elmeséljék. Kassák fogadott lányát, Etit szerette, aki azonban egy súlyos betegség következtében fiatalon meghalt. Ekkor egy „tinderes” időszak következett a költő életében, számtalan nővel ismerkedett meg és garniszállókban találkozott velük, de olyan is volt, aki férjezett asszony lévén kifejezetten kérte testi szolgálatait, s egy ízben, amikor a férj korábban jött haza, a felhevült ifjú a kamrába menekült.

Aztán beleszeretett az egyik kolléganőjébe, és forrón udvarolt neki, akkor viszont már ismerte Szántó Piroskát, aki végül a felesége lett, de csak nagyon végül: előbb még Marika beleszeretett Örley Istvánba, Ottlik osztálytársába és szépreményű kritikusba, valamint prózaíróba, Szántó Piroska pedig a vőlegényét várta haza a frontról. Közben második világháború, bujkálás Ottlikéknál (Vas zsidó származású lévén nagyon megbűnhődött volna képzelt bűneiért), Örley halála (egy bombázáskor nem várta meg, hogy lefújják a riadót, kiment cigarettázni, és egy gránitszilánk darabokra tépte), és nagy sokára a közös döntés, hogy most már lesz, ami lesz, együtt kell élniük, mint ahogy együtt is éltek aztán évtizedekig, mármint Szántó Piroska és Vas.

Az érdekes élet persze nem biztosíték semmire: mindannyian ismerünk olyan embereket, akik a legjobb viccet is elrontják. Vas azonban nagy prózaíró-tehetség is, a Nehéz szerelem és folytatása, az Azután igazán remek könyvek, az utóbbit a görög, az előbbit a román tengerparton olvastam újra, s mindkét tengerparton magával ragadott az a mesélni tudás, az az áradó és elemző történetmondás, amely jellemző rájuk. És ráérősen áradnak, ha szabad ezt mondanom, tehát saját entrópiájuk van, de a szerző nem kapkod, hogy minél hamarabb befejezze, amibe belevágott.

Nagy korszakok megbízható tanúja, olyan történelmi időszakoké, amelyek sok ember halálát hozták el, és még több ember gerinctelenségét mutatták meg. Vas legjobb barátja Radnóti volt, és mindannyian tudjuk, mi történt vele, s abban, ami történt, mekkora szerepet játszottak (az embernek alig jön a billentyűzetére ez a frivol ige) azok a szégyentelenek, akik a bolygó gyűlöletet (mert úgy látszik, ez mindig ott sunnyog az emberek között) a zsidók felé kanalizálták, s képmutató, fröcsögő cikkekben ostorozták azokat a lapokat, amelyekben még „zsidó szerzők” közölhettek. Akik mellesleg, mint Radnóti is, magyar költők voltak.

De Vas csak mesél: ez is rokonszenves benne. Nem akar utólag bosszút állni, nem akar igazságot tenni, nem akar senkit a falhoz állítani. Magát sem kíméli, s az ember meghökken, mennyire nem lepődik meg például azon, amikor egy orosz Marikát akarja valamiért cserébe (akkor, a háború kontextusában természetes lehetett ez, de évtizedek múlva már elemezhetett volna másképp). Csak hát ez is egy jó emlékirat sajátja: az olvasó örömmel és szívesen olvassa, de vitatkozik is vele, és szeretné, ha a szerzővel kávézhatna.

Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2026. június 29-én.