Az elmúlt években nagy figyelemmel kísértem Hadházy Ákos és Márki-Zay Péter politikai munkáját. Mindketten azok közé tartoztak, akik akkor is következetesen emelték fel a szavukat a korrupció, a közpénzek magánvagyonná alakítása és a jogállam leépítése ellen, amikor ezért komoly politikai vagy személyes árat kellett fizetniük. Számos ügy feltárásában elévülhetetlen érdemeik vannak, és a múltban mindig egyetértettem a kritikáikkal. Éppen ezért érdemes komolyan venni azt is, amikor most bírálatot fogalmaznak meg az új kormánnyal szemben, hiszen a demokrácia egyik alapja, hogy a hatalmon lévők számíthatnak a saját korábbi szövetségeseik kontrolljára is.
Csakhogy a politikai szerepek április 12. óta gyökeresen megváltoztak.
Az ellenzéki politikus feladata elsősorban a visszásságok feltárása és a veszélyek jelzése. A kormány felelőssége viszont már az, hogy olyan intézményeket hozzon létre, amelyek nem pártokra, személyekre, hanem általánosan alkalmazható, robusztus szabályokra épülnek.
Ez a különbség helyezi új megvilágításba Márki-Zay Péter egyik legutóbbi bejegyzését, különösen azt a kifogását, hogy Hadházy Ákos nem lehet a készülő Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal vezetője.
Első hallásra ez akár felháborítónak is tűnhet, hiszen ha valaki hosszú éveken keresztül következetesen harcolt a korrupció ellen, miért ne vezethetne egy ilyen intézményt? A válasz azonban szerintem nem Hadházy személyében, hanem a jogállami intézmények természetében keresendő.
Egy ilyen horderejű hivatal vezetőjének kiválasztásakor ugyanis nem egyetlen ember múltbéli érdemeit kell mérlegelni, hanem olyan általános alkalmassági feltételeket kell rögzíteni, amelyek minden jelentkezőre egyformán és kötelezően vonatkoznak. A társadalmi egyeztetésre bocsátott tervezet szigorú szakmai és összeférhetetlenségi feltételeket tartalmaz. Lehet vitatni, hogy a politikai „lehűlési idő” vagy a megfogalmazott szakmai végzettségek ésszerűek-e, de ha valaki kizárólag azért szeretné megváltoztatni ezeket a passzusokat, mert egy konkrét személy nem felel meg nekik, akkor óhatatlanul a személyre szabott jogalkotás hibájába esik. Ez az érvelés azért is különösen visszás, mert a Tisza-párt egyik leggyakoribb kritikája a korábbi
kormánnyal szemben éppen a pillanatnyi érdekeiken alapuló vagy személyekre szabott,
jogalkotás volt.
Itt érkezünk el a jogállamiság és az intézményépítés legkritikusabb pontjához: a kivétel-tétel halálos csapdájához. Ha egy politikai közösség elkezdi lazítani a jogállami normákat – történjen az bármilyen érthető, érzelmi vagy morális alapon –, mondván, hogy egy adott személynek elnézzük a formai követelmények hiányát, mert ő a mi oldalunkon áll és feddhetetlen, azzal kinyitja Pandóra szelencéjét. Ezen a csúszdán hihetetlenül könnyű visszazuhanni pontosan abba a kapcsolatokon, érzelmeken és egyéni szívességeken alapuló urambátyám-politikába, amelyet az áprilisi rendszerváltás épp le akart bontani.
Ennek az érzelmi alapú engedékenységnek ugyanis súlyos ára van a jövőre nézve. A jogállami normák lényegében megkerülhetetlen védőhálók. Ha egy tisztességesnek tartott politikus kedvéért átvágjuk ezt a hálót, a lyuk ott marad a rendszerben, amit egy jövőbeli, esetleg már kevésbé jó szándékú vezetés gátlástalanul ki fog használni, joggal hivatkozva a korábbi precedensre. A modern államszervezés alapja nem a „jó király” illúziója és nem is csupán az emberek jóságába vetett hit, hanem a kiszámítható intézmények megbízható működése.
Ha egy intézmény tekintélye és ereje kizárólag egyetlen karizmatikus vezető személyes nimbuszán múlik, az a rendszer rendkívül sérülékeny. Az igazán erős intézményeknek túl kell élniük az alapítóikat és aktuális vezetőiket. Természetesen mindez nem csorbítja Hadházy Ákos érdemeit, de a kiváló korrupcióellenes munka elismerése nem kizárólag egy intézményvezetői székben ölthet testet.
Ugyanezzel a higgadt, intézményi logikával érdemes vizsgálni Márki-Zay Péternek azt az állítását is, miszerint a hivatal szükségszerűen a mindenkori kormány bábja lesz. A jogos óvatosságot érdemes különválasztani a tényállítástól. Jelenleg még nem állnak rendelkezésre azok a végleges jogszabályok, amelyekből tényként lehetne kezelni a politikai irányítást; az alkotmánymódosítás hivatalos indoklása épp a fékek és ellensúlyok megerősítését célozza.
Az aggály érthető, de korai. Ami pedig a képviselői mandátumok időkorlátját illeti: noha ez a megoldás az európai demokráciákban ritka, a politikai elit megújulását kikényszerítő szándék miatt ez egy teljesen legitim alkotmányos vita. Két demokratikus felfogás ütközik itt, nem pedig a demokrácia és az önkényuralom.
A legfontosabb tanulság végső soron az, hogy a rendszerváltás után kíméletlenül új mércét kell alkalmaznunk. Éppen azért akart a társadalom új politikai kultúrát, hogy ne személyi lojalitásokra, hanem normákra épüljön a közélet. A jogállam egyik legfőbb ismérve az, hogy a szabályok nem azért változnak meg, mert egy kivételes képességű ember éppen az útjában áll.
Ez az az elv, amelyet Hadházy Ákos és Márki-Zay Péter is következetesen képviseltek az
ellenzéki évek alatt, és amelynek a mostani, kormányzati felelősséggel terhelt vitákban is a legfőbb zsinórmértékül kell szolgálnia.