A parlamenti választás után hetekre, talán hónapokra volt szükség, mire nagyjából kezdtük felfogni, hogy a miniszterelnököt nem Orbán Viktornak, hanem Magyar Péternek hívják, hogy az Országgyűlésben nem a Fidesznek, hanem a Tiszának van kétharmados többsége, hogy megbukott – tényleg megbukott – az a rezsim, amelyik megcsúfolta a kereszténységet, rémálommá változtatta a magyar demokráciát.

A hatpárti összefogás 2022-es kudarca dühöt, kilátástalanságot és apátiát hagyott maga után, reménységnek nem maradt más, csak a „minden véget ér egyszer” kevéssé lelkesítő bölcsessége.

Egyre kevesebben bíztak abban, hogy az önkényuralmi módszerekkel dolgozó Fidesz leváltható, és egyre többen törődtek bele abba, hogy a fideszes bűnbanda örökre – legalábbis Orbán Viktor élete végéig – a nyakunkon marad.

Ezzel szemben már száz nap telt el azóta, hogy megalakult a Tisza-kormány. Újra van egészségügyi, oktatási vagy például környezetvédelmi minisztérium. Az utcákról, mintha sosem léteztek volna, nyom nélkül eltűntek a gyűlöletplakátok. Megszűnt a lélekmérgező heccpropaganda. A putyini Oroszország körbeudvarlása helyett a Tisza egyértelműen elkötelezte magát Európa mellett. Közben a Fidesz, amely maga alá gyűrte a magyar államot, pártszolgálatosokkal tömte tele az elvileg független intézményeket, és elhitte, hogy végérvényesen bebetonozta magát a hatalomba, romokban hever.

Nem árt emlékeztetni magunkat arra: két és fél évvel ezelőtt, mielőtt Magyar Péter színre lépett volna – gondoljon róla bárki bármit –, teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez bekövetkezhet.

A tiszás miniszterelnök a saját oldaláról érkező kritikák szerint is túlmozgásos, forrófejű, túlságosan öntörvényű. Van benne igazság. Ha azonban hiányozna belőle az időnként túlkapásokat is szülő megszállottság és – Platón más összefüggésben használt kifejezésével élve – a „szent őrület”, akkor sejthetően eszébe se jutott volna, hogy fideszes múltja dacára nyíltan szembeszálljon Orbán Viktorral és az állampárttal. Az pedig még kevésbé, hogy képes lehet magyarok millióit győzelemre vezetni. Paradox módon a Fidesz rendszere termelte ki azt a személyiséget, aki eséllyel veheti fel vele szemben a küzdelmet.

Nem csupán a választóknak szokatlan érzés, hogy Magyar Péter a miniszterelnök, hanem magának Magyar Péternek is. A kormányfői szerepkört még be kell laknia, de azt már több alkalommal bizonyította, hogy gyorsan tanul: ha változnak a körülmények, pillanatok alatt alkalmazkodik az új helyzethez.

A „száz nap” nem törvénybe foglalt határidő, hanem szokásjogon alapuló türelmi időszak, mikor is az ellenzék az átadás-átvétel nehézségeire tekintettel visszafogja a hivatalba lépett kormány elleni bírálatait. Módfelett kérdéses, a Tisza megkapta-e a Fidesztől a kellő méltányosságot (nem, de nem is vártunk mást), a türelmetlenkedő választóknak viszont érdemes belegondolniuk abba, mennyire diszfunkcionális, súlyos működési zavarokkal terhelt állapotokat örökölt az új kormány.

A gazdaság rendbetétele mellett a Tisza egyik nagy próbatétele az lesz, hogy legalább részben sikerül-e megvalósítania az elszámoltatást és a beígért vagyonvisszaszerzést. Ha ezzel csalódást okoz, és az ország kirablása miatt – egészen Orbán Viktorig bezárólag – nem történik meg a felelősségre vonás, akkor saját erkölcsi alapjait kezdi ki, morálisan ellehetetlenül. A másik kulcskérdés az, megszületik-e az új választási törvény, amely a kisebb pártokat is engedi levegőhöz jutni, és a kétharmad valószínűségét minimálisra csökkentve megteremti az arányos(abb) parlamenti képviselet lehetőségét.

„Éhezés vezetett szexuális bántalmazáshoz egy gyerekotthonban” – friss hír, egy a sok közül, ami megmutatja, hogy szinte minden területen leépüléssel járt, tarthatatlan viszonyokat hozott létre a Fidesz kormányzása.

A társadalom poszttraumás stresszben szenved. Az is bőven elég, amit eddig tudtunk, de az előző kurzus eltitkolt ügyeivel csak mostanában szembesülünk.

Attól tartunk, az elmúlt tizenhat év feldolgozásához többször száz nap is kevés lesz.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. augusztus 20-án.