Fotó: Beliczay László/Magyar Hang
A tavasz mámor. A nyár szenvedély. Az ősz hozza el a józanságot!
Magyarország megváltozott. A pillanat ereje, a csillagok állása, de leginkább a társadalmi kollektív szenvedély olyan földindulást generált, amely az egész pusztán végigsöpört. A felszínen minden fertőzött gyomnövényt magával ragadt, a föld alatt azonban ott maradtak a magok és a mindent átszövő gyökérzet – közös traumák formájában.
A politikai változások a felszínen mennek végbe, pillanatnyi érzések generálják őket. Rajongás, gyűlölet, harag, szenvedély. A mélytisztítás azonban az egyének szintjén kezdődik. Szembenézéssel; a hibák elemzésével és beismerésével.
Nem kerülhetjük ki a kérdést, mi vezethetett odáig, hogy Magyarország a kétharmados kormányok hazája lett. Egyrészről hibáztathatjuk a legerősebbeknek kedvező aránytalan választási rendszert. Mutogathatunk a Fideszre, az „óellenzékre” (ki nem állhatom ezt a szót) vagy Magyar Péterre is, de véleményem szerint értékesebb következtetéseket tudunk levonni, ha a társadalom szerepét vizsgáljuk ebben a drasztikus folyamatban.
Hosszan lehetne és kell is elemezni ezt a parlamenti kétharmadokban testet öltő társadalmi polarizációt. Most mégis két szóban szeretném kiemelni ennek a jelenségnek egy meglátásom szerint fontos és megkerülhetetlen aspektusát: érzelemből szavazunk.
A sikeres és jó politikus kihasználja a pillanatot; rövid távon alkalmazkodik, közép-, és hosszú távon épít. Ne kergessünk illúziókat! A hatalom nem fogja elvégezni helyettünk a mélytisztítást! Ha érzelemből szavazunk, rámennek az érzelmi azonosulást erősítő tényezőkre, és esetleg közép- vagy inkább hosszú távon, ha becsületes hazafiak, olyan intézkedéseket hoznak, amelyek elősegítenek bizonyos társadalmi változásokat. Így például a polgárosodást, a társadalmi mobilitást vagy éppen az aktívabb alulról szerveződő szerepvállalást.
Ne bízzuk magunkat a politikusokra; a gyökeres változást az otthonokban, a közösségi tereken és a közösségi média felületein kell elkezdeni! A kormányt leváltottuk. Tekerjük egy kicsit lejjebb az indulatokat, és szektásodás helyett végre kezdjünk el racionális alapon, észérveket szem előtt tartva politizálni! A hurrikánt a felszínen a szív generálja, de a gyökértelenítést, így a valódi gyógyulást az agy idézi elő.
Kis közéleti naplóm bejegyzései relatíve kevés olvasóhoz jutnak el; mégis, ezen a kis mintán is megfigyelhetőek bizonyos érzületek, viselkedésminták. Amint szembemegyek az új kormány álláspontjával egy adott kérdésben, érkezik néhány megjegyzés, amelyben a hozzászóló szóról szóra Magyar Péter és a kormány álláspontját mondja vissza. Ez persze nagyobb mintán még inkább szembetűnő; csak elég rápillantani a kommentmezőre egy olyan cikk alatt, amelyben egy Fidesztől független közéleti szereplő konstruktív módon a kormányt kritizálja. Fénysebességgel a digitális tetthelyre viharzik egy hangos tömeg, amelynek tagjai olykor személyeskedve, olykor a posztoló „Fidesz-ellenességét” megkérdőjelezve kérik számon a szerzőn az autonóm véleményt.
A felszínen minden megváltozott. A mélyben azonban javarészt csak a régi reflexek élnek tovább.
Miért veszélyes ez? Az érzelmi azonosulás a mérlegelés hiányát eredményezi – általa a választópolgár elveszti józan ítélőképességét, és tűzön-vízen át követni kezdi az általa imádott politikust és a szektát, amely köré szerveződött. Az egyet nem értők jelenléte csak fokozza az azonosulást; vagyunk mi, élén a vezérrel, és vannak ők, akik ellenünk dolgoznak. Innentől már csak az adott „vezéren” múlik, milyen célokra és milyen mértékben használja ki ezt a jelenséget. Ha radikalizálódik, a szekta is megy vele; Ha kirekeszti a nemzetből a másképpen gondolkodókat, a hívek is hasonlóan cselekednek. A droidhadsereg követ és nem gondkolkodik.
Előző kormányunk legalapvetőbb ösztönökre építő manipulatív kommunikációjával tudatosan serkentette ezt a folyamatot. Magyar Péter a kormányváltás érdekében szintén rájátszott ezen ösztönökre. Talán joggal remélhetjük, hogy az új kormány közép- és hosszú távon már nem a sebek mélyítésében lesz érdekelt; mégis, teljes bizalmat adni a hatalomnak önfeladás. A politika világában bármi megtörténhet, ezért mindenekelőtt a társadalomnak alulról szerveződően kell gyökerestül megváltoznia annak érdekében, hogy a hatalmi játszmában ne játékszer, hanem játékos legyen.
Immáron tizenhat éve (és lesz ez húsz is) a teljhatalmak országa vagyunk. Kétharmadot adunk a kormányok kezébe, amelynek birtokában a füstös szobákban egy kerekasztal társasága bármit megtehet. Eközben az ország egyik fele mindenre tapsol és bólogat, a választópolgárok másik fele pedig áldozati pózba vágja magát, és panaszkodik.
A győztes mindent visz, a vesztes mindent elveszít. Nincs párbeszéd, nincsenek együttműködések, kompromisszumokat igénylő koalíciók. A politikában a társadalom lélektana köszön vissza; azé a társadalomé, amelynek egy jelentős része a politikát történelmi okokból kifolyólag a népmesékben látott jó és gonosz harcaként értelmezi. Az érzelmi alapon történő teljes azonosulás, amelyet pszichológiai szempontból vizsgálva véleményem szerint a félelem szülte patológiás kimaradási vágy generál, lentről leteszi a teljhatalmak országának alapkövét; a politikusoknak már csak egy jó adag manipulációra van szükségük a további (le)építéshez.
Jelképesen megkongatom a vészharangot. Azt javaslom, nézzünk magunkba! Elemezzük, mi vezethetett idáig! Miért igényeljük immáron lassan két évtizede azt, hogy egy általunk valamilyen oknál fogva szimpatikusnak vélt miniszterelnök és kormánya hazánkban mindenható legyen? Meddig hagyjuk, hogy érzelmeink megfosszanak bennünket a józan gondolkodástól?
A felszínen végigsöpört az ár; a föld alatt a magvakon múlik, milyen szárakat növesztenek.
