Kedves Hugovics Titusz, kenyeres és írótársam néhány kolozsvári, de főként bukaresti évadban, valamint a szolipszizmusban, a sörben és a gyomorvérzésben!

[…]

„Bukarestiségeddel” küszködsz (valamint egyebekkel). Történetért történetet cserébe, elmondom én is a magamét. Kettőnkről, vagy akkori sokadmagunkról. A lakhely meghatározásának dilemmáiról. Teszem ezt azért is, mert a tündéri borzasztósághoz hűséges jómagad ellenében én több várost és két országot is „belaktam” közös ifjúi, sőt ifjonti éveink óta – és illetőségem máig kérdéses maradt, a tárgyban tehát illetékesnek érzem magamat.

1971 egyik áprilisvégi éjszakáján a Tűzvigyázó torony mellett kiszálltam a taxiból, egyik közösen szeretett-utált ismerősünk mellől, és amint ő tovább hajtatott, szemben találtam magam egy derékig érő rendőrrel. Tüzet kértem tőle. Humorérzék nem foglaltatván a szolgálati szabályzatba, bekísért az őrsre. Nem kell, bár utóbb szokás, politikai okot, szándékot tulajdonítani a közegi gesztusnak. Éppen csak egy országos ünnep előestéjén voltunk helyileg, vagy pártkongresszus következett, és ilyenkor sűrűbben fésülték az utcákat. Alig pár napja kerültem fel vidékről (vidékre), a Kriterion Kiadóhoz, te meg az az időben alakult A Hét szerkesztőjeként honosodott bukarestinek számítottál már a lakásbérleteddel. Nálad és benned laktam egy ideig. (Feljártak hozzád felszerződött magyar tévés- és korrektorlányok is; úgy látszott, lesz a dologból valami.)

Már az adatfelvételnél bajba kerültem, de idült jóhiszeműségemben ezt nem vettem észre. Bukaresti lakcímemet kellett volna megadnom. Mondtam tehát: A Mihai Bravu és a Colentina (?) kereszteződése mögött van egy kis utca, áll elöl egy panellház, na, ott, a második emeleten, a hosszú, sötét folyosó egyik ajtaja mögött tanyázom, a linóleumpadlóra terített paplanon. Nem tévesztem el, mert az előtt az ajtó előtt – holmi erdélyi pedantériából kifolyólag – kerek lábtörlő hever. A többi néma kosz.

Mint látod, hozzád, könyved írásaihoz hasonlóan, kedélyességgel igyekeztem enyhíteni, netán menteni a helyzetemet. Az igazi ok viszont – veled ellentétben – a lakcímemet illető tudatlanságom volt. Hanyag emlékezetkiesés? Vagy otthonosság? Lehetséges, hogy ifjan természetesnek éreztem ott-létemet, s még az is lehet, hogy olyannyira sajátomnak véltem az országot, hogy fölöslegesnek tartottam megjegyezni az utca nevét? A tiedet tudtam, mióta egy kedvesen kiváló novellinóban felfedezted a világ legerősebb állatát: a gyémántszút. Vagyis, hogy a tökéletesség, a legkeményebb anyag is kikezdhető, romlandó. Neked ezt fizikusként, íróként egyaránt tudnod illett. (S ma mi van velünk?)

A kihallgató előtt azonban, az utca nevéhez hasonlóan, noha más okból, elhallgattam a nevedet. Megsejtettem, hogy valami súlyosabb ügybe keveredtem azzal, hogy átmentem a néptelen úttesten, az éjszakában. Előbb részegnek néztek, és letegeztek. Utóbb kiderült, hogy józan vagyok, és a tegező forma bevett román nyelvi alakzat. (Jut eszembe. Magyarhonban is tegezgetnek, noha nem nyelvtani kényszer vagy szabály folytán.) Látom viszont – hozzád illő fordulattal: viszontlátom –, hogy te is eljátszadozol egy másik nyelv szavaival, és élvezem is, hogy ennyire „otthon vagy benne”. A letegezést viszont azóta te is megszokhattad.

Józanságomra fény derülvén – és abban a fényben süvölvény betörőktől, garázdáktól vettek épp ujjlenyomatot mellettem –, hülyének néztek rendőrileg. Szerkesztői mivoltom felfedése után ez a hatósági vélelem megerősítést nyert. Látom, ilyen-olyan kinevezések (demokratikusabban: jelölések és megválasztások) kapcsán veled is ez történt: hja, a csetacean művész, vagyis kelekótya. Azt is látom, hogy ezekben a kis írásokban te magad is elbolondozol ezzel a bolondsággal. Sajog pedig itt-ott a helye.

Ennyit tartottam illendőnek elmondani most az illetőséget illetően. Második köteted (egyik) előszavában majd arról értekezem, miképpen tanultunk kaláberezni a puszta padlón, miképpen játszottunk a rímekkel Klopiczki Ferdinánd szerelméről („Budoár-homályban hogy ültek őkelmék, / és susogtak az asszonyon kéjesen rőt kelmék, / Szóba került egy olasz, sőt egy dalmát, / Az asszonylelkek mind oly éji barnák”), hogy vitt haza téged egy őshonos villamosvezető, tábla vajért állítva a váltókat az éjszakai Bukarestben; valamint egyéb fontos dolgokról.

Addig is vigyázz Tűzvigyázó toronyra, és postafordultával közöld: mi az az entropikus idő?

Budapest, 1999. augusztus

Előszó Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek (2000) címú kötetéhez.

Csiki László (Sepsiszentgyörgy, 1944. október 5. – Budapest, 2008. október 2.) magyar költő, elbeszélő, drámaíró, forgatókönyvíró, műfordító. Három nappal a hatvannegyedik születésnapja előtt halt meg gyomorvérzésben.