– Remélem – mondotta Horváth A., aki sajtóvezérként, széles körben diplomáciai érzékéről nevezetes –, feladunk Jenőnek egy szép táviratot…
– Jenőnek? – csillant fel a házi atomszakértő Ágoston H. felcsillanásra hajlamos szeme. – Jenővel utaztam ma a buszon – közölte. És szemmel láthatóan boldog volt.
– Hogy nézett ki? – emelte fel fejét a kéziratból Baróti P., miközben halk aggodalmával nemcsak Jenő téli betegeskedésére célzott, de homloka ráncaiban az is kiviláglott, hogy rovatvezetői minőségében a nagy kortárs iránti személyes felelősség sincs a lelkétől távol.
– Elgondolkozott volt – jelentette ki Kacsir M, az országos hírű évkönyvszerkesztő, amivel azt jelezte, hogy őtőle még egy széles látókörű fizikus sem fogja Jenőt elhódítani. – Szép fej – hullott ekkor közénk ebben a tavasziasan villódzó légkörben, akár egy közeli fáról való virágszirom A. Nagy M. lírai költő sóhaja. – Én is gyakran látom. – És amúgy riadt tekintetében melegen világolt a naiv tisztaság.
– Már meg se haragudjon, Szőr – mondotta akkor egy Rostás Z. nevezetű szociológus és közvélemény-kutató –, ha én magának lettem volna, Jenő bácsival egy komoly magnetofonos interjút készítek. – Rostás! – mondottam a rám jellemző atyai melegséggel –, maga mint mindig, most is rosszul informált. Az interjút ugyanis Szávai már el is készítette.
– Persze – szólt közbe Szávai G., és arcának szemüveg és mosoly közötti része ezúttal az átlagnál is pirosabb volt –, azt nem tudja még a modern szociológia, hogy mi, etédiek kiküszöböltük a magnót. Jenő könyvet írt, hogy abban a kérdéseimhez illő válaszokat megtaláljam.
– Azért a beszélgetés sem rossz – vélekedett egy állig szakállas, szőke Trabant-sofőr, Kászoni Z. I., szerényen célozván arra, hogy a romániai sajtóban egyedül neki sikerült Onedin kapitánnyal interjút készíteni.
– Beszélgetni? – kérdeztem akkor én kissé elgondolkozva. – Beszélgetni nagyon fontos. Én Jenővel nagyon sokat beszélgetek. Megesik, hogy mikor leírok egy mondatot, és bele akarom magamat helyezni az európai kontextusba, akkor vele beszélgetek. Sőt, mikor valaki megbánt, mindig ő jut eszembe. Szemének az a meleg hunyorítása, amellyel – találkozván – tudomásul vesz. Szervusz, szervusz – mondja ugyanakkor. Mert csak ennyit mond, de tovasiető mosolyában az van, hogy tudja, hogy rendben van. Vagy még inkább ez: előbb-utóbb minden rendbe fog jönni.
– Fontos! – szögezte le Pápai J., a pszichológus. És még hozzátette: – Jenő nélkül nehezebb lenne. Nos, így alakultak az események a szerkesztőségi nagyszobában ezenalapzárta előtti délelőttön. Egy Sugár T. nevű teatrológus, a román irodalom őre, esküdni mert volna, hogy Jenőt köszöntendő perceken belül előkerül szekrényemből a világbajnoki színvonalú szilvórium, amikor váratlan incidens árnyékolta be a lelkeket. Fenti események alatt ugyanis végigjelen volt egy Pali. Másképp nem nevezhetem. Egy hírlapirodalmi tettestárs, aki közvetlenül a szilvórium előtt feltett egy kérdést. Magam csak azt láttam, hogy a nagyszoba az irodalomtól a fizikáig és a szociológiától a lélektanig sértetten fordult el az illetőtől.
– Mi történt ott? – kérdeztem akkor elnöki minőségemben szigorúan. – No de ilyet! – gyűlt haragra az atomszakértő. – Azért mindennek van határa.
– A vendéglátásra érted? – rejtettem el kérdésemben a finom kritikát.
– Hát tudod, mit kérdezett ez az… ez az illető? – hüledezett fent nevezett atomtudós.
– Nem — feleltem nemes egyszerűséggel.
– Azt kérdezte, hogy ki az a Jenő…
És e szavak után döbbent csend ereszkedett a redakcióra.
Megjelent A Hét 12. évfolyama 17. számában 1981. április 24-én.
„Jenő”, így emlegettük, Eugen Jebeleanu író, költő, szerkesztő, Huszár Sándor, A Hét és a magyar irodalom akkor hetvenévet töltött nagy barátja volt.
A kis „riport” jól érzékelteti a hangulatot, amelyben a lap szerkesztőségi értekezletei zajlottak. Nem éppen mindig, és nem sokáig: 1983-ban a főszerkesztőt Horváth Andor főszerkesztő-helyettessel együtt leváltották. Bennünk hirtelen az addigi Bukarestnek is vége lett.
