A csernobili atomerőmű-baleset 1986. április 26-án történt a Szovjetunió egyik tagállamában, Ukrajnában, a Pripjaty és Csernobil városok melletti Lenin-atomerőműben.
A baleset következtében nagyon jelentős radioaktív szennyeződés jutott ki a környezetbe: többek között 50·106 Ci radionuklid került a légtérbe, aminek 70 százaléka Fehéroroszország területére jutott. A kihullott radioaktív cézium-137 izotóp mennyisége 37 000 Bq/m2 volt, a baleset 5200 petabecquerel radioaktivitással terhelte a környezetet. A szennyezés a szelek szárnyán először a Balti országokba, Svédországba, Finnországba és Norvégiába jutott el, de az Ibériai-félsziget kivételével egész Európában megemelkedett sugárzást figyeltek meg.
A katasztrófa egy biztonsági teszt során következett be, amellyel azt a helyzetet próbálták szimulálni, amikor valamilyen külső hatásra az erőmű áram nélkül marad, és az atomreaktorok hűtéséhez szükséges vízbetáplálást ez alatt az időszak alatt is biztosítani kell. A protokoll szerint ezt dízelaggregátorok biztosították, ám a folyamatnak volt egy rövid, bizonytalan időszaka, amikor az aggregátorok már bekapcsoltak, de még nem pörögtek fel eléggé, hogy megfelelő mennyiségű áramot termeljenek. Ennek az időszaknak az áthidalására az az ötlet született, hogy a leálló rendszerben a lassan lepörgő turbinák még termelnek elég áramot addig a rövid ideig, amíg a dízelaggregátorok be tudnak lépni. Ezt az elképzelést kellett mérésekkel igazolni egy amúgy is tervezett karbantartási leállás során.
A teszt folyamán azonban váratlan események történtek. Először is az ukrán villamosenergiaelosztó-rendszer kérésére a teszthez már megkezdett teljesítménycsökkentést 50 százalékos teljesítményen meg kellett állítani, ami beindított egy már az 1940-es évektől ismert káros folyamatot: alacsony teljesítményű reaktorüzem mellett a működés instabillá vált, és reaktivitást csökkentő xenon termelődött a reaktormagban, ám a kezelőszemélyzet ezt nem ismerte fel. A leállás késleltetése miatt két műszak is váltotta egymást, mire éjfél előtt nem sokkal nekiláthattak a teszt végrehajtásának. Ennek első lépéseként a 3200 MW névleges teljesítményű, de már fél napja 1600 MW-on üzemelő reaktor teljesítményét 700 MW-ra – a teszthez előírt mértékre – csökkentették, ám a teljesítménycsökkenést nem sikerült ezen a szinten megállítani, hanem az a xenonmérgezés miatt spontán tovább zuhant, egészen a névleges teljesítmény kevesebb mint egy százalékáig, 30 MW-ig. Ekkor a tesztet vezető Anatolij Gyatlov főmérnökhelyettes utasítást adott a teljesítmény megemelésére, hogy a tesztet el lehessen végezni. Alekszandr Akimov műszakvezető és Leonyid Toptunov szenior reaktorirányító ekkor szabályozórudakat kezdett el kiemelni a zónából, hogy megnőjön a reaktivitás és felfusson a teljesítmény, ám az nem, vagy csak alig akart emelkedni. A teljesítményt mindössze 200 MW-ra sikerült feltornászni annak árán, hogy – különböző források eltérő adatai alapján – hat vagy hét, azaz messze a minimális biztonsági előírások szerinti szám alatti szabályozórúd maradt csak a zónában. Ekkor lefolytatták a tesztet, bár a nem megfelelő reaktorértékek miatt ennek kétes eredménye volt. A vizsgálat nem volt képes egyértelműen kimutatni, hogy miért, de a teszt végén valamelyik reaktorirányító – minden bizonnyal Akimov – megnyomta a rendszer AZ-5 jelű vészleállító gombját, aminek hatására az összes szabályozórúd visszazuhant a zónába, hogy teljesen leállítsa a reaktort. Ekkor azonban a reaktor két tervezési hibája kezdett érvényesülni. Az RBMK-típusú szovjet atomreaktor két alapvető tervezési jellegzetessége az volt, hogy grafitmoderátort használt, és megengedte, hogy a rendszernek pozitív legyen az üregtényezője. Előbbi miatt a szabályozórudak alsó része a reaktivitást serkentő grafitból készült, így amikor a szabályozórudakat a rendszer leállítása miatt visszacsúsztatták a helyükre, éppenhogy még növelték is a reaktivitást, ahelyett hogy csökkentették volna. Utóbbi pedig azt jelentette, hogy amikor a rendszer hevülése közben elforralta a hűtővizet, abban gőzbuborékok (a hűtőfolyadékáram „ürege”) keletkeztek, amelyek segítettek a reaktivitás megnövekedésében, míg a víz éppenhogy csökkentette azt.
E két hatás együttes jelentkezésével és a korábbi biztonsági minimumok áthágásával kontrollálatlanul elkezdett megugrani a hőteljesítmény, amelynek a legmagasabb leolvasott értéke a névleges 3200 MW több mint tízszerese, 33 000 MW-ra növekedett. Közben a hőteljesítmény emelkedése miatt túl sok gőz keletkezett a rendszerben, amelynek nyomása megrepesztette és tönkretette a szabályzórudakat, amelyek elakadtak félúton, így a grafitvégük a végtelenségig volt képes növelni a reaktivitást.
A gőznyomás végül addig emelkedett, amíg a folyamat végén gőzrobbanás következett be, amely lerepítette a reaktor fedelét és kilyukasztva a reaktorépület tetejét, szabaddá tette a reaktorzónát. A benyomuló levegő oxigénjétől egy még nagyobb második robbanás is bekövetkezett – egyes elemzések azonban mindkét robbanást úgy is képesek felfogni mint gyenge, félresikerült nukleáris robbanást –, ami véglegessé tette a rombolást. Az üzemanyagrudak megsérültek, ahogy az őket magukba fogadó grafitcsatornák is, a hűtővíz csöveivel együtt.
Ám ezek eltörpültek amellett, hogy a zónából jelentős mennyiségű nukleáris szennyeződés repült ki az atomerőmű közvetlen környezetébe. (A robbanás kémiai folyamat eredménye volt, az urán fűtőanyagot borító cirkónium rudak a magas hőmérsékleten a gőzzel (víz, H2O) reakcióba lépve hidrogént fejlesztettek, a grafittal pedig a magas hőmérsékleten metánt (mint a bányában a sújtólég). Ez a gázkeverék a fedél megnyílása után a levegő oxigénjével gyorsan keveredve, – hidrogén+oxigén; durranógáz + metán+oxigén; sújtólégrobbanás – az ezer C fok feletti izzó grafit környezetében pedig azonnal felrobbant.) Ez szétvetette gyakorlatilag az épületet és a zónát pedig a gőzrobbanás.
Még aznap A Szovjetunió Kommunista Pártja még aznapegy kárelhárító bizottságot rendelt a helyszínre. A bizottság vezetője Borisz Scserbina, miniszterelnök-helyettes, míg szakmai vezetője Valerij Legaszov, a Kurcsatov Intézet igazgatóhelyettese, atomtudós volt. A bizottság előbb pontosította a rendelkezésre álló információkat – amelyek kezdetben intakt reaktorról és súlyos, de nem számottevő sugárzásról számoltak be, a valóságban azonban végzetesen sérült, felnyílt reaktorzónával és tragikusan magas sugárzással kellett szembenézni –, majd nekikezdtek a kárelhárításnak. Elkezdték a reaktorzóna helikopterekről való oltását, amit homok, bór és agyag keverékének leszórásával végeztek. Majd harminchat óra múltán elrendelték Pripjaty város ideiglenes kiürítését – ami később véglegesnek bizonyult. Még később pedig elrendelték egy 30 kilométeres zóna lezárását az ott kihullott nukleáris szennyeződés miatt, a lakosság kitelepítését, a talaj felső rétegének mentesítését, az állatok begyűjtését és elpusztítását egy széles körű, nagy erőket megmozgató akció keretében.
Magának az atomerőmű épületének mentesítését pedig egy különálló akcióban szervezték meg. Kezdetben robotokkal akarták megtisztítani a robbanás által a tetőkre és az erőmű udvarára kihullott sugárzó daraboktól az objektumot, ám amikor azok kudarcot vallottak, emberi erőt, az ún. likvidátorokat – általában a helyszínre vezényelt, parancsot teljesítő sorkatonákat – vetettek be, akik kézi erővel végezték el a takarítást, közben óriási egészségi kockázatot vállalva. Emellett megakadályozták azt is, hogy az idő közben bekövetkező zónaolvadás miatt a reaktor alatti betont átégető anyag, az ún. kórium bekerüljön a talajvízbe és más kárt se okozzon. Ezt kezdetben tulai bányászok által a reaktorépület alá vájt objektummal és hűtésként cseppfolyós nitrogén befecskendezésével tették meg, később ezzel felhagytak. A kárelhárítás utolsó lépése egy védőépület létrehozatala volt, a sugárzás továbbterjedésének akadályozására. Egy ideiglenes védőépületet, az ún. szarkofágot még a katasztrófa után rögtön felhúztak főként beton felhasználásával, ám ezt eredetileg ideiglenesnek szánták és a 2010-es évek során egy új, a tervek szerint körülbelül száz évig biztonságosan álló új védőépületet emeltek a 4-es reaktor fölé.
A legtöbb vitát az okozta, ahogyan a katasztrófát a szovjet állam kezelte. A Mihai Gorbacsov vezette párt kezdetben megpróbálta minden erővel eltussolni az ügyet, és titokban tartani a katasztrófa bekövetkeztét is, ám a sugárszennyezést a svéd Forsmark atomerőműben észlelték és a világ közvéleménye hamarosan értesült róla, majd a szovjet hatóságoknak is be kellett ismerniük a katasztrófa tényét. A tájékoztatás később is sok kívánnivalót hagyott maga után. Például a súlyos radioaktív kihullás ellenére megtartották a néhány nap múlva megtartották a szokásos május 1-jei felvonulásokat mind a Szovjetunióban, mind az általa megszállva tartott környező szocialista országokban, így hazánkban is. Ugyanez a titkolózás volt jellemző a katasztrófa hatásaira is, így főként az áldozatokra és a megbetegedésekre vonatkozóan. A szovjet tájékoztatás mindössze 30 hivatalos halálesetről számolt be, zömmel az erőmű szolgálatban levő és a mentésbe bekapcsolódó dolgozói, valamint az először a helyszínre kiérkező tűzoltók közül. Ám a sugárzás okozta megbetegedések felderítése, az adatok nyilvánosságra hozatala is hiányos volt, így máig nem lehet pontosan tudni, hogy emberéletben, vagy emberi egészségben milyen árat fizetett az emberiség Csernobilért.
A baleset legtragikusabb hatása a számtalan olyan közreműködőjében jelent meg, aki meghalt. Ezek között volt egy kisebb csoport, akiket – két lépcsőben – a katasztrófa közvetlen áldozatának tekintünk. A szovjet tömegtájékoztatás kezdetben összesen két fő halálát tette közzé, ők voltak a tragédia közvetlen áldozatai: Valerij Hodemcsuk, a fő hűtővíz keringető szivattyúk operátora, akinek a munkahelye a robbanáskor összedőlt és valószínűleg az ott dolgozó szakembert maga alá temette és Vlagyimir Sasenok, egy karbantartó alvállalkozó alkalmazottja, akit egy szintén a robbanásban összedőlt helyiségben találtak meg, miután ráomlott egy gerenda és olyan súlyos sérüléseket szerzett, amibe a kórházba szállítás után belehalt.
Néhány hét után a tömegtájékoztatás megváltoztatta a halálos áldozatok számát és további huszonnyolc főt vett fel a listára mint a katasztrófa közvetlen áldozatát. Ezek az áldozatok a mentés közben elszenvedett súlyos sugárszennyeződésbe haltak bele a katasztrófa utáni kilencven napon belül (a többség a valóságban három héten belül). A huszonnyolc főből hatan voltak a tetőn keletkezett tüzek eloltására érkezett tűzoltók és huszonketten az erőmű különböző részlegein dolgozó alkalmazottak. Egyes források harmincegy főben adják meg a katasztrófa áldozatainak számát.
Hosszabb távú egészségügyi hatások
A legnagyobb aggodalom a kiszóródott szennyeződés hosszútávú hatásait övezte. A szennyeződésben négy izotóp volt a legveszélyesebb: a jód-131 nyolcnapos, a cézium-134 2,07 éves, a cézium-137 30,2 éves és a stroncium-90 28,8 éves felezési idővel. A jódot eleinte nem tekintették nagyobb problémák okozójának a nagyon rövid felezési ideje miatt, de mivel ez volt az összes közül a leginkább illékony, így könnyen tudott a levegőben szárnyra kapni és a legmesszebbre sodorhatták a szelek és ezzel együtt a legkomolyabb egészségügyi problémák okozására volt képes. A stroncium ezzel szemben a legkevésbé illékony volt és így Csernobil környékén maradva fejtette ki a hatását.
A jód legfőképpen az emberi pajzsmirigyben volt képes koncentrálódni, így megnövekedett pajzsmirigyrák kialakulásának kockázata. Az anyag hamar bekerült a táplálkozási láncba és az elfogyasztott tejjel került be leghamarabb az emberek szervezetébe (miután a tehenek a legelőkön olyan füvet ettek, amelyet már beszennyezett a jód), és így könnyebben akkumulálódott a jód az érintettekben. De az érintett területeken a jód belélegzése is komoly gondot jelentett: későbbi vizsgálatok mutatták ki, hogy a belélegzett radioaktív izotópok 40 zsázalékát tette ki a jód és ezzel a legnagyobb szennyezővé vált.
A másik ilyen anyag a cézium volt, amely elsősorban az olyan létfontosságú belső szervekbe épült be, mint a szív. Emellett a stroncium pedig a csontokba épül be, és így a csontvelőre és a limfociták termelődésére jelent veszélyt.
A későbbiekben figyelemmel kísérték a balesetben érintettek egészségi állapotát. Tíz évvel a balesetet követően még tizennégy olyan ember halálát rögíztették, akiket a balesetkor kórházba szállítottak, de aztán ők onnan gyógyultan távozhattak. Azonban ezek közül mindössze kettő volt összefüggésbe hozható a sugárzással, akik mielodiszpláziás szindrómában hunytak el, míg a többiek halálát közvetlenül nem lehetett a baleset hatásaihoz kötni. Afölött tudományos konszenzus született, hogy a baleseti mentésben résztvevők között nem nőtt a rák kockázata statisztikailag jelentős mértékben. Azonban teljesen más volt a helyzet a lakosság körében. 2002-ig összesen négyezer pajzsmirigyrákos megbetegedést rögzítettek gyermekek körében Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszország érintett területein, zömében a radioaktív jód szervezetükbe jutása miatt. A betegek felépülési aránya megközelítette a 99 százalékot, mindössze tizenöt haláleset történt ebből a körből.
Inkább a balesetből származó pszichoszomatikus panaszok szaporodtak el a későbbi időkben, amelyet főként a sugárzástól való félelem táplált. 2000-ig az ukrajnai népesség 5 százaléka, közel 3,5 millió ember állította, hogy valamilyen a katasztrófával összefüggő egészségügyi problémája van, bár ezek nagy része nem valós, vagy nem a balesethez köthető volt, a lakosság hajlamos volt mégis mindent annak tulajdonítani.
Nemzetközi szervezetek között komoly vita dúlt arról, hogy milyen megbetegedési számok várhatóak a környezetbe kiszabadult sugárzás miatt. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) négyezer rákos megbetegedésből eredő halálozást jelzett előre, amelyet egy matematikai modellből, az úgynevezett lineáris küszöbérték nélküli modellből vezettek le, amely modell szerint még az alacsony dózisú sugárzás is proporcionálisan magasabb rizikót jelent a rákos megbetegedésekre. Egy másik csoport, az Aggódó Tudósok Uniója (Union of Concerned Scientists) ugyanebből a modellből 27 ezer többlet-halálesetet jósoltak világszerte, amelyet rák okoz. Újabb ilyen jellegű forrásként a Greenpeace készített tanulmányt Belorussziában, Ukrajnában és Oroszországban, akik 10 000-200 000 közé tették a többlet halálozást 1994-2004 között. Ez utóbbi felmérést többen kritizálták, hogy nem szakértői értékelésekre támaszkodik, míg Gregory Härtl, a WHO szóvívője ideológiailag motiváltnak nevezte az adatok közlését. Ettől még tovább ment egy neves orosz tudományos személyiségek – köztük az Orosz Tudományos Akadémia tagjával vagy a Fehérorosz Atomenergia Intézet vezetőjével – által publikált tanulmány, a Csernobil: a tragédia következményei az emberekre és a környezetre nézve azt állította, hogy 2004-ig 985 ezer haláleset történt, ami ilyen, vagy olyan módon kapcsolható a balesethez. Az Amerikában, a New York-i Tudományos Akadémia által megjelentetett kötetet szintén számos támadás érte, hogy komoly hibákat és vitatható állításokat rejt, nem támasztják alá szakértői vélemények és a legtöbb helyen csak nem alátámasztott becsléseket alkalmaz.
Forrás: Wikipédia
Érik az újabb katasztrófa Csernobilban? Egy eltévedt drón is elég lehet a szarkofág összeomlásához