2026. június 29-én (Fotó: MTI/Hegedüs Róbert)
Nézem a foci vb-t, bár nem igazán érdekelnek a meccsek, meg is döbbenek magamon, hogy miért változtam meg ennyire a fiatalkori önmagamhoz képest, amikor minden pillanatát élveztem még hajnalban is, szóval…, de ez most lényegtelen, tehát nézem, s közben azon gondolkodom, miért ilyen arrogáns még mindig a megválasztott miniszterelnök. Ott vannak, győztek, az ellenfél vert, szedett-vedett sereg, velük a jónép, sőt egyre többen, és mégis, még mindig. Mikor változik, mikor vált át a hagyományos üzemmódra, ahogyan azt megszoktuk valamikor régen, mikor lesz végre konszolidált, olyan, amilyen elvárható, vagyis kevésbé harsány, jólfésült, decens politikus?
Nézem a világbajnokságot, az aktuális meccset, sörösdoboz mellettem, valami sós, és, miközben a gyengébb csapatnak szurkolok, az jár a fejemben, hogyan lehetne ezt az egész politikai változást – szándékosan nem mondom, hogy rendszerváltozást, mert azt majd meglátjuk –, tehát hogyan lehetne ezt az egész fordulatot a megválasztott miniszterelnöknek máshogyan, de mégis hitelesen kezelnie. A válasz, bármennyire is gondolom magam kulturált, empatikus embernek, nem jön egyből. Azon morfondírozom, hogy miért nem fogalmaz legalább néha finomabban, és hogy a megoldás, az elegáns alternatíva miért nem automatikus. Miért nem tudom, hogy ha nem így, akkor hogyan?
És eszembe jutnak az elmúlt évek. Izgalmas, hogy mennyire felejthető az, ami most múlik pontosan. Mennyire lehet fanyalogni szinte azonnal, és meglátni hirtelen a sajnálatra méltó esendőséget, megszánni bennük az embert. Látom, ahogyan a vert sereg továbbra is egészen másról beszél, s közben, mint valami ki nem kényszerített súlyosbító körülmény, a megbánás leghalványabb jelei sem mutatkoznak permanens ellentámadásaik alkalmával. Látom, és mégis azon töprengek, hogyan lehetne ezt máshogyan kezelni.
Nézem a foci-vb-t, jön az egyenes kieséses szakasz. Sok a középszerűség, rengeteg a reklám. Magamban óhatatlanul párhuzamot vonok. A kiesés megtörtént, de az okok keresése, a belátás, nem. És nincs olyan edző közöttük, hogy szövetségi kapitányról ne is beszéljek, aki az itt-ott tévedtünket, netán hibáztunkat megfelelő stílusban, egy kicsit csendesebben a megszokottnál elrebegné, pedig, amikor véget ér egy meccs, és a vesztes csapat edzője nyilatkozni kényszerül, általában arról beszél, mi az, ami nem működött, mi lehetett a vereség oka.
Mégis, hogyan lehetne másképp? Hisz az a fránya politikai közbeszéd már így is elég gatya. Lehet, hogy a közélet a közösségi médiumok kommentvilágához asszimilálódott, és amit én balga, konzervatív lúzer képzelgek, hogy parancsolj, kérlek, de folytasd csak nyugodtan, kérlek…, már soha a büdös életben nem térhet vissza…, nem tudom.
Nézem a tévét, unom a meccset, és arra jutok, hogy nem, ezt most nem lehet máshogyan. Nem, mert továbbra sincs egyéb eszközük, mint a hazugság és a provokáció. És ez egészen elképesztő. Vagyis ha a miniszterelnök önazonos, illetve hiteles akar maradni, ezt kell csinálnia.
Én tehát egyelőre felmentést adok. Elcsendesítem magamban a kilencvenes éveket, Antallt, Horváth Balázst, de Németh Miklóst vagy Pozsgay Imrét is. A kulturált politikai közbeszéd meghatározatlan időre felfüggesztetett… Bizony így van ez, ha tetszik, ha nem.
Nézem a vb-t, s bár a meccs nem különösebben érdekel, mégis azt hiszem, hogy most egy ideig nem váltok csatornát.
