Atlantisz

Léteznek mondatok, amelyek három évtized távolából is arcon ütnek. Testvéremmel az első között voltunk, akik általános iskolásként – negyedikesek voltunk – elmentünk arra a toborzóra, amit a helyi focicsapat utánpótlás szakosztálya hirdetett. Ez kicsit hivatalosan hangzik. A lényeg, hogy verbuválták a serdülő III. csapatának tagjait.

Az imposztor szindrómáról még húsz évvel később sem hallottam, de utólag tudom, ott, az edzőpályán, amikor az edző felmérte, ki mire képes, ez foghatott el. Hiába voltam ügyes, hiába „dajkáltam” jól a labdát, hiába voltam gyors és a különböző lövésfajtákban iskolázott, ott és akkor úgy éreztem, nem tudok semmit. Szerencsémre az edző ezt másképp látta, és néhány héttel később nem egyszerűen tagja lettem a gyulai kék-fehéreknek, hanem csapatunk kezdő tizenegyéből szinte kihagyhatatlan voltam.

Heti három-négy edzés mellett szombaton bajnoki meccset játszottunk, felváltva, hol otthon, hol idegenben. Olyan távoli városokba buszoztunk el egy-egy találkozóra Gyuláról, mint Kiskunfélegyháza, Hódmezővásárhely és Szeged. Életünk alapritmusát meghatározta a foci diktálta időbeosztás. Mellette öntudatot (nem beképzeltséget!), a valahová tartozás erőteljes élményét adta a játék, és minden szombaton a győzelem vagy a vereség feldolgozásának ismétlődő feladatát.

Mindannyian becsvágyó fiúk voltunk. Nagypapámnak megígértem, hogy egy napon válogatott játékos leszek, ami közülünk végül egy valakinek sikerült. Képtelenség érzékeltetni a rajongásnak és a tiszteletnek azt az elegyét, ami a felnőtt csapat és annak tagjai iránt élt bennünk. Félisteneknek, ikonoknak láttuk őket, már az is megtiszteltetés volt, ha a szomszéd pályán gyakorolva egyiknek-másiknak visszarúghattuk az elgurult labdáját.

Minden hazai mérkőzésükön szinte hiánytalanul ott voltunk, és igyekeztünk a győzelembe kiabálni a Gyulai SE-t. Nem rajtunk múlott, ha nem sikerült. Történt egyszer, hogy a felnőttek hazai környezetben a legfontosabb összecsapásukra készültek a Hódmezővásárhely ellen. Aki győz, feljut a másodosztályba.

Legalább ötezer nézője volt a meccsnek, amelyen a szünetre egy gólos előnnyel mehettek a gyulaiak. Örömmámorban úsztunk, kézzelfogható közelségben került a feljutás. Mégis az ördöngösen játszó vendégek megfordították a találkozót. Még ma is a fülemben hallom a vásárhelyi szurkolók rigmusát: „Ide többé nem jövünk/ NB II-esek leszünk!”

Mintha a föld nyílt volna meg alattam. Ma sem emlékszem, hogy jutottam haza. Siralomházi hangulatban érkeztünk a soron következő tréningre, ahol a pedagógusnak sem utolsó edzőnk látva szomorúságunkat, annyit mondott, hogy a „halál után is van élet”.

Eltelt harminc év, kerti partit rendeztünk, a vendégek között ott volt több egykori csapattag is. Itt került szóba az említett mérkőzés. Az egyik jelenlévő elmondta, adalékokkal alátámasztva, hogy a gyulaiak a szünetben eladták a meccset. Gyerekként nem vettem észre. Kevésszer éreztem olyan becsapottnak magamat, mint ekkor.

Az ember mind csalódik végül, igen.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 11-én.