Karinthy Frigyes bizonyára remekül mulatott volna azon, hogy a halandzsa napjainkra a “tudományba” is bevonult. Az elmúlt év ezzel kapcsolatos nagy eseménye volt, hogy Alan Sokal remekül kiagyalt és nagyszerûen kivitelezett fricskát adott a “posztmodern” társadalomtudósok egy különösen agresszív csoportjának.
Alan Sokal, a New York Egyetem elméleti fizika professzora 1994. végén “A határok áttörése – Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé “ címmel tanulmányt küldött be a Social Text című vezető kulturális folyóirathoz. A folyóiratot az északkarolinai Duke University Press publikálja, amelynek igazgatója Stanley Fish, a Duke Egyetem angol irodalom professzora. A szerkesztõk között van a folyóirat egyik alapítója, a marxista szociológus Stanley Aromowitz, Andrew Ross baloldali amerikanista, valamint a filológusok között nagy tekintélynek örvendő Frederic Jameson.
Amint az a címből is sejthető, a cikk a szakmai zsargont ötletesen használó, a posztmodern nagyjaitól bőven vett idézetekkel fűszerezett, teljesen értelmetlen ökörség volt. Ennek ellenére, mivel a cikk konklúziója kedvükre való volt, a tudós szerkesztők közlésre alkalmasnak találták, és az meg is jelent az 1996. évi tavasz/nyár számban.
Sokal tréfáját sajátmaga leplezte le a Lingua Franca című folyóiratnak párhuzamosan beküldött “Egy fizikus kísérlete a társadalomtudományokkal” címû cikkében, amely az 1996. évi május-júniusi számban látott napvilágot. Az érdeklõdõ olvasó mindkét cikk rövidített fordítását megtalálhatja a 2000 című folyóiratban.
Az igen mulatságos, de ugyanakkor tanulságos ügy könnyen elképzelhetõen nagy port vert fel, és a napilapok mellett a New York Review of Booksban Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus is hosszasan foglalkozott vele. Weinberg cikkének fordítását a Beszélő 1996. augusztus-szeptemberi száma hozta le.
Miért keltett akkora figyelmet az ügy, mit is akart Sokal tulajdonképpen – kérdezheti joggal az olvasó. Steven Weinberget idézve:
“Sokal szatírájának célpontjai széles intellektuális terepen helyezkednek el. Itt találhatóak azok a «posztmodern» társadalomtudósok, akik szívesen flörtölnek olyan avantgárd területekkel, mint a kvantummechanika vagy a káoszelmélet, a tapasztalat töredékes és véletlenszerű természetérôl szóló állításaik felékesítése végett. Itt vannak azok a szociológusok, történészek és filozófusok, akik a természeti törvényeket társadalmi termékeknek tekintik, aztán azok a kultúrkritikusok, akik a szexizmus, a rasszizmus, a kolonializmus, a militarizmus vagy a kapitalizmus fertôzetét nem csupán a tudományos kutatás gyakorlatában, de még a kutatás következtetéseiben is fellelik.”
Sokal többek között azt állította, hogy Jacques Lacan freudista spekulációit megerõsíti a kvantumelmélet, a kvantumgravitációnak óriási jelentõségű politikai következményei vannak, és kellõ “alázattal” idézte a dekonstrukció apostolát, Jacques Derridát is (akinek művei a mi könyvesboltjainkat is elárasztották már):
“Az einsteini konstans nem konstans, nem középpont. A változékonyság fogalma maga – végül is a játék fogalma. Más szóval nem valamilyen dolog fogalma – egy középponté, amelybôl kiindulva egy megfigyelő uralhatná a területet –, hanem magának a játéknak a fogalma.”
Weinberg professzor bevallja (Nobel-díjával már megengedheti magának?), hogy a fenti mondatoknak szerinte semmi értelmük sincs. Ugyanez vonatkozik Sokal többi kaján kijelentésére is, mint pl.
– a tudománynak emancipálnia kell magát a klasszikus matematikától, mielõtt a “haladó politikai gyakorlat eszközévé válik”
– Euklidész p-jét, és Newton g-jét, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy állandók és univerzálisak, mostantól már csakis a maguk történetiségében foghatjuk fel.
– a kibontakozóban lévő posztmodern tudomány egyik jellemzõje, hogy nagy hangsúlyt helyez a nemlinearitásra és a diszkontinuitásra. Ez egyaránt egyértelmű a káoszelméletben, a fázisátmenetek elméletében és a kvantumgravitációban.
Sokal “társadalomtudományi” kísérlete fényes sikerrel járt: bebizonyította, hogy a Social Text tudós szerkesztõi számára nem fontos a beküldött közlemények tartalma és értelme, nem tartották szükségesnek a szakemberekkel való konzultációt sem, és leközölték a teljes ostobaságot, mert a konklúzió harmonizált saját nézeteikkel.
Feltétlenül elgondolkodtató azonban: hogyan lehetséges, hogy a szerkesztők számukra érthetetlen ostobaságot örömmel leközöltek? A posztmodern szakértőit nem zavarja, hogy bizonyos szavaknak nem tudják a valódi jelentését, nincsenek tisztában a mögöttes fogalmakkal? Miért dobálóznak a kvantumelmélet, a relativitáselmélet, káosz és sok más, absztrakt elmélet fogalmaival – kizárólag a verbalizmus szintjén? Ha ebben a kultúrkörben ez a gyakorlat elfogadható, mi a garancia arra, hogy nem ugyanolyan hülyeség-e a folyóiratukban közölt összes többicikk?
A sajtó örömünnepet ült a kínos eset kapcsán: a New York Times és a Wall Street Journal újságírói egymás után írták gúnyosabbnál gúnyosabb cikkeiket. George Will, a neves rovatvezető nem kevesebbet állított, mint hogy “a Social Textet többé senki sem fogja tudományos folyóiratnak tekinteni”. Hiába toporzékolt Stanley Fish, hiába nevezte Sokalt Stanley Aronowitz “félművelt bunkónak”, a jóvátehetetlen baj megtörtént!
Norman Levitt matematika professzor, a híres Rutgers Egyetem tanára ezzel szemben a matematikus precízségével kissé másként vélekedik:
“Sokal professzor írása roppant szórakoztató, és személyes elégtételt is éreztem, amikor elolvastam. Nem állítom, hogy minden társadalomtudós vagy angol filológus hülye, az viszont tagadhatatlan, hogy léteznek arrogáns, eleféntcsonttoronyba zárkózó egyetemi klikkek.”
Weinberg professzor a következõképpen összegzi a kialakult helyzetet:
“Nem Sokal vetette fel először ezeket a problémákat, de nagy szolgálatot tett azzal, hogy ilyen drámai módon vetette fel őket. Ezek nem teljesen tudományos problémák, bárhogy értsük is a «tudományos» szót. Ha azt gondoljuk, hogy a tudományos törvények elég flexíbilisek ahhoz, hogy hathasson rájuk felfedezésük társadalmi környezete, akkor egyesek hajlamosak lesznek nyomást gyakorolni a tudósokra, hogy proletárabb, femininebb, amerikaiabb, vallásosabb, árjább vagy akármilyenebb, de mindenesetre nekik tetszô törvényeket fedezzenek fel. Ez veszélyes út, és a vele kapcsolatos vitában többről van szó a tudomány egészségénél.”
A Lingua Franca 1996. július-augusztusi számában megjelent válaszcikkükben Bruce Robbins és Andrew Ross szerkesztők mindent elkövettek, hogy magyarázzák a bizonyítványukat, a hülyeséget azonban nem magyarázni, hanem szégyelni kell!
A magyar sajtó nem figyelt fel különösebben a szórakoztató történetre, és a társadalomtudósok sem törõdtek a kínos esettel. Talán azért, mert Amerika messze van, és nálunk ilyen úgysem fordulhat elő? Valóban ilyen biztonságban vagyunk az agresszív tudatlanságtól és felületességtől? Anélkül, hogy pánikot akarnék kelteni posztmodern berkekben, nem állhatom meg, hogy ne említsek meg egy frappáns ellenpéldát.
Sok magyar olvasónak kerülhetett kezébe László Ervin Kozmikus kapcsolatok című könyve, amely elegáns kiállításban, keménykötésben jelent meg a Magyar Könyvklub gondozásában. A magyar kiadás az angol eredeti fordításán alapul, a szerző egyike a “híres magyaroknak”, idegenbe szakadt zongoraművész, filozófus, sõt a könyv alapján akár mindentudónak is aposztrofálható.
A könyv hátlapján szereplő ismertetés szerint:
“László Ervin, az Olaszországban élő tudós, akinek eddig tizenhét nyelven jelentek meg művei, kristálytiszta logikával, világos és egyszerű stílusban csalogatja be az olvasót a jelenségek dzsungeljébe. A szerző szinte mindent felölel az ősrobbanástól a genomon keresztül a vákuumenergiáig.”
A mű tényleg szinte mindennel foglalkozik, kozmológiától kezdve egészen a pszichológiáig és agykutatásig. Az ember őszintén csodálni kezdi a reneszánsz formátumú szerzőt, míg észre nem veszi, hogy ennek az enciklopédikus műnek nincs szakmai lektora! Az igazi gyanú azonban akkor ébred fel az olvasóban, amikor türelmetlenül hátralapozva felfedezi, hogy az Utószó szerzője nyilvánvalóan nem kozmológus vagy fizikus, sem agykutató. Sorai inkább arra engednek következtetni, hogy egyike a manapság igen divatos “alternatív” gyógyászoknak.
E sorok írója, fizikus lévén, elsősorban a (sajnálatosan) korlátozott kompetenciájába tartozó – minden szakmai érvet és bizonyítékokat nélkülözõ – megállapításokra reagált érzékenyen, és azokból állított össze egy csokrot:
„A legfontosabb tulajdonság az, hogy tovább kell lépnünk. Esetleg a gravitációs, az elektromágneses, az erõs és gyenge kölcsönhatás mellett újabb kölcsönhatás mezőit és erőit is fel kell ismernünk. Egy ötödik mező, a természet ölén működő szuperkönnyű mező finoman köthet össze részecskéket, atomokat, molekulákat, sejteket, szervezeteket és egész élő rendszereket” (156.old)
Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy közel egy évtizede az amerikai Purdue Egyetem egy kutatócsoportja nagy hajszát indított – teljesen más okokból – egy “ötödik erő után, amelynek bizonyítékait Eötvös Loránd korabeli méréseiből akarták kibányászni. A dolog természetesen vaklármának bizonyult, és mind az elméleti, mind pedig a kísérleti megfontolások teljesen alaptalannak bizonyultak. Persze az is némi igazolást igényelne, hogy a mikrovilág kölcsönhatásainak finomságai hogyan érvényesülhetnek “egész élõ szervezeteknél”. Csak kevesen gondolnak például arra, hogy a hazai közgazdászok ellentmondó és sok esetben a józan ésszel is hadban álló következtetései a Heisenberg-féle határozatlansági reláció szükségszerû és kiküszöbölhetetlen következményei!
„Bár a legtöbb fizikus, vegyész, biológus és egyéb természettudós nem ismeri eléggé ezt az alapvető energiamezőt, az érdeklődés egyre fokozódik iránta” (182.old)
A tudomány alapvető tulajdonsága, hogy a tapasztalatokat, felfedezéseket a tudósok megosztják egymással: erre valók a tudományos szakfolyóiratok. Ha tehát valamit eleinte csak néhányan tudnak, az ismeretanyag igen hamar a szakma – és az emberiség – közkincsévé válik. Érdekes lenne tehát tudni: ha valamiről a tudósok többsége – a szaktudomány – nem tud, kiknek az érdeklődése fokozódik iránta, a hatóságoké, költőké vagy kabarészerzőké?
“A kvantumvákuum persze nem üres tér. Jelentős eleme a világegyetemnek, ezért elvárható, hogy valamilyen módon az univerzum minden folyamatában részt vegyen…”
“A vákuum maga nem anyagi: energiái negatív állapotban vannak. Ez szerencsés dolog, mert ha nem így volna, akkor a világegyetem nyomban olyan kicsire zsugorodna, mint az atom átmérôje.”
„A tárgyak «vákuumnyomását» és még inkább ezeknek feltűnő maradandóságát kísérletileg igazolta egy másik orosz kutatócsoport Vlagyimir Poponyin vezetésével az orosz Tudományos Akadémia Biokémiai Fizikai (sic!) Intézetében…”
Tekintettel arra, hogy a természeti folyamatok mindegyike a misztikus rangra emelt “kvantumvákuumban” játszódik le, magától értetõdik, hogy “van valami része” a folyamatokban. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy a fizikai méretekkel nem jellemezhetõ vákuum olyan kicsire zsugorodik össze, “mint az atom átmérője”. A sok egyéb tulajdonságnak, amelyet a szakma által ismeretlen kutatócsoportok állítólag kísérletileg igazoltak, szintén csak annyi a hitele, amennyi az átlagpolgár előtt az “adóalany-barát” adóhivatal jóindulatának van.
“A vákuum bozonmezőjét e könyv szerzője pszi-mezõnek nevezi. Itt a görög pszi betű azt a tényezőt jelöli, amely a kvantumtartományban Schrödinger pszi függvényét kiegészíti. Egyúttal azt a kapcsolatot is jelenti, amely az élő szervezeteket egymással és környezetükkel köti össze a biológia tartományában. De az emberek agya és tudata közöti kapcsolatot is jelenti a pszichológia és a megismerõ tudományágak terén – beleértve azokat a rejtélyes kapcsolatokat, amelyek pszi-jelenség néven ismeretesek.”
A fizikus hallgatók jól tudják, hogy a kvantumelmélet hullámfüggyvényeit – de általában minden matematikai objektumot – bármilyen betûvel, vagy szimbolummal jelölheti az ember, ahogy a tudományos cikkekben a kutatók azt ténylegesen meg is teszik. Az csupán a véletlen szeszélye, hogy Schrödinger a hullámfüggvény jelölésére a görög betűt használta, ennek semmi kapcsolata nincs az úgynevezett pszi- vagy másszóval parajelenségekkel. Ha a kíváló – mellesleg nagy n–barát – Nobel-díjas fizikus híres hullámfüggvényét puszta szeszélyből Herminának nevezi el, akkor a szerző “ötödik mezeje” most Zugló egyik részének nevét viselné! Talán arra sem ártott volna némi értelmes magyarázatot adni, hogy a kétségtelenül igen tudományosan hangzó “vákuum bozon-mezőnek”, – amelynek mibenléte a könyv elolvasása után is rejtély marad az olvasó előtt – mi köze van Schrödinger hullámfüggyvényéhez?
„Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuumban a környezõ többi tudathoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterülõ kozmoszhoz köt bennünket – kitárja értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé. Ezt a nyitottságot ismerték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Tagadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megismerésének egyedüli módját a modern tudományban látják.”
A reneszánsz tudós tehát kétségbe vonja a tudomány kizárólagos kompetenciáját a valóság megismerésének folyamatában. Jó lenne tudni, hogy ha van más mód is, akkor mi az, vallás (melyik?), marxizmus-leninizmus, ufológia, netán “transzformatív hermeneutika”?
Azok számára, akik nem teljesen értik, miről van szó, az Utószó “megmagyarázza” a szuper KGB vagy ha úgy tetszik, az Úristen szerepét játszó pszi-mező lényegét:
“Az egyén biomező-mintája – mint minden más létezõé az anyagi világból – beleíródik a pszi-mezõbe. Mivel minden élõlény megismételhetetlen és egyedi, minden szervezetnek egy egyéni morfodinamikus minta felel meg a pszi-mezőben, ahogyan az egyszerűbb mintát a DNS őrzi. A pszi-mezőben lévő információs halmaz minden, a szervezettel és így a tudattal is kapcsolatos információt tárol…
A pszi-mező azonban nemcsak az élő szervezetek saját információs halmazát tárolja, hanem azokat az adatokat is, amelyek az összes eddig létezett egyedtől származnak. Ez az óriási mennyiségű, egymáshoz hasonló információ egy általános mintában összegzõdik, illetve átlagolódik. Az ember esetében ez megfelel az emberi test működési normájának. Ezért ezt a mintát az egyéni morfogenetikus mintával szemben fajspecifikus mintának nevezzük. Ezzel a mintával az egyén ugyancsak szüntelen kapcsolatban áll. Mi, hús-vér emberek egy olyan láthatatlan információs mezőbe vagyunk beágyazva, amellyel szervezetünk állandó kapcsolatban áll. Szervezetünk nemcsak biokémiai rendszer, hanem – mivel az anyag elektromágneses tulajdonságú részecskékből áll – egyúttal összetett elektromágneses mezőt is képez. Ezt a testünk körüli finom energia-mezőt érzékelik gyógyító auraként, bioenergetikai mezőként. Ebben a mezőben a kóros elváltozások mindíg előbb jelennek meg, mint ahogy a fizikai testben észlelhetőek. A bioenergetikai mező egyensúlyát a tudatunk képes befolyásolni. Mondjuk, egy hirtelen dühroham azonnal érzékelhető a bionergetikai mezőben (egy gyógyító úgy mondja «lyukas az aurája») , de ez a testben még nem okoz tünetet.”
Nehéz visszatartani a kaján megjegyzést, hogy mennyire örülne az APEH egy ilyen mindent rögzítő pszi-mezőnek – sok elkeseredett vitát megtakarítva, a morfogenetikus minta alapján megbízhatóan lehetne kiróni a különféle járulékokat a pszi-mező által éberen figyelt és regisztrált adóalanyokra!
A kozmológia vagy az agykutatás terén járatos olvasó bizonyára hasonló gyüjteményt tudna produkálni. Figyelem reméltó azonban a Sokal halandzsa-cikkéhez sokban hasonlító, nem teljesen megértett fogalmakban burjánzó stílus, az ignoráns verbalizmus, amely idegen a természettudományoktól. A szavaknak a természettudományokban csak annyi a szerepük, hogy precízen definiált fogalmakat jelölnek. A mérhető mennyiségekre és ellenőrizhetõ összefüggéseikre vonatkozó kijelentések csak a matematika nyelvén fejezhetőek ki szabatosan, a jelentésüktõl elszakított szavakkal való misztikus és öncélú játék legfeljebb a költõk öröme lehet.
Valójában a könyv különbözõ színvonalú ismeretterjesztő művek tartalmából összemásol, kritikátlanul az anyagba olvasztva az áltudományok képviselőinek tudománytalan képzelgéseit is. (Nem véletlen, hogy Uri Geller amerikai “felfedezõi”, Russel Targ és Harold Puthoff az azóta dicstelenül megszûnt “Stanford Research Institute kutatói, előkelő helyen szerepelnek az irodalomjegyzékben, az áltudomány egyik sajnálatra méltó hazai képviselőjével együtt).
A könyvben számos pontatlanság, félreértés és sokszor alapvető tárgyi tévedés található. Ezekbõl néhányat érdemes kiragadni:
“Ernest Rutherford angol fizikus vetette fel azt a gondolatot, hogy az atommagban jelen kell lennie egy további részecskének is, a neutronnak.”
Valójában Rutherford az atommagban éppen elektronok jelenlétét tételezte fel. Az atommag egy másik építõkövének, egy semleges részecskének létezését elõször Ivanenko és Heisenberg vetette fel 1932-ben, és a kvantummechanikát Heisenberg alkalmazta elõször az atommag szerkezetének tárgyalására!
“A részecskék sokaságának szimmetriacsoportokba való rendezése kíváló teljesítménynek számított, de a valódi egységesítés megkövetelte, hogy a részecskék által képviselt erőket is összekapcsolják.”
A szerző megfelelő ismeretek hiányában nincs tudatában annak, hogy a “szimmetriacsoport” kifejezés nem a részecskék egy csoportjára vonatkozik, hanem egy absztrakt matematikai objektumot jelöl. Valójában a szimmetriacsoport az adott kölcsönhatás szimmetriáit jellemzõ absztrakt algebrai struktúra, amelynek ún. irreducibilis ábrázolásai rendezik el a részecskéket az ún. multiplettekbe.
Sokal monumentális tréfájának ismeretében az ember nem tudja, mire vélje ennek a “kozmikus” mûnek a megjelentetését. Lehet, hogy loholunk a világ után, és ez is csak vicc? Ha igen, akkor ki tréfál, a szerzõ vagy a kiadó? Esetleg a tréfát felfedezõk között majd értékes nyereményeket, netán egy gépkocsit, sorsolnak ki?
Sajnos a valóság sokkal keserûbb, a valóság velejéig magyar: az Európa házba igyekvõ Magyar Könyvklubnak e könyv megjelentetésével sikerült Sokal viccét “überolnia”: itt az a vicc, hogy egyáltalán nincs vicc!
Forrás: ELTE Eredetileg megjelent a Népszabadság 1977. február 15-i számában.
Bencze Gyula (Budapest, 1936. május 2. – Budapest, 2019. június 3.) elméleti fizikus, tudományos ismeretterjesztő, a Wigner Fizikai Kutatóközpont professor emeritusa volt.
