Emlékszem, 1944-ben egy pesti vicclap figyelmeztetett az ismert szólás­sal: „Fogózz, Malvin, jön a kanyar!” A kanyarban különféleképpen le­het kapaszkodni. Ha az ember például a Gestapo által körözöttek listájá­ra kerül, a legokosabb eltűnnie. Aki autóval versenyez, helyesen teszi, ha fékez, mielőtt behajt a kanyarba, utána viszont a padlóig nyomja a gázpedált. És ha olyan kanyarral találjuk magunkat szemközt, amelyben a civilizáció és a társadalom jut válaszútira, a legjobb, amit tehetünk, hogy felmérjük helyzetünket, mozgósítjuk kulturális tartalékainkat, és felkészülünk egy új korra.

A náci korszak veszélyes hullámzást indított el Európában; csaknem oda vezetett, hogy a nyugati civilizáció átcsapjon Hitler árja szuperembereinek uralmába. S ha a szövetsége­sek nem léptek volna közbe idejében, és nem cselekedtek volna számtalanszor bátran és előrelátóan azok, akiket lerohant a náci gépezet, de akik sosem adták fel a harcot, létrejött volna az Ezeréves Birodalom, és el is tarthatott volna, ha ezer esztendeig nem is, de néhány terrorsújtotta évtizedig mindenesetre, sőt talán napjainkig.

sorsdöntő szakasz
A negyvenes évek első fele sorsdöntő szakasz volt; kihívás mindazoknak, akik hittek a humanizmusban és a civilizációban. Szerencsére, ezt sokan fogták fel szemvillanásnyi idő alatt, és viszonozták eltökéltséggel párosult hatásos cselekedetekkel. Az ellenség tisz­tán látszott, és az ellene való harc eszközei is nyilvánvalóak voltak. Ma szintén sorsdöntő szakaszba értünk, amely kiterjed minden emberre és minden társadalomra. De az ellen­ség nem látszik jól, s hogy milyen eszközökkel vihetnénk ügyünket győzelemre, koránt­sem magától értetődő. Ez az ügy némi gondolkodást kíván, mert anélkül, hogy a kihívás természetét ismernénk, aligha szállhatunk vele szembe.

Most, amikor látjuk már, hogy egy korszakos letérés fordulójába értünk, fel kell ten­nünk a kérdést: miért bukkant fel ez a kanyar ilyen hirtelen? Mi lendített ki abból az egye­nesből, amelynek mentén eddig haladtunk? Ha tudnánk a választ, jobb esélyünk lenne rá, hogy egyensúlyunkat ne veszítsük el a kanyarban, s hogy egy újabb egyenesbe érjünk — remélhetőleg olyanba, amilyet igazán akartunk. Tény, hogy mi, a huszadik század vé­gének emberi családja, tarthatatlan helyzetbe kerültünk. Túl sokan vannak közöttünk, akiknek túl sok az igénye, és túl sokféle hatásos módszerrel törekednek önmaguk jóllakatására. Az eredmény az, hogy a lehetségesnél jobban kizsaroljuk környezetünket, és túl­zsúfoljuk városainkat. Hallatlan eszközökkel vagyunk képesek kiszolgálni vágyainkat, akár villamosságra, akár új piacokra van szükségünk. Kemény és lágy technológiák tar­toznak közéjük, az atomzúzó berendezésektől a tudat küszöbe alatt ható hirdetésekig.

De, ami a mát illeti, a leginkább látható eredménye e technológiai erők használatának egy sorozatnyi robbanás volt: előbb a belsőégésű motorok kordában tartott robbanásai, azután a nukleáris reaktorok alig ellenőrzött (és néha katasztrofálisan ellenőrizetlen) fo­lyamatai – és, mindezekkel párhuzamosan, az emberi népesség teljességgel szabályozat­lan robbanása.

A dolgok durva leegyszerűsítése volna, ha mindezekért a robbanásokért, és a tűrhetet­len helyzetért a felelősséget a technológia rendszerére tolnánk. A műszaki tudás csak végrehajtó volt, s mint olyan, eszköz mindössze – s az is maradt. Azt tette, amire utasítot­tuk. Hogy nemkívánatos mellékhatásai is lettek, arról nem ő tehetett; hanem mi, akik sem tudásban, sem előrelátásban nem nőttünk fel hozzá. Gyorsabb szállítást akartunk, és a mozgás több személyes szabadságát: az ipar a gépkocsival szolgált. Több villamossá­got kívántunk, hogy hajtsa a szívünknek oly kedvessé vált kacatok miriádját, s hogy szemlátomást végtelen áradatban hajtsa elénk a javak bőségét a szupermarketek és nagyá­ruházak láncain át: az ipar erre az atomreaktorral állt elő. Hosszabb életet akartunk, ki­sebb csecsemőhalandóságot – az orvosi ipar ezt is előteremtette. De vajon honnan merí­tette a technológia ezeket az erőket? Nem máshonnan, mint a kutatásból és a fejlesztésből, amelyek végső soron a tudományra támaszkodnak.

Akkor talán a tudományt kárhoztathatjuk? Erre jobb okaink vannak, noha mindent a tudományra kenni ismét túlságosan egyszerűvé tenné a dolgokat. A klasszikus nézet az, hogy a tudomány a tudás keresésére vállalkozik, s mint ilyen, közömbös a következmé­nyek iránt. Ez a nézet az atombomba elkészítése óta komolyan kétségbe vonható. A kér­déskör összetett, s mindazon fizikusoknak, genetikusoknak, elméleti és gyakorlati tudó­soknak igazuk van, akik etikai kérdéseket feszegetnek mindenfajta tudományos tevékenységgel kapcsolatban, az alapkutatástól a fejlesztésig és az eredmények közléséig.

A tudomány tehát annyiban látszik bűnösnek, amennyiben az ő szülötte az a műszaki tudás, amelynek most tarthatatlan helyzetünket köszönhetjük. De a tudomány nem szándékosan idézte elő ezt a szituációt, és aligha lenne igazságos egyedül őt hibáztatnunk érte. Ezenkívül a tudósok és a mérnökök nem maguk tehetnek a modern technológiák előre nem látott és nem kívánt mellékhatásairól. Mi valamennyien kollaboránsok voltunk és vagyunk, a társadalom, a kormányzatok és a vállalatok, a hétköznapok emberei, a becsvágyó termelők meg a mohó fogyasztók. Mi valamennyien felelősek vagyunk a mo­dern kor jótéteményeiért és árnyoldalaiért, tekintet nélkül arra, hogy elfogadtuk-e őket, vagy nem vettünk róluk tudomást. Mindannyian felelősek vagyunk, akik modem társa­dalmakban élünk és dolgozunk. Nemcsak a tudományunk, hanem az értékeink, az eszményeink, a hiedelmeink is beléptek a játszmába. Felelősségünk nem korlátozódik a hi­vatás szférájára. Nem tudósként, mérnökként, üzletemberként vagy államférfiként vagyunk felelősek, hanem mint a társadalom tagjai: termelők és fogyasztók a fogyasztói társadalomban, adófizetők és haszonélvezők a jólétben.

modern kultúránk késlekedik
Ugyanolyan hiba lenne azonban itt megállnunk, és csak magunkat hibáztatnunk. Végülis, a legtöbbünk úgy tesz, ahogyan tenni tanult, ahogy mások cselekszenek körülöt­tünk. Egyetlen szóval, amilyen kulturáltak vagyunk, úgy viselkedünk. Ez a kifejezés ve­lős. Mert a kultúrát tekinthetjük az értékek, eszmények, hiedelmek és a társadalomban szokásos viselkedési módok végösszegének. És ha ez a helyzet, akkor végső soron kultú­ránk a felelős a kor dilemmájáért, modern kultúránk az, amely késlekedik, az idők nyomában kullog, s képtelen megfelelni azoknak az ártalmas körülményeknek, melyeket akarva-akaratlanul létrehozott.

Megállhatunk-e akkor itt, és vádolhatjuk-e a kultúrát? Ez elvben nem lehet hibás, a gyakorlatban azonban hiábavaló. A kultúra nem elvont és örök, egyszer s mindenkorra adott, kérészéletű valóság. Éppen ellenkezőleg: a kultúra dinamikus eleme egy dinami­kusan fejlődő valóságnak. Azért vált azzá, ami mára lett, mert a múltban az emberek úgy, és nem másként gondolkoztak, éreztek és cselekedtek; s holnapra valami más lesz megint, ha megtanulunk másként — remélhetőleg jobban — gondolkozni, érezni, cse­lekedni.
*
A kultúra fejlődik, és fejlődése alakítható. A modern kultúra elavult: több bajt okoz, mint jót. Rajtunk múlik, hogy olyanná alakítsuk fejlődését, amelyből a bajnál több jó kerekedik ki. Ezt azonban könnyebb mondani, mint tenni; mégis, hogyan nyesegesse az ember a kultúrát a gyakorlatban?

A probléma pusztán elméleti megközelítése még nem visz messzire. Meg kell határoz­nunk a cselekvés tereit. Az első kérdés az, melyek ezek a terek. Ha hatásosan akarjuk megváltoztatni a modern kultúra fejlődését, fel kell ismernünk azokat a tényezőket, ame­lyek ilyenné formálták.

Mármost bárki bármit tegyen vagy mondjon, az a kultúrát így vagy úgy módosítja; a kulturális teremtés és fejlődés tényezői megszámlálhatatlanok. De nem mindegyikük egyformán fontos hatású. Vannak a gondolkozásnak, a közlésnek és a cselekvésnek bizo­nyos sűrűsödései, amelyek különösen fontosak a kultúra természetének és fejlődésének meghatározása szempontjából. Ha a kortársi kultúrát hatásosan szeretnénk formálni, életbevágó, hogy számba vegyük ezeket a hatóerőket, és megvizsgáljuk, mi hiányzik belőlük.

A modern kor kezdete óta a tudományok együttese vált gondolataink és cselekedeteink legfőbb meghatározójává. Nem vagyunk mind tudósok, és a legtöbben közülünk nincse­nek is vele tisztában, miben áll a tudományos gondolkozás, az egyes tudományos elméle­tek tartalmáról nem is beszélve. De az a mód, ahogyan fölnevelkedtünk, ahogyan a világ­ra nézünk, és amit ilyenkor látunk belőle, a modern tudományos racionalitás finom lefolyása alatt áll. Ahogy a homo modernus az agy bal féltekéjének uralma alatt él, és okok és következmények egymásutánjában gondolkozik, az nagyrészt annak a tudomá­nyos gondolkozásnak a befolyását mutatja, amely — noha a legújabb kutatásban ma már idejét múlta —, mélyen beszivárgott a kortársi tudatba. Ennek a ténynek számos mellék­hajtása van. Közéjük tartozik egyfajta pragmatizmus is, amely megtagadja, hogy a fel­színnél mélyebbre tekintsen — amögé, ami látható és megérinthető, és megvásárolható, elfogyasztható, végül pedig eldobható. Az ilyen gyakorlatiasság feledteti velünk a távoli és hosszútávú következményeket, tesz irántuk nemtörődömmé. Ez vezet a helyi hatékony­sághoz és a globális problémákhoz; a rövidtávú gazdasági haszonhoz, és a tartós környe­zeti válságokhoz.

bonyolultan irányít
Bár a modern tudomány a kulturális fejlődés egyik erőteljes tényezője, nem az egyetlen erő, amely megformálta ezt a kultúrát. Bármily furcsának tűnjék első pillantásra, a művé­szet ugyanilyen meghatározó volt és maradt. Ugyanúgy nem vagyunk mindnyájan művé­szek, ahogy tudósok sem; de a művészet bonyolultan irányítja, hogyan észleljünk, mit érezzünk, hogyan viszonyuljunk egymáshoz. A művészet végül is nem szorítható a múze­umokba, képtárakba és hangversenytermekbe; itt van körülöttünk, a házak alakjában, amelyekben élünk és dolgozunk, a termékek formájában, amiket használunk, a dalla­mokban, amiket dúdolunk, a regényekben, amelyeket olvasunk, a tragédiákban és a víg­játékokban, amelyeket a televízióban vagy a mozivásznon látunk. Szépérzékünket, min­dennapi vágyainkat és eszményeinket állandóan módosítják azok az észleletek, amelyek mind a „tiszta”, mind az „alkalmazott” művészetekben a felszínre törnek. Hogy nem váltunk érzéketlen robotokká, lelketlen számítógépekké a tudományos észszerűség elgon­dolása jegyében, az nem kis mértékben a művészet mindennapi jelenlétének köszönhető.

A harmadik, nem kevésbé fontos kulturális tényező a vallás. Hiba lenne akár úgy gon­dolni a vallásra, mint egy halom babonára, amit tudományos lelkületünk végül majd le­győz, akár mint korunk egyetlen vezérlő csillagára. A vallás a modern kornak sem nem túlhaladott, sem nem uralkodó alkotórésze; ehelyett életbevágó és integráló erő, egyen­rangú a tudománnyal és a művészettel. A végső jelentés és jelentőség iránti érzékünk, fogalmunk arról, ami igazán fontos és értékes, sőt még a szentnek az az érzete is, amely oly erős a modern-előtti társadalmakban, és amelyet még ma sem veszítettünk el teljesen — ezeket mind a nagy vallások hiedelmi rendszerei ötvözték, és öntötték formába. Lehet, hogy már nem tartozunk egyik egyházhoz sem, és nem járunk se templomba, se zsinagó­gába, de osztozunk a keresztény, zsidó, mohamedán, hindu, buddhista, taoista, konfuciá­nus vagy más, vallásos, misztikus vagy mitikus értékekben és világnézetekben.

Végül, de természetesen nem utolsósorban, kultúránkat alakítják az oktatás intézmé­nyei és módszerei is. Az oktatás magában nem forrása az észleleteknek, értékeknek, tu­dásnak és viselkedési formáknak; mindezeknek csupán közvetítője. De ebben a minősé­gében is, az oktatás a legfontosabb kulturális tényezők egyike. A „csupán” oka, hogy az oktatási rendszerek, bármily széles körűek legyenek is, az átvitelnek, közvetítésnek csak korlátozott csatornái lehetnek. Nem adhatják át mindazt, ami egy kultúrában jelen van, és amit kiválasztanak a továbbadásra, különös nyomatékot kap. Az, hogy szétszed­jünk mindent, amit meg akarunk ismerni, vagy hogy túlbecsüljük a szakosodást, vagy hogy felelőtlenséget tanúsítsunk mind környezetünk, mind jövőnk iránt, és az is, hogy magunkat a természettől különbözőnek, sőt, valamiképpen felette állónak képzeljük, mindez annak a következménye, ahogyan bennünket tanítottak az iskolában, és ahogyan iskolán kívül szüntelenül és folyamatosan alakítanak minket felnőtt életünkben.

Mindez nem azt jelenti, hogy problémáinkért a tudományt, a művészetet, a vallást vagy az oktatást kellene kárhoztatnunk. A lényeg nem a bűnös kiválasztása, hanem a felelősség vállalása. Ha a tudomány és a művészet, a vallás és az oktatás mind eljátszották a maguk kulcsszerepét a modern kor kultúrájának kialakításában, a következő kor létrehívásában is hasonló szerepük lehetne. Hogy így legyen, el kell fogadniuk azt a felelősséget, amely a kulturális fejlődés fő erjesztőinek kijár. E felelősség vállalása, és a neki való megfelelés a kortársi tudomány, művészet, vallás és oktatás számára a kihívás. Ez a valamennyiünk­nek odavetett kesztyű. Mert azon, hogy a mi tudományunk, a mi művészetünk, a mi vallá­sunk és a mi oktatási rendszereink hogyan fogadják ezt a kihívást, teljességgel ezen múl­hat a saját jövőnk.

Az angol nyelvű kéziratot fordította: Darányi Sándor

Fotó | flickr.com

Megjelent a Liget folyóirat 1989/1. (Tavasz) számában.

László Ervin (Budapest, 1932. június 12. – Cecina, Olaszország, 2026. június 29.) tudományfilozófus, író, eredetileg zongoraművész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Szakterülete az általános evolúció- és rendszerelmélet és a tudományfilozófia.
László István és Kertész Mária fiaként született középosztálybeli zsidó családban. Apja Nagyszebenről került Pécsre, és a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen jogi végzettséget szerzett. Anyja Budapesten nőtt fel és fiatal korában zongoratanulmányokat folytatott. László Ervin tanulmányait a Budapesti Evangélikus Gimnáziumban és a Nemzeti Zenedében folytatta. Már kilencéves korában, a Pesti Vigadóban adta elő első zongoraestjét a Magyar Filharmonikusok közreműködésével, emiatt zenei csodagyereknek tartották. 1944 októberében édesanyjával titokban felkeresték Dohnányi Ernőt, aki elintézte számukra, hogy helyet kapjanak egy spanyol védett házban.
1947 júniusában a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, mindössze tizennégy évesen megkapta művészdiplomáját és ugyanebben az évben első díjat nyert a Liszt Ferenc zongoraversenyen, majd Genfben a nemzetközi zenei versenyén második helyezést ért el. 1948 tavaszán az Amerikai Egyesült Államokba költözött és 1966-ig híres zongoraművészként járta a világot.
Mivel utazásai során rengeteg kultúrával ismerkedett meg, felkeltette érdeklődését a tudomány és a filozófia is. A New York-i Columbia Egyetemnek és Társadalomkutatások Új Iskolájának szemeszterei hallgatta. 1959-ben kezdett tanulmányokat írni és 1962-ben a holland Martinus Nijhoff Kiadó könyv alakjában megjelentette ezeket. Első könyve, A társadalmi lényeg felkeltette az európai és az amerikai filozófusok figyelmét.
1972-ben a Princetoni Egyetemen előadásokat tartott a nemzeti kapcsolatokban alkalmazható általános rendszerfilozófiáról. Ekkor kezdett el foglalkozni a biológiai és fizikai fejlődés nézeteit, az emberi és társadalmi fejlődéssel egyesítő elméletével. Ennek eredményeképpen Aurelio Peccei felkérte, hogy a Római Klub számára készítsen egy tervezetet arról, mi legyen a kormányok, közösségek, üzletemberek feladata az 1970-es és 80-as években. Az óriási munkához százharminc munkatársat kapott a világ számos országából.
Egyetemi katedráját ezután felcserélte az ENSZ Továbbképzési és Kutatási Intézetének (United Nations Institute for Training and Research, UNITAR) igazgatói székével. 1977-ben megjelent a Célok az emberiség számára című könyve. 1979-ben ismét az UNITAR számára dolgozott a nemzetközi társadalmi és gazdasági együttműködés programján. Ezzel kapcsolatban huszonegy kötete jelent meg.
1984-től olaszországi házában, a legtöbb szabadidejében saját elméletei kidolgozásával foglalkozott a természet és társadalom egységességével kapcsolatban. A nyolcvanas években globális problémákról és saját fent említett elméleteiről publikált.
László Ervin tagja volt a Római Klubnak, a Nemzetközi Tudományos Akadémiának (International Academy of Science) és a Művészeti és Tudományos Világakadémiának (World Academy of Arts and Science). 1996-ban az Európai Evolúciós Ügyvezetés és Felsőfokú Tudományok Akadémiájának (The European Academy of Evolutionary Management and Advanced Studies) rektora, az Európai Kulturális Hatásokat Kutató Társulás (Europan Culture Impact Research Consortium) főtitkára, az UNESCO főigazgatójának tanácsadója, és ő alapította a Budapest Klubot.
1999-ben többedmagával közreműködőként szerepelt a Világokon át – Barangolás a metafizika birodalmában sorozat első, Az anyag: káprázat, vagy valóság? című részében. Az epizódban megszólaltatott további személyek Héjjas István, Dúl Antal, Dr. Gelléri Júlia, Paulinyi Tamás és Szepes Mária voltak.
2006 decemberében László Ervin kiadta a Káoszpont című könyvét, mely a globális felmelegedési válságról szól.
2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának külső tagja lett. Akadémiai székfoglaló előadásának címe: Globális fenntarthatóság rendszerelméleti megvilágításban.
A szkeptikusok több alkalommal kételyeket és kritikákat fogalmaztak meg a jelenlegi tudományos paradigmával ütköző kijelentéseivel szemben. (Wikipédia, részletek)

A szerkesztő megjegyzése

László Ervin idén júniusban hunyt el. Bármilyen ellentmondásos is a „sokoldalúsága”, kétségtelen, hogy hatása révén az egész világon a „nagy magyar elmék” között tartják számon. Munkássága, fenti írása is, figyelmeztetés a veszélyekre, amelyek az emberiségre leselkednek. Késő figyelmeztetés?