1965. februárja egyik utolsó éjszakáján Marosvásárhelyen hatalmas hó hullott. János bátyám benn feküdt a klinikán, egy nappal azelőtt műtötték. Három év alatt ez volt a harmadik operációja. Másodéves hallgatók voltunk Pityu, a fia meg én a marosvásárhelyi főiskolán.
Korán reggel, a kurzusok megkezdése előtt indultunk beteglátogatóba. Pityu, aki már az előző napokon érthető aggodalommal, szorongva követte a fejleményeket, (engem csak aznap hajnalban értesített), szepegve mondta el, hogy nagyon súlyos volt ez a harmadszori orvosi beavatkozás, az orvosok sem túl bizakodóak. De beteg édesapja átvészelte a műtétet, az érzéstelenítésből magához tért, már nem az intenzív osztályon fekszik, a rendes betegszobába helyezték vissza, ahonnan vitték volt műteni. És, hogy ez a dolog is bizakodásra ad okot.
Ahogy kiléptünk a bentlakás üvegajtaján, a szél a szemünkbe vágta a havat. Nagy hóbuckákon át gázoltunk a főiskolai kampusztól a klinikákig, a járdákról még el se takarították a havat, csupán a gyér nyomokba lépkedve haladhattunk. Közel, alig pár száz méterre vannak a klinikák, mindjárt az első pavilonba tértünk be, ahol Pityu az édesapját tudta. János bácsi vértelen, csontsovány ábrázattal feküdt a kórtermi ágyában, az ágy fölötti fémállványon infúziós palackok, amelynek csövei a beteg testéhez vezettek. Ébren volt, mondta, hogy altatóval ugyan, de aludt is valamennyit az éjszaka, csend van a kórteremben, nincsenek zavaró körülmények, az ápolószemélyzet rendesen végzi a dolgát, józanul, összefüggően, logikusan értékelte az utolsó két nap eseményeit, a vele történteket, az orvos biztatását, a gyógyulási kilátásait. Még a mi munkánkról is érdeklődött…Mi pedig megkérdeztük, hogy mire van szüksége, mit szabad behozni, ha másnap jövünk, és már készülődtünk a távozásra, hogy ne vegyük igénybe túlságosan, hagyjuk pihenni a beteget.
Nem volt túlzsúfolt, öt vagy hat ágy volt a kórteremben, a betegtársak újságot olvastak, keresztrejtvényt fejtettek. Amikor látogatóba érkeztünk mi, éppen akkor távozott az újságárus, aki a reggeli friss lapokat hozta. Két beteg, akiknek egymás végében volt az ágya, csendesen tárgyaltak valamit.
Gyógyulást kívánva (a betegtársaknak is), elköszöntünk…
(Már jóideje gondolkozom: hogyan adjam elő azt a józan ésszel felfoghatatlan eseményt, ami az ezt követő két-három percben bekövetkezett?)
Éppen indultunk… Ekkor a kórterem ajtaja hátravágódott, és beviharzott egy harmincöt-nagyven év körüli nőszemély a kórházi alkalmazottak fehér köpenyében, kisütött, kibodorított seszínű haja fölött valami fityula. Lehetett nővér, de a beszédstílusa alapján inkább takarítónőnek tartanám. Avagy, ki tudja…
– Na, jó reggelt, hapsikáim! – kiáltotta harsogva, pedig a teremben, láthatóan nem nagyothalló betegek feküdtek. – Tudjátok-e mi történik azokkal, akik az éjszaka patkoltak el, vagy a mai zimankós nap során fogják beadni a kulcsot? Na, hapsikáim, nem tudjátok, ugyi? Hát akkor megmondom én: Megtámogatják velük a kertet! Ha – ha – ha! Hogy el ne dőljön, akkora hó esett.
S már sarkon is fordult, hogy a „nagy újságot” a többi kórteremben is elhíresztelje.
János bátyám ágyára pillantottam önkéntelenül. A sápadt arca megvonaglott, sovány testével a takaró alatt összegörnyedve próbált meg valahogy féloldalra fordulni, fojtogató csuklások közepette, hányinger kerítette hatalmába, elfordította a fejét a kíntól, vagy azért, hogy ne lássuk szemtől-szembe, a párnát pedig elöntötte a vér.
János bátyámat otthon a ravatalon, a szemfödél alatt láttam újra. Ennek ötvenhét éve. Azóta tudom: szóval is lehet ölni.
