Bertolt Brecht: Az igazság megírásának öt nehézsége (1935)

Aki ma a hazugság és a tudatlanság ellen harcol és az igazságot kívánja megírni, annak legalabb öt nehézséggel kell megküzdenie. Szüksége van kellő bátorságra, hogy az igazságot megírja, jóllehet ezt úton-útfélen el­nyomják; kellő okosságra, hogy azt felismerje, jóllehet lépten-nyomon el­leplezik; kellő művészi erőre, hogy azt fegyverként alkalmazhatóvá tegye; kellő ítélőképességre, hogy kiválaszthassa azokat, akiknek a kezében az haté­kony lenne; kellő furfangra, hogy azt ez utóbbiaknak eljuttassa. Ezek nagy nehézségek a fasizmus uralma alatt élő írók számára, de fennállnak azok számára is, akiket elűztek, vagy akik elmenekültek, igen, még azok szá­mára is, akik a polgári szabadság országaiban írnak.

1. Bátorság az igazság megírásához

Magától értetődőnek tűnik, hogy az írónak az igazat kell írnia abban az értelemben, hogy ne nyomja el vagy ne hallgassa el az igazságot, és ne írjon semmi valótlanságot. Nem szabad meghajolnia a hatalmasok előtt, nem szabad becsapnia a gyengéket. Persze nagyon nehéz nem meghajolni hatalmasok előtt, és nagyon előnyös becsapni a gyengéket. A vagyonosok kegyéből kipottyanni annyi, mint elesni minden vagyontól. Aki lemond az elvégzett munkáért járó fizetségről, bizonyos körülmények között lemond a munkáról, s aki visszautasítja a dicsőséget a hatalmasságokat ille­tően, ezzel sokszor a dicsőséget mint olyat utasítja vissza. Ehhez bátorság kell. A legnagyobb elnyomatás idején rendszerint sokat beszélnek nagy és magasztos dolgokról. Bátorság kell hozzá, hogy valaki ezekben az idők­ben olyan alantas és apró dolgokról beszéljen, mint a dolgozók étkezése és lakásviszonyai, amikor körös-körül mindenütt azt üvöltik, hogy a leg­fontosabb az áldozatkészség. Amikor a parasztokat dicsérettel halmozzák el, bátorság kell hozzá, hogy valaki gépekről és olcsó takarmányról beszél­jen, amelyek megkönnyítenék megdicsért munkájukat. Amikor vala­mennyi adóállomás azt harsogja, hogy a tudás és képzettség nélküli em­ber többet ér a tanultnál, akkor bátorság kell hozzá, hogy valaki meg­kérdezze: ugyan, kinek ér többet? Amikor tökéletes és tökéletlen fajok­ról beszélnek, bátorság kell hozzá, hogy valaki megkérdezze, vajon nem az éhség, a tudatlanság és a háború hoz-e magával csúnya fejlődési rend­ellenességeket? Éppúgy bátorság kell ahhoz is, hogy valaki önmagáról mondja meg az igazat, magáról, a legyőzöttről. Az üldözöttek közül so­kan elveszítik a hibáik beismerésére való képességüket. Az üldöztetés az ő szemükben a legnagyobb igazságtalanság. Az üldözők, mivel üldöz­nek, a leggonoszabbak, és őket, az üldözötteket, a jóságuk miatt üldözik. De ez a jóság vereséget szenvedett, legyőzték és útját állták, tehát gyenge jóság volt, rossz, tarthatatlan, megbízhatatlan jóság: nem helyénvaló ugyanis a jóságnak elnézni a gyengeségét, mint az esőnek a nedvességet. Egy olyan megállapításhoz hogy a jókat nem azért győzték le, mert jók, hanem azért, mert gyengék voltak, ehhez bátorság kell. Természetesen az igazságot a igaztalansággal folytatott küzdelmében kell leírni, s nem szabad valami általánosnak, magasröptűnek, többértelműnek lennie. Éppen az igazságtalanság ilyen általános jellegű, magasröptű, többértelmű. Ha valakiről azt mondják, hogy az igazat mondta, akkor előbb néhányan vagy sokan, vagy egyvalaki valami mást mondtak, valami hazugságot vagy valami általánosat, de ő az igazat mondta, valami gyakorlatiast, ténylegeset, tagadhatatalant, azt, amiről szó volt.

Kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki általánosságban a világ rosszaságán és a durvaság diadalán panaszkodjon és a szellem diadalával fenye­getőzzön, a világnak egy oly részén, ahol ezt még megtűrik. S itt sokan úgy lépnek fel, mintha ágyúcsövek irányulnának rájuk, holott azok csak színházi látcsövek. Általános követeléseiket jámbor emberek barátainak a világába kiáltják. Olyan általános igazságosságot követelnek, amelyért maguk még soha semmit sem tettek, és általános szabadságot, egy részt abból a zsákmányból, amelyet már régóta megosztanak velük. Igazságnak csak azt tartják, ami szépen hangzik. Ha az igazság valami számszerű, száraz, gyakorlati dolog, amit megtalálni fáradságba kerül és tanulmányozást igé­nyel, akkor ez már számukra nem igazság, nem olyasmi, ami mámorít. Csak külsőleg hasonlítanak azokhoz, akik megmondják az igazat. Leg­főbb bajuk az, hogy: nem ismerik az igazságot.

2. Okosság az igazság megismeréséhez.

Minthogy az igazságot nehéz megírni, hiszen mindenfelé elnyomják, a legtöbben érzület kérdésének tartják, hogy valaki megírja az igazságot, avagy sem. Azt gondolják, hogy ehhez csak bátorság kell. Megfeledkez­nek a második nehézségről, az igazság megtalálásának nehézségéről. Arról szó sincs, hogy talán olyan könnyű dolog megtalálni az igazságot.

Már azt sem olyan egyszerű megállapítani, hogy milyen igazságot érde­mes megmondani. Így süllyednek, például most, az egész világ szeme láttára a hatalmas civilizált államok egymás után a végletes barbárságba. Ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a belső háború, amelyet a legkegyetlenebb eszközökkel folytatnak, bármely napon külső háborúvá változhat, amely világrészünket talán romhalmazként hagyja az utókorra. Ez kétségtelenül igazság, de természetesen még több igazság is létezik, így például az is igaz, hogy a székeknek ülőlapjuk van, és hogy az eső fentről lefelé esik. Sok költő ilyesféle igazságot ír. Ezek olyan festőkhöz hasonlatosak, akik süllyedő hajók falait csendéletekkel borítják. Első ne­hézségünk számukra nem létezik, és mégis nyugodt a lelkiismeretük. Nem hagyva magukat megtántorítani a hatalmasságok által, de nem tántorodva meg a megerőszakoltak kiáltásaitól sem, pingálják képeiket. Értelmetlen eljárásuk „mély” pesszimizmust kelt bennük, amelyet jó áron eladnak, s amely inkább másoknál volna jogos ezeknek a mestereknek és ezeknek az eladásoknak láttán. Ráadasul nem is ismerhető fel olyan könnyen, hogy igazságuk az ilyen székekről vagy esőről szóló igazság, rendszerint egészen másként hangzik, úgy, mint fontos dolgokról szóló igazság. Mert a művészi alkotás éppen abból áll, hogy egy dolognak fontosságot kölcsönzünk.

Csak alaposabban szemügyre véve látjuk, hogy csupán ennyit mond: „Egy szék az szék” vagy: „Senki sem tehet az ellen, hogy az eső lefelé esik.”

Ezek az emberek nem találják meg az igazságot, amelyet érdemes volna megírni. Mások viszont valóban a legsürgősebb feladatokkal foglalkoznak, nem félnek a hatalmasságoktól és a szegénységtől, de az igazságot mégsem képesek megtalálni. Hiányoznak az ismereteik. Tele vannak régi babonákkal, híres és a régi időkben gyakran szépen megformált előítéletek­kel. A világ számukra túlságosan bonyolult, nem ismerik a tényeket, és nem látják az összefüggéseket. Az érzületen kívül szükség van a meg­szerezhető ismeretekre és a megtanulható módszerekre. A mostani bonyo­dalmak és nagy változások idején minden írónak szüksége van a materia­lista dialektika, a közgazdaságtan és a történelem ismeretére. Ez köny­vekből és gyakorlati útmutatás révén sajátítható el, megfelelő szorgalom­mal. Egyszerűbb úton is felfedhető sokféle igazság, az igazság részei vagy tények, amelyek az igazság megtalálásához vezetnek. Ha az ember keresni akar, jó, ha van egy módszere, de találni módszer nélkül is lehet, sőt keresés nélkül is. De ilyen esetleges módon az ember aligha érheti el az igazság olyan ábrázolását, hogy ennek az ábrázolásnak az alapján az em­berek megtudják, hogyan kell cselekedniük. Azok, akik csak kis tényekről írnak, nem képesek e világ dolgait hozzáférhetővé tenni. Pedig az igaz­ságnak csak ez a célja, semmi más. Ezek az emberek nem képesek eleget tenni annak a követelésnek, hogy az igazságot írják.

Ha valaki kész arra, hogy az igazságot írja, és van képessége annak fel­ismerésére, még három más nehézséggel kell megküzdenie.

3. Művészi erő az igazság fegyverként való használhatóvá tételére

Az igazságot a magatartásra kiható következményei miatt kell meg­mondani. Egy olyan igazságra, amelyből nem vonhatók le semmiféle kö­vetkeztetések vagy legfeljebb hamis következtetések szűrhetők le, például szolgálhat itt az a széles körben elterjedt felfogás, hogy egyes országok­ban olyan visszás állapotok uralkodnak, amelyek a barbárságból erednek. E felfogás szerint a fasizmus a barbárság egy hulláma, amely elemi erővel tört rá egyes országokra.

E felfogás szerint a fasizmus egy új harmadik hatalom a kapitalizmus és a szocializmus mellett (és fölött); a fasizmus nélkül eszerint nemcsak a szocialista mozgalom, hanem a kapitalizmus is fennmaradhatott volna és így tovább. Ez természetesen fasiszta megállapítás, kapitulálás a fasizmus előtt. A fasizmus történelmi fázis, amelybe a kapitalizmus belépett, ennyiben tehát valami új és egyszersmind régi. A kapitalizmus a fasiszta államokban már csak mint fasizmus létezik, és a fasizmust csakis mint kapitalizmust lehet leküzdeni, mint a legleplezetlenebb, legarcátlanabb, legelnyomóbb és legcsalóbb kapitalizmust.

Hogy akarja hát valaki megmondani az igazságot a fasizmusról, ame­lyet ellenez, ha nem akar semmit sem mondani a kapitalizmus ellen, amely a fasizmust előidézi? Miféle igazság sikeredhet ebből a gyakorlat­ban?

Akik ellenzik a fasizmust, nem ellenezve a kapitalizmust, akik azon a barbárságon siránkoznak, amely a barbárságból ered, olyan emberekhez hasonlítanak, akik szeretnék megenni a borjúból rájuk esett részt, de úgy, hogy a borjút ne vágják le. Enni akarnak a borjúból, de nem akarnak vért látni. Megelégszenek azzal, ha a mészáros kezet most, mielőtt a húst feltálalja. Nem ellenzik azokat a birtokviszonyokat, amelyek létrehozzák a barbárságot, csak a barbárságot ellenzik. Felemelik szavukat a barbárság ellen, és ezt olyan országokban teszik, ahol ugyanazok a birtokviszonyok uralkodnak, de a mészárosok kezet mosnak, még mielőtt a húst feltálal­nák.

A barbár intézkedések elleni hangos vádak ideig-óráig még hatnak, amíg a hallgatók azt hiszik, hogy az ő országukban ilyen intézkedésekre nem kerülhet sor. Egyes országok fenn tudják tartani tulajdonviszonyai­kat kevésbé erőszakosnak ható eszközökkel is, mint más országok. Ezeknek a demokrácia megteszi még azt a szolgálatot, amelyhez másoknak már erőszakhoz kell folyamodniuk, nevezetesen garantálja a magántulaj­dont a termelési eszközökre. A gyárak, a bányák, a földbirtokok mono­póliuma mindenütt barbár állapotokat teremt; csakhogy ezek kevésbé lathatók. A barbárság akkor tűnik elő, amikor a monopólium már csak nyílt erőszakkal védhető meg.

Egyes olyan államok, amelyeknek még nincs szükségük arra, hogy a barbár monopóliumok kedvéért lemondjanak a jogállam formális garanciájaról és afféle kellemetességekről, mint a művészet, a filozófia, az irodalom, különösen szívesen hallgatják azt a vendéget, aki saját hazáját e kellemetességekről való lemondással vádolja, mivel előnyeik származnak majd ebből a várható háborúkban. Állapítsuk hát meg, hogy azok ismerték fel az igazságot, akik például hangosan követelik a kérlelhetetlen harcot Németország ellen, „mert korunkban ez az igazi hazája a gonosznak, a pokol fiókja, az antikrisztus székhelye”? Inkább azt kell megállapítanunk, hogy balga, tehetetlen és káros emberek. Mert ebből a fecsegésből az következik, hogy ezt az országot ki kell irtani. Az egész országot egész lakosságával együtt, mert a mérges gáz nem keresi meg a bűnösö­ket, amikor öl.

A könnyelmű ember, aki az igazságot nem ismeri, általánosítva, fennkölten és pontatlanul fejezi ki magát. „A” németről locsog, siránkozik „a” gonosz miatt, és a hallgató a legjobb esetben is nem tudja, mit tegyen. Határozza el, hogy nem tekinti németnek magát? Ha őmaga jó, eltűnik-e ettől a pokol? A barbárságról való fecsegés, amely a barbárságtól ered, ugyancsak ilyesfajta jellegű. E szerint a barbárság a barbárságból ered, és ennek véget vet a jó modor, amely a műveltségből ered. Mindez csak ál­talánosítás, amelynek nem az a célja, hogy következtetéseket szűrjön le a cselekvéshez, s alapjában véve nem szól senkinek sem.

Az ilyen beállítás az okok láncolatának csak kevés láncszemét mutatja meg, és bizonyos mozgatóerőket megfékezhetetlen erőknek tüntet fel. Az ilyen beállításban sok a homály, amely a katasztrófát előkészítő erőket eltakarja. Mihelyt feldereng valami fény, feltűnnek a katasztrófákat elő­idéző emberek! Mert olyan időben élünk, amikor az embernek az ember a végzete.

A fasizmus nem természeti katasztrófa, amely éppen az ember „ter­mészetéből” vezethető le. De még természeti katasztrófák esetében is van olyan leírási mód, amely méltó az emberhez, mert küzdő erejére apellál.

A Yokohamát elpusztító nagy földrengés után számos amerikai folyó­irat közölt fényképeket a romhalmazokról. A képek alatt ez állt: „steel stood” (az acél állva maradt), s valóban, aki első pillantásra csak romokat látott, a figyelmeztető szöveg alapján észrevette, hogy néhány magas épü­let még áll. A földrengésről adható leírások közül páratlan jelentőségűek az építészmérnökök leírásai, amelyek kitérnek a földrétegek eltolódására, a lökések erejére, a keletkező hőre, stb., és a föld mozgásának ellenálló konstrukciókhoz vezetnek. Aki le akarja írni a fasizmust és a háborút, eze­ket a nagy katasztrófákat, amelyek nem természeti katasztrófák, annak egy gyakorlati igazságot kell nyújtania. Ki kell mutatnia, hogy ezek olyan katasztrófák, amelyekbe a saját termelési eszközök nélkül dolgozó hatalmas embertömegeket ezeknek az eszközöknek a tulajdonosai sodornak bele.

Aki visszás állapotokról eredményesen akarja megírni az igazságot, annak azt úgy kell leírnia, hogy az elkerülhető okok felismerhetők legye­nek. Az elkerülhető okok megismerése után a visszás állapotok is leküzd­hetők.

4. Ítélőkészség azok kiválasztására, akiknek a kezében az igazság hatékony lenne

A vélemények és ábrázolások piacán az írott szóval folytatott kereskede­lemnek évszázados szokásai révén, azáltal, hogy az íróról levették a megírttal való további törődés gondját, az íróban az a benyomás támadt, hogy írásait vevője vagy megrendelője, a közvetítő, mindenkinek tovább adja. Az író így gondolkodott: én beszélek, s aki meg akar hallani, meghall. Valóban beszélt, s akik fizetni tudtak, azok hallották. Szavát nem hallotta meg mindenki, s aki hallotta, nem akart mindent hallani. Erről már sok szó esett, bár még mindig túl kevés; itt csak azt szeretném kiemelni, hogy a „valakinek írni”-ből puszta „írás” lett. Csakhogy az igazságot nem lehet csupán egyszerűen megírni; mindenképpen kell valaki, akinek írjuk, aki tud is vele valamit kezdeni. Az igazság megismerése az írónál és az olvasónál közös folyamat. Hogy jót mondjunk, jól kell hallanunk és jót kell hallanunk. Az igazságot számítással kell kimondani, és számítással kell meghallgatni. És nekünk, íróknak lényeges, hogy kinek mondjuk, és hogy ki mondja nekünk.

A visszás állapotokról az igazságot azoknak kell elmondanunk, akik számára ezek az állapotok a legvisszásabbak, és ezt tőlük kell megtud­nunk. Nemcsak meghatározott érzületű embereket kell megszólítanunk, hanem azokat is, akiknél az ilyen érzület helyzetüknél fogva helyénvaló lenne. És a hallgatóság állandóan változik! Még a hóhérral is szót lehet érteni, amikor az akasztásért már nem kapja meg a fizetséget vagy túl nagy már a veszély. A bajor parasztok elleneztek minden forradalmat, de amikor a háború már elég sokáig tartott, és fiaik hazatérve nem találtak már helyet a gazdaságokban, már meg lehetett nyerni őket a forradalom­nak.

Az író számára lényeges, hogy megtalálja a megfelelő hangot az igazság kimondására. Rendszerint nagyon szelíd, szenvelgő hangot hallani itt, olyan emberek hangját, akik a légynek sem tudnának ártani. Aki ezt a hangot hallja, és nyomorban van, még nyomorultabb lesz. Így olyan emberek beszélnek, akik talán nem ellenségek, de semmi esetre sem küzdőtársak. Az igazság harcias dolog, nemcsak az igazságtalanság ellen küzd, hanem bizonyos emberek ellen is, akik azt terjesztik.

5. Furfang az igazság sokak körében való terjesztésére

Sokan, büszkén arra, hogy van bátorságuk az igazsághoz, boldogan, hogy azt megtalálták, s talán elfáradva a munkától, amelyet ráfordítottak arra, hogy azt alkalmazható formába hozzák, türelmetlenül várva, hogy kapja­nak utána azok, akiknek az érdekeit védik, szükségtelennek tartják, hogy még különösebb furfangot is alkalmazzanak az igazság terjesztésében. Így gyakran teljesen odavész munkájuk hatása. Valahányszor az igazságot el­nyomták vagy elleplezték, furfang kellett a terjesztéséhez. Konfuciusz egy régi, hazafias történelmi kalendáriumot hamisított meg. Csak bizonyos szavakat változtatott. Ahol a szöveg így szólt: „Kun uralkodója kivégez­tette Van filozófust, mert ezt és ezt mondta”, Konfuciusz a „kivégeztette” szó helyébe a „meggyilkoltatta” szót állította. Ha a szöveg szerint X. Y. zsarnok merénylet által halt meg, azt írta, hogy „kivégeztetett”. Ezáltal Konfuciusz teljesen új utat nyitott a történelem megítélésében.

Aki napjainkban nép helyett lakosságot mond és termőföld helyett föld­birtokot, már sok hazugságot nem támogat. Elveszi a szavaktól rothadt misztikumukat. A nép szó bizonyos egységességet jelent és közös érde­kekre utal, használata tehát csak akkor indokolt, ha több népről van szó, mert legfeljebb akkor képzelhető el az érdekek valamilyen közössége. Egy vidék népességének különböző, akár egymással ellentétes érdekei is lehet­nek, és ez olyan igazság, amelyet elnyomnak. Ugyanígy az is, aki földet mond, és orrnak-szemnek érzékelteti a szántókat a föld szagáról és színéről beszélve, az uralkodó réteg hazugságait támogatja; mert nem a föld termékenységén múlik, sem az embernek a föld iránt érzett szeretetén, nem is a szorgalmán, hanem főleg a gabonaáron és a munka árán. Azok, akik a földből hasznot húznak, nem azok, akik a gabonát termesztik, és a rög szaga ismeretlen a tőzsdén. A tőzsde más után szaglászik. Ezzel szem­ben a földbirtok a helyes szó; ezzel kevesebb csalást lehet elkövetni. Ahol elnyomás uralkodik, ott fegyelem helyett engedelmességet kellene mondani, mert fegyelem uralkodók nélkül is lehetséges és ezáltal valami nemeseb­bet jelent, mint az engedelmesség. És a becsület szónál is megfelelőbb kifejezés az emberi méltóság. Így az egyes ember nem tűnik el oly könnyen szem elől. Hiszen jól tudjuk, milyen söpredék tolakszik azért, hogy egy nép becsületét megvédhesse! És a jóllakottak milyen pazarlóan osztogatják a megbecsülést azoknak, akik jóllakatják őket, bár maguk éheznek. Konfuciusz furfangja ma is alkalmazható. Konfuciusz a nemzeti előzmé­nyek indokolatlan megítéléseit indokoltakkal helyettesítette. Az angol Morus Tamás Utópiájában olyan országot írt le, amelyben igazságos állapo­tok uralkodnak — egészen más ország volt ez, mint az, amelyben maga élt, de nagyon hasonlított hozzá, kivéve az állapotokat!

Lenin, a cári rendőrségtől fenyegetve, le akarta írni, hogyan zsákmá­nyolja ki és nyomja el Szahalin szigetét az orosz burzsoázia. Oroszországot Japánnal és Szahalint Koreával helyettesítette hát. A japán burzsoázia mód­szerei minden olvasót a szahalini orosz módszerekre emlékeztettek, de a művet nem tiltották be, mivel Japán Oroszországgal ellenséges viszony­ban volt. Sok olyasmi, ami Németországban Németországot illetően nem mondható el, elmondható Ausztriát illetően.

Sokféle furfang létezik, amellyel a gyanakvó állam megtéveszthető.

Voltaire úgy küzdött az egyházi csodákba vetett hit ellen, hogy gáláns költeményt írt az orléans-i szűzről. Leírja a csodákat, amelyeknek két­ségtelenül meg kellett történniük, hogy Johanna a hadseregben, az udvar­nál és szerzetesek között megőrizze szüzességét.

Stílusa eleganciájával és erotikus kalandok leírásával, amelyeket az uralkodó körök buja életéből vett, annak a vallásnak a cserbenhagyására csábította ezeket az uralkodó köröket, amely e feslett élethez megszerezte nekik a szükséges eszközöket. Igen, Voltaire így lehetőséget teremtett arra, hogy munkái törvénytelen úton eljussanak azokhoz, akik­nek szánta őket. Olvasói közül a hatalmasok elősegítették vagy tűrték a terjesztést. Ily módon cserben hagyták a rendőrséget, mely szórakozásaikat védelmezte. És a nagy Lucretius nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az epikureus ateizmus terjesztésében nagy reményeket fűz verseinek szépségéhez.

A magas irodalmi színvonal valóban védelmül szolgálhat egy kijelen­tésnek. Sokszor kétségtelenül gyanút is ébreszt. Azután arról is szó lehet, hogy a színvonalat szántszándékkal lejjebb viszik. Ez az eset például akkor, mikor a detektívregény lenézett műfajában feltűnést nem keltő helyeken becsempészik a visszás állapotok leírását. Az ilyen leírások létjogosultsá­got adnak detektívregényeknek. A nagy Shakespeare még sokkal jelentékte­lenebb meggondolásokból vitte lejjebb a színvonalat, amikor Coriolanus anyjának beszédét, amellyel a szülővárosa ellen vonuló fia elébe lép, szántszándékkal erőtlenül írta meg  – azt akarta, hogy Coriolanust ne valóságos okok vagy mélyebb indítékok késztessék terve feladására, hanem egyfajta tunyaság, amellyel egy régi szokásnak enged.

Shakespeare-nél a furfanggal terjesztett igazságra is találunk példát abban a beszédben, amelyet Antonius Caesar teteme felett mond. Szakadatlanul azt hangoztatja, hogy Caesar gyilkosa, Brutus derék férfiú, de egyben leírja Brutus tettét is, és ennek a tettnek a leírása sokkal hatáso­sabb, mint elkövetőjének a leírása; a szónok ily módon hagyja, hogy le­győzzék maguk a tények; a tényeket nagyobb ékesszólással ruházza fel, mint „önmagát”. Egy négyezer évvel ezelőtt élő egyiptomi költő hasonló módszert alkalmazott. Nagy osztályharcok kora volt az. Az addig ural­kodó osztály nehezen védekezett hatalmas ellenfele, a lakosságnak eddig őt szolgáló rétege ellen. A költeményben az uralkodó udvarában megjele­nik egy bölcs, és a belső ellenség elleni harcra buzdít. Hosszan és be­hatóan írja le az alsó rétegek lázadása miatt támadt zűrzavart. Az a leírás a következőképpen fest:

Íme: Az előkelők tele vannak panasszal, az alacsony származásúak pedig öröm­mel. Minden város azt mondja: Űzzük ki körünkből az erőseket.
Íme: A hivatali szobákat felnyitják, s a rangsorok eltöröltetnek; a jobbágyok­ból urak lesznek.
Íme: A tekintélyes úrnak fia már meg sem ismerhető; az úrnő gyermeke rabszolganővel ül menyegzőt.
Íme: A polgárokat az őrlőkövekhez ültették. S előjöttek azok, akik sohasem lát­ták a napot.
Íme: Az ébenfa áldozati ládikókat összetörik; s a gyönyörű sesnemfát ágyak­nak hasítják fel.
Lám, a rezidencia egyetlen óra alatt összeomlott.
Lám, az ország szegényei gazdagok lettek.
Lám, ma magtára van annak, akinek kenyere sem volt; s csűrjének tartalma másnak volt birtoka.
Lám, jót tesz az embernek, ha megeszi ételét.
Lám, magtárai vannak annak, akinek nem volt gabonája; s aki gabonaadományra szorult, ma maga adományoz.
Lám, csordái vannak annak, akinek nem volt egy igára való ökre; s marha­csordák tulajdonosa az, akinek igavonó barma sem volt.
Lám, aki kunyhót sem tudott magának építeni, ma négy fal tulajdonosa.
Lám, a tanácsosok a csűrben keresnek menedéket; s ágya van annak, aki a fala­kon is alig mert pihenni.
Lám, aki valaha csónakot sem ácsolt magának, ma hajók tulajdonosa, s a régi birtokos, ha keresi őket, nem az ő hajói többé.
Lám, rongyokban járnak azok, akiknek voltak ruhái; aki magának soha nem szőtt, szép vásznak birtokosa.
Szomjasan alszik a gazdag; és erős sört iszik, aki tőle a sör seprőjét koldulta. Lám, hárfája van annak, aki hárfajátékhoz mit sem értett; s dicséri ma a ze­nét az, aki előtt sohasem énekeltek.
Lám, aki szegénységben asszony nélkül hált, most hölgyekre talál; s tükre van annak, ki arcát eddig vízben nézte.
Lám, futnak az ország nagyjai, anélkül, hogy dolguk lenne.Az uraknak már nem hoznak híreket. Aki hírnök volt, most mással küld híreket.
Lám, ez öt ember, kit uraik útra küldtek. Azt mondják: Járjátok most maga­tok az utat, mi megérkeztünk.

Nyilvánvaló, hogy ez olyan zűrzavaros állapotnak a leírása, amely az elnyomottaknak nagyon kívánatosnak tűnik. S mégis nehezen érthető a köl­tő. Határozottan elítéli ezeket az állapotokat, ha rosszul is…

Jonathan Swift egy füzetében azt ajánlotta, hogy az ország jóléte érdeké­ben sózzák be a szegények gyermekeit, és bocsássák áruba húsukat. Pon­tos számításokkal bizonyította, hogy sokat takaríthatunk meg, ha semmi­től sem riadunk vissza. Swift ostobának tetette magát. Oly nagy hévvel és olyan alapossággal védelmezett egy bizonyos, előtte gyűlöletes gondolkodásmódot, hogy an­nak egész arcátlansága mindenki számára felismerhetővé vált. Ezáltal mindenki okosabb lehetett Swiftnél, vagy legalábbis humánusabb, különö­sen az, aki eddig bizonyos nézeteket nem vizsgált meg a belőlük eredő következmények szempontjából.

A gondolkodás propagálása, bármily területen történjék is, mindig használ az elnyomottak ügyének. Az ilyen propaganda nagyon is szükséges. A kizsák­mányolást szolgáló kormányok alatt a gondolkodás lealacsonyítónak szá­mít.

Lealacsonyítónak tartják azt, ami a lealacsonyítottaknak hasznos. Le­alacsonyítónak tartják, hogy valakinek állandó gondja legyen a jóllakás; annak a megbecsülésnek a semmibevevését, amellyel az ország védelmezőit kecsegtetik, akik ebben az országban éheznek; a vezérben való kételke­dést, amikor az a szerencsétlenségbe visz; az olyan munkától való viszoly­gást, amely nem tartja el azt, aki végzi; az értelmetlen magatartás kényszere elleni lázadozást; a közömbösséget az olyan család iránt, amelyen az érdeklődés már mit sem segít. Mint falánkokat gyalázzák az éhezőket, mint gyávákat azokat, akiknek nincs mit védelmezniük; mint saját erejükben kételkedőket az elnyomóikban kételkedőket; mint lustákat a munkájukért bért követelőket és így tovább. Az ilyen kormányzatok alatt a gondolkodás általánosan lealacsonyítónak számít és rossz hírbe keveredik. A gondolkodást már sehol sem tanítják, és ahol fellép, ott üldözik. Mégis mindig akadnak területek, ahol büntetlenül rá lehet mutatni a gondolkodás eredményeire; ezek azok a területek, ahol a diktatúrának szüksége van a gondolkozásra. Így például ki lehet mutatni a gondolko­dás eredményeit a hadtudomány és haditechnika területén. A gyapjúkészlet növelése szervezéssel és pótanyagok feltalálásával ugyancsak meg­követeli a gondolkodást. Az élelmiszer minőségének rontása, a fiatalok háborús kiképzése – mindez gondolkodást igényel; s ez le is írható. A há­borúnak, e gondolkodás meggondolatlan céljának dicsérete ravaszul el­kerülhető; így a gondolkodás, amely abból a kérdésből indult ki, hogy miként lehet a legjobban hadat viselni, ahhoz a kérdéshez vezethet, hogy van-e értelme ennek a háborúnak, és felhasználható annál a kérdésnél, hogy miként lehet egy értelmetlen háborút a legjobban elkerülni.

Ezt a kérdést természetesen nehéz nyilvánosan feltenni. Ezek szerint az a gondolkodás, amit propagáltunk, nem értékesíthető, nem használható fel kellő hatással? De igen.

Hogy az elnyomatás, amely a lakosság egyik (nagyobbik) részének a másik (kisebbik) rész által való kizsákmányolását célozza, a miénkhez hasonló korban is lehetséges maradjon, a lakosságnak egy egészen speciá­lis, minden területre kiterjedő alapmagatartásra van szüksége. Egy olyan zoológiai felfedezés, mint az angol Darwiné, hirtelen veszélyessé válha­tott a kizsákmányolásra nézve; ennek ellenére jó ideig csak az egyház foglalkozott vele, mert a rendőrség nem vett észre semmit. Az utóbbi években a fizikusok kutatásai a logika terén olyan következtetésekhez vezettek, amelyek az elnyomatást szolgáló dogmák egész sorát veszélyez­tethetik. Hegel, a porosz állami filozófus a logika területén végzett bo­nyolult vizsgálataival a proletárforradalom klasszikusainak, Marxnak és Leninnek felbecsülhetetlen értékű módszereket szolgáltatott. A tudomá­nyok fejlődése összefüggően megy végbe, de egyenlőtlenül, és az állam képtelen mindenre ügyelni. Az igazság élharcosai olyan állásokat választ­hatnak ki maguknak, amelyek viszonylag kevés feltűnést keltenek. Minden azon fordul meg, hogy a helyes gondolkodásra tanítsanak, olyan gondolko­dásra, amely minden dolognak és folyamatnak múló és változó oldalát ku­tatja. Az uralmon levők nagy ellenszenvvel viseltetnek a nagy változtatásokkal szemben. Azt szeretnék, ha minden úgy maradna, ahogy van, akár ezer évig is. A legjobb szerintük az volna, ha a hold megállna, és a nap sem futna tova! Akkor már senki sem lenne éhes és nem akarna este enni. Ha ők már lőttek, ne legyen szabad az ellenfélnek visszalőni, az ő lövésük legyen az utolsó. Az olyan szemlélet, amelyik a múlandóságot különös­képpen hangsúlyozza, jó eszköz az elnyomottak bátorítására. Az, hogy minden dologban és minden állapotban egy egyre növekvő ellentmondás rejlik, szintén olyasmi, amit szembe kell állítani a győztessel. Az ilyen szemléleti mód (mint a dialektikáé, a folyóról és a dolgok mozgásáról szóló tanításé) a tárgyak olyan vizsgálatán gyakorolható, amely egy ideig elke­rüli az uralkodó körök figyelmét. Alkalmazható a kémiában vagy a bio­lógiában. De gyakorolható egy család sorsának ábrázolásánál is, anélkül, hogy túl nagy feltűnést keltene. Minden dolognak egy másiktól való füg­gése és állandó változása veszélyes gondolat a diktatúrák szempontjából, és több módon is megnyilvánulhat, anélkül, hogy a rendőrségnek bár­milyen indokkal is szolgálna a beavatkozásra. Minden olyan körülmény­nek és folyamatnak a tökéletes leírása, amellyel számolnia kell annak, aki egy dohányárudát akar nyitni, súlyos csapás lehet a diktatúrára nézve. Aki csak egy kicsit is gondolkodik, nyomban rájön, hogy miért. Azoknak a kormányzatoknak, amelyek az emberek tömegeit nyomorba döntik, ke­rülniük kell azt, hogy ezeknek a nyomorukban a kormány jusson eszükbe. Sokat beszélnek a sorsról. A sors hibáztatható a nélkülözésekért, nem pedig ők. Aki a nélkülözés okait kutatja, lecsukják, mielőtt még a kor­mány ellen törhetne. De van rá mód, hogy általában elejét vegyük a sors­ról való fecsegésnek; bebizonyíthatjuk, hogy az emberek sorsát emberek irányítják.

Ez megint többféle módon történhet. El lehet beszélni például egy parasztgazdaság történetét, esetleg egy izlandi parasztgazdaság történe­tét. Az egész falu arról beszél, hogy átok sújtja ezt a gazdaságot. Az egyik parasztasszony a kútba ugrott, az egyik paraszt felakasztotta magát. Egy nap lakodalmat ülnek a házban, a paraszt fia egybekel egy lánnyal, aki néhány hold földet hoz a házasságba. A gazdaságtól elszáll az átok. A falu e szerencsés fordulat megítélése tekintetében nem egységes. Egyesek a fia­tal paraszt derűs természetének tudják be a dolgot, mások annak a néhány hold földnek, amit a fiatal parasztasszony magával hozott, s amely a gazdaságot végre életképessé tette. De még tájleíró költeménnyel is elérhetünk valami célt, nevezetesen, ha az ember alkotta dolgokat is fel vesszük a természetbe.

Furfangra van szükség, hogy elterjedjen az igazság.

Összefoglalás

Korunk nagy igazsága (melynek megismerésével még adósak vagyunk, de amelynek megismerése nélkül semmilyen más számottevő igazság meg nem található): az, hogy földrészünk a barbárságba süllyed, mert erő­szakkal fenntartják a termelési eszközök tulajdonviszonyait. Mit használ itt valami bátrat írni, amiből kitűnik, hogy az az állapot, amelybe bele­süllyedünk, barbár állapot (ami igaz), ha nem világos, miért jutottunk ebbe az állapotba? Meg kell mondanunk, hogy a kínzások célja a tulaj­donviszonyok fenntartása. Az ilyen megállapítással persze sok barátun­kat elveszítjük, aki ellenzi a kínzást, mert azt gondolja, hogy a tulajdonviszonyok kínzás nélkül is fenntarthatók (ami nem igaz).

Az országunkban uralkodó barbár állapotokról meg kell mondanunk az igazságot, hogy megtörténjen az, ami eltüntetné őket, vagyis az, ami által megváltoztathatók a tulajdonviszonyok.

Továbbá azoknak kell ezt elmondanunk, kik a tulajdonviszonyok miatt a legtöbbet szenvedtek, és megváltoztatásukban leginkább érdekeltek, a munkásoknak és azoknak, akiket szövetségeseikké tehetünk, mert tulaj­donukban nincs semmiféle termelési eszköz, még ha a nyereségből része­sednek is.

És, ötödször, furfanggal kell eljárnunk.

És mind az öt nehézséget egy és ugyanazon időben kell megoldanunk, mert a barbár állapotok igazságát nem kutathatjuk anélkül, hogy ne gon­dolnánk a miattuk szenvedőkre, s miközben a gyávaság ránk törő hangu­latait állandóan lerázva keressük a valódi összefüggéseket, tekintettel azokra, akik készek ismereteiket felhasználni, még arra is kell gondol­nunk, hogy az igazságot úgy adjuk át nekik, hogy az fegyver lehessen a kezükben, és egyben oly furfangosan, hogy ezt az átadást az ellenség ne fedezhesse fel és ne akadályozhassa meg.          .

Ilyen sokféle követelményt takar az a követelmény, hogy az író írja meg az igazságot.

(1935)

Forrás: Bertolt Brecht, Irodalomról és művészetről, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1970, 153-166, ford. Sós Endre.