és Kereskényi Gábor polgármester 2025 októberében – Fotó: RMDSZ / Facebook
Bárdi Nándor történész, kisebbségkutató kétrészes tanulmányt közölt az Országút portálon (az első részt itt, a második részt itt lehet olvasni), amelyben a magyar-magyar viszonyt elemzve egyrészt diagnózist nyújt az elmúlt másfél évtized hibáiról, a Magyarországtól való egyoldalú függőségről, másrészt, az új kezdet lehetőségeit felmérve egy teljesen új, többközpontú nemzetkoncepciót javasol. A magyar-magyar viszony újraértékelésében a Transtelex is kezdettől fogva fontos szerepet vállalt: felületünkön az elmúlt időszakban komoly vitasorozat futott olyan szakemberek elemzéseivel, mint Salat Levente, Kiss Tamás és Toró Tibor. Ezt a közös gondolkodást viszi most tovább Bárdi Nándor elemzése, amelyben a már említett kutatók meglátásaira is hivatkozik a történész, illetve az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom témába vágó kerekasztal-beszélgetései és gyakorlati javaslatai is közel állnak ahhoz, ami megfogalmazódik a tanulmányban.
Bárdi legerősebb javaslatai:
- A belső önrendelkezés és pluralizmus követelése – Azt állítja, hogy a kisebbségi magyar közösségek problémája ma már nem elsősorban a joghiány vagy az intézményhiány, hanem az, hogy az egész intézményrendszert maga alá gyűrte az etnikai egypártrendszer és az anyaországi függőség.
- A támogatási rendszer teljes újragondolása – A stadionok, kastélyok, turisztikai projektek és politikai klientúrák helyett humánerőforrás-fejlesztésre, oktatásra, felzárkóztatásra, tehetséggondozásra, szociális hálókra kellene fordítani a forrásokat.
- A magyar kötődésű romák integrációjának kimondása – A legtöbb nemzetpolitikai szöveg egyszerűen kikerüli ezt a kérdést, Bárdi viszont egyenesen azt írja, hogy a közösség fennmaradásának egyik kulcskérdése a magyar kötődésű romák integrációja.
- A magyarországi pártok és a határon túli pártok szétválasztása – Ez a javaslata gyakorlatilag megegyezik azzal, amit Magyar Péter kampányában is hallottunk, majd a Tisza-kormány miniszterelnöke erre kérte fel Kelemen hunort is, hogy tartózkodjon a magyar belpolitikába való beavatkozástól.
- A többközpontú magyar nemzet gondolata – Erdély, Felvidék, Vajdaság és Magyarország nem ugyanaz a társadalom, és nem is kell úgy tenni, mintha azok lennének. Itt Bárdi Nándor gyakorlatilag szembemegy a nemzetegyesítés elmúlt másfél évtizedes hivatalos narratívájával.
- A hangsúly áthelyezése a demográfiáról az életminőségre – szakítsunk a népességmentő logikával és azt tegyük fő kérdésssé, hogy azoknak, akik vannak, milyen esélyeik vannak a társadalmi mobilitásra, az oktatásra, az otthonmaradásra és a méltó életre.
De lássuk, hogyan jut ezekre a következtetésekre a történész.
A kisebbségi magyar politika zsákutcája
Mi maradt abból a grandiózus kisebbségpolitikai vízióból, amit a rendszerváltás eufóriájában a határon túli közösségek felépítettek maguknak? – teszi fel a kérdést már tanulmányának kezdetén Bárdi Nándor.
A kilencvenes években startoló magyar szervezetek ugyanis nem a megélhetési etnobizniszre és szavazatgyártó gépezetekre szerződtek, hanem a demokratizálódás, az egyetemes emberi jogok és a helyi, alulról szerveződő önrendelkezés eszméire alapoztak, legalábbis a kezdetekben. Ehhez képest mára egy teljesen kibillent valóság működik. A NER-féle „virtuális nemzetegyesítés”, ami a mindenhonnan áradó budapesti médiafogyasztással, a zsebekben lapuló kettős állampolgársággal, a választási szavazójoggal és a gigantikusra duzzasztott támogatási lufival végleg magához láncolta a határon túliakat. Azt Bárdi Nándor sem tagadja, hogy ezek a lépések kézzelfogható jóléti és emancipációs előnyöket is hoztak, de nagy árat kellett fizetni érte: a kisebbségi politikai elitek szép lassan betagozódtak az orbáni illiberális rendszerbe, cserébe pedig önként és dalolva adták le a megmaradt önállóságukat. Aki fizet, az diktál logika mentén szerveződött az elmúlt évek politikai és közéleti valósága, ami kioltotta a helyi kreativitást és a belső vitákat.
A szerző azonban azt is tudja, hogy a külhoni magyar nem egyenlő a monolit Fidesz-szavazó robottal, és fel is hívja a figyelmet arra, hogy a szlovákiai magyarok csaknem negyven százaléka, a vajdaságiak negyede-harmada már rég nem etnikai pártokra voksol, és bár Erdélyben az RMDSZ betonbiztosnak tűnik, a progresszív szavazók és a mainstream politikai alakulatok ellen tiltakozók már más opciókat keresnek.
Az RMDSZ-modell határai
Bárdi külön fejezetet szentel annak a politikai modellnek, amelyet az RMDSZ az elmúlt három évtizedben követett, és amelyet a szakirodalomban Kiss Tamás szociológus „aszimmetrikus akkomodációs modellként” ír le. Ennek a modellnek a lényege az, hogy a többségi állam elfogadja, hogy a magyar közösségnek saját politikai képviselete van, és együttműködik annak vezetőivel, nyelvi, oktatási és kulturális jogokat biztosít, cserébe azonban a rendszer alapvető keretei nem változnak meg. A magyar közösség részesévé válik a politikai alkuknak, de nem kap olyan intézményes önrendelkezést, amely függetlenítené a mindenkori politikai erőviszonyoktól, ellenkezőleg, teljes függési viszonyba került az őt képviselő politikai alakulattól.
Bárdi szerint ez a modell Erdélyben hosszú ideig kifejezetten sikeresnek bizonyult. Az RMDSZ kormányzati részvétele, a folyamatos tárgyalások és az intézményépítés révén a romániai magyarság ma jóval szélesebb jogokkal és kiterjedtebb intézményrendszerrel rendelkezik, mint a rendszerváltás idején. Magyar iskolák, kulturális intézmények, önkormányzati pozíciók, egyetemi struktúrák és nyelvhasználati jogok jöttek létre vagy erősödtek meg az elmúlt évtizedekben.
A történész ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a modellnek ára is volt. Az RMDSZ fokozatosan nemcsak politikai képviselővé, hanem a forráselosztás, az intézményrendszer és a közösségi legitimáció szinte kizárólagos központjává vált. Ezzel párhuzamosan egyre szorosabban integrálódott a Fidesz nemzetpolitikai rendszerébe, olyannyira, hogy sok esetben már nehezen volt elválasztható, hol ér véget az erdélyi magyar közösség autonóm érdeke, és hol kezdődik a budapesti politikai logika.
A támogatási rendszer, a média, az intézményi hálózat és a politikai kommunikáció összekapcsolódása olyan függőségi viszonyt hozott létre, amelyben az RMDSZ nemcsak közvetítette, hanem egyre inkább reprodukálta is a Fidesz politikai világképét Erdélyben.
A kialakult rendszerben egyre kevesebb tér maradt a közösségen belüli alternatívák, viták és önálló kezdeményezések számára. A kisebbségi társadalom különböző alrendszerei – a média, a kultúra, az oktatás, a civil szféra – fokozatosan ugyanabba a politikai gravitációs mezőbe kerültek, vagyis az RMDSZ és a Fidesz vonzáskörébe. A szerző szerint ez az oka annak, hogy miközben az intézmények látszólag stabilak, a közösségi önszerveződés ereje erősen meggyengült.
Miért kötődtek ennyire a külhoni magyarok Orbán Viktorhoz?
Bárdi Nándor megpróbál választ adni arra a kérdésre is, amely évek óta foglalkoztatja a magyarországi közvéleményt: miért lett a határon túli magyarság jelentős része a Fidesz egyik legstabilabb támogatója? A szerző rávilágít, hogy a szoros kötődést hiba lenne kizárólag a megsokszorozódott anyagi támogatások számlájára írni; a gyökerek az identitás szintjén keresendőek. Miközben ugyanis Magyarországon a nemzeti hovatartozás egy magától értetődő, természetes adottság, addig a kisebbségi létben ez egy folyamatos megélés, a többségi nemzettel szembeni önmeghatározás alapköve. Ebben a sérülékeny közegben ütött hatalmas rést a 2004-es kettős állampolgársági népszavazás, amikor a határon túli magyarok traumaként, a magyarságuk megkérdőjelezéseként élték meg az akkori kampányt. Ez a törésvonal pedig olyan mély nyomot hagyott, hogy az anyaországi baloldal intézményesen azóta is vállalhatatlan a külhoni közösségekben. Ez a bizalmi vákuum ágyazott meg a Fidesz nemzeti retorikájának, amely így gyakorlatilag versenytárs nélkül tudta megszólítani a határon túli magyarságot.
2010-től kezdődően a Fidesz nemzetpolitikai stratégiája a kettős állampolgársággal, a választójoggal, a támogatások bővítésével és az állandó politikai jelenléttel együtt olyan érzést adott sok külhoni magyar számára, hogy végre van egy magyarországi politikai erő, amely megszólítja és elismeri őket. Bárdi Nándor szerint ez nem csak politikai szimpátiát jelentett, hanem egyfajta érzelmi és közösségi beilleszkedést a magyar politikai nemzetbe.
A történész egy találó párhuzamot is felállít. Azt írja, hogy amit sok Tisza-szavazó érzett 2026 tavaszán, amikor végre olyan politikai erő került hatalomra, amellyel azonosulni tudott, valami hasonlót élhettek át korábban a külhoni magyarok is a Fidesz nemzetegyesítő retorikája nyomán. Nem feltétlenül a konkrét kormányzati intézkedésekkel azonosultak, hanem azzal az érzéssel, hogy valaki végre megszólítja őket és helyet kínál számukra a közös történetben.
Bárdi ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ez a kötődés mára versenytárs nélkülivé vált. A magyarországi politikai pluralizmus nem jelent meg a határon túli magyar nyilvánosságban, ezért sok közösségben gyakorlatilag egyetlen politikai és identitásbeli referencia maradt. Szerinte ez a helyzet nemcsak a magyarországi politikai megosztottságot vetítette ki a határon túlra, hanem hosszabb távon beszűkítette a kisebbségi magyar közösségek látókörét és mozgásterét is. Az új helyzetben ezért már nem egyszerűen kormányváltásról van szó, hanem arról a kérdésről, hogy mi következhet egy olyan korszak után, amely másfél évtizeden át meghatározta a magyar–magyar viszony kereteit.
A népesedési politika helyett társadalompolitika kell, és újra kell tervezni a támogatási rendszert
Bárdi Nándor tisztázza, hogy a határon túli közösségek jövőjét tévút a népesedési mutatók vagy a „mindenáron való otthonmaradás” felől nézni. Nem a fogyás görcsös megállítása a cél, hanem az, hogy a kisebbségi társadalomban élőknek is ugyanolyan esélyük legyen a társadalmi felemelkedésre és az identitásuk megélésére, mint a többségi nemzetnek vagy az anyaországiaknak.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetlen munkahelyteremtéstől remélt otthonmaradás, vagy a magyarországi mintára bevezetett szociális kedvezményektől várt gyerekszámnövekedés alaptalan illúzió maradt. Bár az óvoda- és iskolafejlesztési programok látványosak, a valódi humánerőforrás-fejlesztés elmaradt mögöttük, az oktatás minőségére kellene hangsúlyt fektetni, és kulcskérdés lenne a riasztó mértékű iskolai lemorzsolódás megállítása és a leszakadó rétegek felzárkóztatása személy- és családközpontú hálózatokkal (például tanodákkal, gyerekétkeztetéssel, tehetséggondozással). Ehhez a közösségbővítő látszatprogramok helyett az életminőséget és a közműveltséget javító humán fejlesztésekre kellene áldozni; néha a hosszabb út a rövidebb. Ez a belső marginalizálódás elleni harc ráadásul Erdélyben és a többi régióban egyaránt magában foglalja a magyar kötődésű romák integrációját is.
Bárdi reálisan látja, hogy a határon túli intézményrendszer nem képes fennmaradni Magyarország anyagi támogatása nélkül. Nem a pénzcsapok elzárását kéri, hanem a teljes támogatáspolitika megváltoztatását. Az eddigi megközelítés ugyanis a kisebbségi lét minden alrendszerét – a kultúrától, a civil szférán és az egyházakon át az oktatásig – a pártpolitika függvényévé tette.
A továbblépéshez az anyaországi támogatásokat szét kell választani működési, társadalompolitikai és gazdasági pillérekre, miközben biztosítani kell az átláthatóságot és a szubszidiaritást. Az intézmények fenntartását hároméves, normatív alapú munkatervekre kellene bízni, folyamatos szakmai monitorizálás mellett. A programpályázatokat pedig az uniós normáknak megfelelő, minőségbiztosított rendszerben, külső bírálók és szakmai kuratóriumok bevonásával kellene működtetni.
A legsürgetőbb lépés a Bethlen Gábor Alapkezelő és a minisztériumok 2010 óta hozott nemzetpolitikai döntéseinek teljes és részletes nyilvánossá tétele. Ezzel párhuzamosan a leginkább vitatott forrásokat – így a tőkekiviteli, magánvállalkozás-támogatási, sport-, turisztikai és kastélyfelújítási programokat – a 2026-os költségvetésben azonnal le kell állítani és át kell világítani.
Bárdi szerint a nemzetpolitika következő korszakának nem a szimbolikus identitáspolitikai mozgósításról, hanem a belső önrendelkezés, a pluralizmus és a társadalmi esélyteremtés intézményes garantálásáról kell szólnia.
A belső önrendelkezés és a pluralizmus visszaépítése
Bárdi Nándor tanulmányának második részében rávilágít, hogy a határon túli magyar közösségek igazi válsága nem az intézményhiányból fakad, hanem abból, hogy a helyi, önálló döntéshozatal és a belső sokszínűség szinte teljesen elsorvadt. A megoldást ezért nem újabb épületek felhúzása jelenti, hanem az olyan fórumok újjáélesztése, ahol a közösségek maguk határozhatják meg a saját prioritásaikat. A szerző régiónként működő, plurális magyar kisebbségi kerekasztalok felállítását sürgeti. Ezekben a politikai pártok mellett az oktatási, egyházi, kulturális, tudományos és civil szféra képviselői is helyet kapnának, hogy a közösség érdekeit ne lehessen egyetlen pártpolitikai szűrőn átpréselni.
Ez a gondolat gyökereiben a kilencvenes évek kisebbségpolitikai elképzeléseihez nyúlik vissza, amelyek még a valós társadalmi önkormányzatiságból indultak ki. Az elmúlt másfél évtizedben azonban a hangsúly áttolódott a kizárólagos pártpolitikai képviseletre, ami háttérbe szorította a többi szereplőt. Bárdi szerint a „belső önrendelkezés” visszaállítása azt jelenti, hogy a határon túli közösségeknek nemcsak Budapesttel vagy a többségi állammal szemben kell autonómnak lenniük, hanem a saját belső életükben is képessé kell válniuk az önálló döntésekre. A kritika ráadásul az anyaországot sem kíméli: a szerző kimondja, hogy jelenleg Magyarországon sincs meg az a szakpolitikai háttér, amely alkalmas lenne egy modern támogatási rendszer működtetésére. Az újratervezés így csak a budapesti kormányzat, a kisebbségi pártok és a civil kerekasztalok szoros, folyamatos partnerségével valósulhat meg.
Többközpontú magyar nemzet: a tanulmány legmerészebb javaslata
A tanulmány legfontosabb elméleti tézise, hogy az elcsatolt területeken élő magyar közösségek az elmúlt évszázadban önálló regionális társadalmakká fejlődtek. Erdély, a Felvidék, a Vajdaság vagy Kárpátalja nem csupán a nemzettest „külhoni” darabjai, hanem saját történelmi tapasztalattal, egyedi politikai kultúrával és belső viszonyrendszerrel rendelkező közösségek. Ezt a regionális különfejlődést és másságot nem eltüntetni vagy eltagadni kell, hanem intézményesen elismerni.
Bárdi ezért egy „többközpontú” vagy „szerződéses” nemzetkoncepciót javasol. Ebben a modellben Budapest nem egyedüli, parancsoló centrumként határozza meg a nemzetet, hanem egyenrangú partnerként viszonyul a különböző magyar régiókhoz, az alá-fölérendeltséget felváltva a transznacionális együttműködéssel. Az egyenrangúság és a kölcsönös tisztelet alapfeltételeként a szerző azt is javasolja, hogy a magyarországi és a határon túli politikai szereplők szigorúan és kölcsönösen tartózkodjanak egymás választási kampányaiban való részvételtől.