A 2026-os választási vereség utáni első megszólalás a Patrióta csatornán nem egy hadvezér győzelmi jelentése, hanem a romok felett elszámoló politikus kései szembenézése volt. Amikor Orbán Viktor a stúdióban, a kisírt szemű nemzeti érzelmű emberekhez szólva szinte önkéntelenül rávágta, hogy kormányzásának legfőbb megbánása Paks, egy tizenhat éves gát szakadt át. Ez a beismerés azért súlyos, mert Paks II. éppenséggel nem épült meg: a földben tátongó gödör nem egy beruházás kudarca, hanem a magyar önrendelkezés sírfelirata.

A történet 2009-ben, Szentpéterváron kezdődött. Az addig hangosan oroszellenes, ellenzékben lévő Orbán egyetlen utazás alatt vált a keleti érdekek legfőbb kiszolgálójává. „(…) ha újat akarunk építeni, sem tudjuk őket kihagyni belőle szerintem. (…) én azzal a szándékkal mentem, hogy rendezzük az orosz – magyar kapcsolatokat” – mondta akkor, visszatérve a putyini meghívásról.

És rendezte. A fordulat mögött a politikai folklórban a Mogiljevics-legenda húzódik meg, amely a zsarolhatóság metaforájaként rögzült a közgondolkodásban. Egyes feltételezések szerint a kilencvenes években kapott–- papírokkal vagy tán pénzzel teli? – táska bizonyítékai tették a kormányzást egy olyan kényszerpályára, ahonnan nem volt kiszállás. Ebben az összefüggésben a táska ára Magyarország tizenhat évnyi külpolitikai szabadsága lehetett. Paks II. pedig az a politikai kamat lett, az a hallgatási díj, amellyel a kormány saját magát láncolta Moszkvához, miközben módszeresen számolta fel a nyugati szövetségesi rendszert és a nemzeti hitelességet egy soha el nem készülő projekt árnyékában.

A magyar történelem kísérteties ismétlődése ez. Ahogy a Kádár-korszak végén a rendszer a saját hazugságaiba és a fenntarthatatlan adósságspirálba roskadt bele, úgy az orbáni éra is a keleti nyitás hamis ígéretének foglya maradt. Kádár János 1989-es, utolsó, zavaros és bűntudattól fűtött beszédében a név kimondása nélkül is ott kísértett a kivégzett Nagy Imre – az ősbűn, amire a rendszere épült.

Orbán Viktor Pakssal kapcsolatos megbánása ugyanez a kádári végjáték. A miniszterelnök nem egy technikai hibát bánt meg, hanem azt a pillanatot, amikor a ruszkik haza jelszavát tán végleg elcserélte valamiféle alkura. Ahogy Kádár sem tudott szabadulni 1956 árnyékától, úgy Orbán sem tudott a 2009-es fordulat fogságából. A legvidámabb barakk helyett a legfüggőbb partner szerepe jutott, ahol a szuverenitás harsány hirdetése mögött valójában a moszkvai érdekek csendes kiszolgálása zajlott.

Paks II. az orbáni éra legnagyobb strukturális üressége. Egy grandiózus ígéret, amely mögött csak titkosított akták, elszivárgott milliárdok és elpazarolt történelmi lehetőségek vannak. Ha az erőmű felépült volna, legalább kész tény lenne, egy technikai valóság, amivel kezdeni lehetne valamit. Így viszont csak a mulasztás emlékműve marad.

A számok könyörtelenek: miközben az érdemi építkezés csak 2026 februárjában kezdődött meg, az előkészítésre és a függőség fenntartására elszórt több mint 500-700 milliárd forint már most megnyomorítja a költségvetést. Ez az igazi tragédia: nem egy rosszul működő erőmű épült meg, hanem a semmiért adták el a nemzeti szuverenitást. A patrióta retorika mögött egy tehetetlenségi csapda rejtőzött, ahol egy elképzelt táska árát tizenhat évnyi rabsággal és teljes európai izolációval fizette meg az ország.

A Patrióta stúdiójában elhangzott vallomás az orbáni korszak kései gyászjelentése. A bukás nem 2026-ban kezdődött, hanem 2009-ben, amikor sokak hite szerint történt valami, amiért aztán zálogba adták a jövőt.

Orbán Viktor a romok felett állva ismerte el: az ár végül az ország szabadsága lett. A patrióta máz lepattogzott, és alatta nem maradt más, csak az adósság, a kényszerű függőség – és egy hatalmas gödör a paksi földben. Az erőmű, lehet, sosem készül el, de a nemzet önrendelkezését sikerült végleg beleásni a helyén tátongó ürességbe. Itt nem áram termelődik, hanem a csend – egy elpazarolt bő évtized és egy eladott ország némasága.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 6-án.