Orwell világa

Változó időkben lobogva-suhogva fordul sok köpönyeg. Érezte az új szeleket Karl Wolff (1900–84) Obergruppenführer is, ez a minden hájjal megkent gazfickó, a Waffen-SS tábornoka, az itáliai német erők főparancsnoka, egyben rendőrfőnöke. A háború végnapjaiban, 1945. május 2-án – Hitler öngyilkossága után, de megelőzve a kapitulációt – ellenállás nélkül letette a fegyvert a közelítő szövetségesek előtt. Értelmetlen vérontástól kímélte meg mindkét hadsereget és a polgári lakosságot is, nem vitás.

A náci háborús bűnöst persze korántsem emberbaráti számítások vezették. Már a fordulatra készülve a győztesek kegyeit kereste. Bolzanóból titokban, közvetítőkön keresztül vette fel a kapcsolatot az amerikai hírszerzés, az OSS svájci rezidensével. Buzgalmában még azt is felajánlotta neki, hogy csapataival Ausztria felé fordul, és szembeszáll az előrenyomuló szovjetekkel. Erre Allen Dulles, a CIA későbbi igazgatója nem tartott igényt, de az igyekezetet nyilván méltányolta, mert a hála nem maradt el.

Pedig Wolff régi náci párttag volt, nagykutya. Heinrich Himmler adjutánsa, majd összekötő tisztje a Führer főhadiszállásán, úgy mondták, a „szeme és füle”. Részt vett a varsói és a római zsidók deportálásában, tömeges kivégzésekben a keleti fronton, emberkísérletekről jelentett.

Az összeomlás után mégis szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy nem tudott a haláltáborokról. Kihallgatói nem firtatták, mert Dulles védencének más szerepet szántak Nürnbergben: vádlott helyett a vád tanúja lett.

Egy német bíróság elítélte ugyan, de inkább csak jelképesen, 1949 nyarán már újra szabadlábon volt. Ekkoriban kezdte el terjeszteni a Münchhausen bárót megszégyenítő mesét: azt, hogy személyesen ő akadályozta meg Hitler terveit, XII. Piusz pápa elrablását, a Vatikán földig rombolását. Sokan el is hitték neki az önfényezést. Tagadhatatlanul volt érzéke eladni mindenfélét; pályát váltott, az NSZK-ban reklámszakemberként lett sikeres. Családjával München egyik jómódú elővárosában élvezte a gazdasági csodát.

Wolffie – egykor Himmler becézte így – végleg lezárta volna sötét múltját, ha pechjére az izraeliek el nem kapják Adolf Eichmannt (1960). Ám a jeruzsálemi perben oly sűrűn szerepelt a neve, annyi bizonyíték került elő borzalmas bűneire, hogy a nyugatnémet hatóságok kénytelen-kelletlen elővették az ügyét. Hosszas piszmogás után a treblinkai láger 300 ezer rabjának meggyilkolásában való bűnrészességért ítélték el tizenöt év fegyházra. Ezt sem kellett végig leülnie, megromlott egészségére hivatkozva megint idő előtt szabadult.

Öregségére újra feltalálta magát az elnyűhetetlen SS-obsitos, kétes hírneve pénzt fialt. A nemzetiszocialista rémtettek avatott ismerőjeként szakértett dokumentumfilmekben, történészekkel vitatkozott, kikérték a véleményét a hamisított Hitler-naplóról is. Azzal dicsekedett, hogy náciból nácivadász lett, segít felkutatni Dél-Amerikában álnéven rejtőzködő régi bajtársait. Az utolsó pálfordulást a legvégére tartogatta: nyolcvannégy évesen, a halálos ágyán még áttért az iszlám vallásra.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 6-án.